Körmendy Imre a magasházakról
”A középkor óta az azonos beépítési feltételek (köztük az épületek azonos magassága) valamilyen módon kifejezték a polgárok törvény előtti egyenlőségét is. Feltétlenül fel kell-e ezt a hagyományt rúgnunk?”
A magas épületek építése mindenkor a hatalom kifejezése volt (egészen visszamenve az időben utalhatnánk a Biblia írójának értelmezésére, Bábel tornyára, ahol az akkori emberiség az Isten fölé akarta ezzel magát helyezni). A középkor itáliai városállamaiból ismerjük a gazdag családok vetélkedését abban, hogy kinek a lakótornya magasabb. A vetélkedés odáig fajult, hogy az éppen hatalomra jutó család esetenként visszabontatta a másikét, hogy azé ne legyen magasabb.
A kiemelkedő épületek kijelölik a központi helyet, a falu vagy a város templomának tornya kilométerekről jelzi, jelezte a célt, az útirányt. A felfelé való terjeszkedés – a hatalmi hóborton túl – ott jelentkezett, ahol szűkében volt a beépíthető terület. E szűkösség két okból állhat elő. Vagy ténylegesen kevés a terület (ez igen ritkán fordul elő), vagy a védhető terület kevés (ez gyakoribb, sok középkori európai városra jellemző). A felhőkarcolók hazájában, az USA-ban és a szomszédos Kanadában nincs kevés hely: az Egyesült Államok laksűrűsége hazánkénak a 30%-a, északi szomszédjáé meg konvergál a nullához (hiszen egy Európányi területen 30 millióan élnek).
A felhőkarcolók létesítése kihívás az építész és a mérnök társadalom számára, akiket vonz a nehéz feladat és „a nyomot hagyni” ősi vágya. A kilátók és az adók (tv, rádió, telefon) kivételével sehol sem indokolt hazánkban magas épületet létesíteni. Lakófunkcióra alkalmatlan, annak ellenére, hogy sokan részesítik előnyben a felső emeleteket. Annak idején Szelényi és Konrád végezte azokat az Európában másutt is elvégzett szociológiai vizsgálatokat a lakótelepekről, amelyben kimutatták, hogy az ötödik szinttől fölfelé a szülőnek megszűnik a szem- és a beszédkontaktusa a gyerekekkel, s ezért kevéssé engedik le őket a játszótérre. Ezeknek a gyerekeknek torzul(hat) a személyiségük. USA-beli munkaegészségügyi vizsgálatok igazolták, hogy a város felett dolgozók közül sokan kívülről, felülről szemlélik a társadalmat, s annak szabályait nem vonatkoztatják magukra (hisz felette állnak). Különösen a fiatalabb korosztály van e veszélynek kitéve. Természetesen a földszintről is lehet valaki nagyképű – elég itt mondjunk Néróra gondolni -, de a társadalom miért vállaljon felesleges kockázatot?
Budapestre jellemző, hogy igen nagy területei egyenletes magassággal épültek be. Major Jenő és Granasztói György kutatásaik alapján jutottak arra a következtetésre, hogy a középkor óta az azonos beépítési feltételek (köztük az épületek azonos magassága) valamilyen módon kifejezték a polgárok törvény előtti egyenlőségét is. Feltétlenül fel kell-e ezt a hagyományt rúgnunk? A magasházakat, felhőkarcolókat magukba foglaló városközpontok, irodanegyedek nem Európára, az európai városépítésre jellemzőek, hanem az amerikaira. Az európai városokra, azok központjára – mivel esetenként több ezer éves fejlődés eredményei – a vegyes területfelhasználás, a kevert funkciók a jellemzők. Ez kedvező, mert a belvárosok soha nem válnak kihalttá, s közlekedési szempontból is a fenntarthatóság esélyeit növeli. Ahol ezt feladták, azt a szakma külön névvel illeti, amikor negatív éllel brüsszelizációról beszél. Nem érdeke sem az országnak, sem a városnak, sem lakóinak, sem az idegenforgalomnak, hogy Budapest elveszítse jelenlegi karakterét. A város történetileg kialakult és tudatosan formált városképére igen jellemző, hogy a kevés, igazán kimagasló épülete közösségi funkciójú: 96 méteres csúcsával a legmagasabb két épület az Országház és a Szt. István bazilika. Előbbi a törvényhozó hatalmat, az utóbbi a társadalom transzcendens kapcsolatait jelképezi. A harmadik kiemelkedő épület a királyi palota, amely a nemzet egységét tükrözi (hisz ezer éven át a király képviselte, jelképezte azt egy személyben). Ezt a kört követik a különböző történelmi egyházak templomainak tornyai a Dohány-utcai zsinagógától a Kálvin-téri református templomon át az egyes városrészek egyszerű plébánia templomaiig. Ebben a képben, a létező szocializmusban is csak mérsékelt változás történt. A tizenhat – tizenkilenc emeletes lakóházak (Óbuda, Dél-Buda és Újpalota lakótelepei és a Józsefvárosi rekonstrukció területén) mellett az igazán magas épületek a Társadalombiztosítás székháza (Árpád-híd pesti hídfője közelében) és a SOTE Nagyvárad téri épülete, mindkettő 22 szinttel. Egyik sem emelte a város értékét, nem szépítette a városképet.
A lakótelepek építésének korszakában különféle vizsgálatok történtek a beépítési sűrűségekkel, a területek hasznosításával kapcsolatban. Ezek egyértelműen igazolták, hogy az ötszintesről tízszintesre (vagy tízemeletesre) váltás csupán öt-hat százalékos területnyereséggel jár, mert a lakóterületek nagysága a területigényes gyermekintézményektől a parkolókon át a zöldterületekig sokkal több tényezőtől függ jelentősebb mértékben, mint maguktól a lakóépületektől. Ez a kutatás alapozta meg az alacsony szintszámú lakóterületek létesítését. A ma épülő lakóterületek sokszor nagyobb laksűrűségeket érnek el, mint az egykoriak, de ennek az az oka, hogy nem épülnek meg azok a járulékos létesítmények, amelyek teljes értékűvé, a fenntartható fejlődés elveinek megfelelővé teszik e területeket. A XXI. században, amikor sok jeles szerző a hely fontosságának megszűnéséről ír, amikor a távmunka lehetőségeit kontinenseken átnyúlva alkalmazzák, érthetetlen a magasházak kapcsán arról beszélni, hogy kevés a hely. Budapesten egy átlagos kerület nagyságú területet foglalnak el a vasút nagyrészt kihasználatlanul álló területei, amelynek hasznosítása az elmúlt években megkezdődött (az egykori Duna-part pu. helyén épült a Nemzeti Színház és környezete, a Nyugati-pu. egy kis részén a West End City Center). Jelentős kiterjedésűek az újra hasznosításra váró rozsdaövezeti területek. A főváros policentrikus fejlesztése tűnik a jövő útjának, ezt rögzíti mind a városfejlesztési koncepció, mind a településszerkezeti terv. Területhiány miatt semmiképp sem indokolt Budapesten magasházakat, felhőkarcolókat építeni.
Sokan azt állítják, hogy azért van szükség magas épületekre, hogy ezekről kilátás nyíljék a városra. Buda hegyei rengeteg kilátópontot kínálnak, s Pest külső kerületei sem szűkölködnek ilyen lehetőségekben. Elég a 37-es villamossal felhajtani Kőbányán a vasút felett átívelő felüljáróra, s annak ablakából látható a Budai hegyláncolat, a Citadella és a Szabadság-szobor. A magán irodaházak tetején egyébként sem közkilátók épülnek, hanem a néha idelátogató főnökök körpanorámás tárgyalói és hálószobái. A városokban való tájékozódást segítik – több helyen – a kiemelkedő épületek. Budapesten a budai oldal domborzati adottságai, a Duna léte, a pesti oldalon a fő úthálózat sugaras-gyűrűs jellege mind nagymértékben segítik a tájékozódást, nincs szükség újabb irányjelzőkre.
Összességében teljesen feleslegesnek és károsnak tartom Budapesten és hazánkban magas épületek építését. Lakóépületekben – a történeti beépítésekhez igazodáson kívül – sehol nem építenék három-négyemeletesnél magasabban fekvő lakásokat, s irodában, középületek esetében sem haladnám meg ezt jelentősen (max. 8-10 emelet). Ettől meggyőződésem szerint nem lenne rosszabb egyetlen város sem, sőt jobb, emberibb, barátságosabb lehetne. Ha valakitől meg kellene kérdezni, hogy egy városban kellenek-e magas épületek, akkor én nem tervező építészeket kérdeznék meg, mert érdekeltek az ügyben, a megbízásokban és személyesen is megtámadottak egy ilyen esetleges tiltás által, mert alkotói szabadságukban érzik magukat korlátozottnak. Nem minden megrendelői igényt kell kielégíteni (még ha a pénz uralma ezt is sugallja), egy városnak önmagának kell maradnia, s nem mások után szaladnia (akik ma itt építkeznek, majd holnap elköltöznek, ha érdekük úgy kívánja).
Az ember nem madár, még ha Dédalisz és Ikarosz óta ismert ősi vágya a szárnyalásra, hogy magasan, a fák koronája felett éljen. A Margitszigeten történő szálló építésekor helyesen döntött a szakmai zsűri, amikor kimondta, hogy az ne magasodjék a fák koronaszintje fölé. Egy város vonzereje nem felhőkarcolóitól függ, Rómában pl. egy sincs, s mégis milliókat vonz az örök város.
Körmendy Imre
2006. október 27.
