Kötelező közösség

Arthur Dent végül megtalálta a feljegyzést az önkormányzatnál, ami arról szólt, hogy a házát porig kell rombolni egy épülő sztráda miatt. A probléma csak ott van, hogy mindez egy alagsori, használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kifüggesztve, az ajtón a következő felirattal: „Vigyázz! A leopárd harap”! Douglas Adams klasszikusával példázza Sain Mátyás a részvételi tervezés hazai buktatóit, itt, a ZÖLDÖVEZETBEN.

Örömmel figyeljük, hogy egyre természetesebbé, már-már divatossá válik a tervezés során – legyen szó urbanisztikáról, terület- vagy vidékfejlesztési tervezésről – nem csak figyelembe venni az érintett csoportok véleményét, de egyenesen be is vonni őket a tervezés folyamatába. A mindeddig gyakorlatilag kizárólagos szakértői tervezéshez képest ez alapvető szemléleti és módszertani váltást igényel, ami nem kis próbatétel a tervező szakmáknak.

Már az EU-s pályázati forrásokat csatornázó nagy nemzeti tervdokumentumoknál is találkoztunk a társadalmi egyeztetés fogalmával, de valljuk be őszintén, az eljárást, a körülményeket megismerve túl nagy áttörést nem érzékeltünk a tervezés társadalmasítása terén. Nem érdemes a rossz példákon sokat rágódni, nyilván máshol sem volt sokkal rózsásabb a helyzet néhány évtizeddel ezelőttig. Aki olvasta az angol író tollából származó Galaxis útikalauz stopposoknak című regényt, amelynek egyik nyitó fejezetében a vogonok egy hiperűrsztráda építése során megsemmisítik a Föld bolygót, miután az Alfa Centaurin társadalmi egyeztetés végett kifüggesztett tervekre a földlakók nem reagáltak, annak nyilván Európa-, sőt talán Amerika-szerte ismerős a szituáció.

Talán e nagysikerű regény is hozzájárult ahhoz, hogy ma már ne tekintsük a polgármesteri hivatal második emeleti faliújságjára kirajzszögezett hirdetményeket nyilvánosságnak, sőt egyre inkább elvárjuk, hogy a tervezők maguk keressék meg az érintetteket, tegyék őket motiválttá, és aktív részvétellel vonják be őket a tervezés folyamatába. De mi van, ha a lakosok nem jönnek el a meghirdetett fórumra? Mi van, ha nem hajlandóak tömegesen, többfajta érdekcsoportot reprezentálva a munkába bevonódni. Ilyenkor kin lehet számon kérni az elmaradt közösségi tervezést?

Ezek egyre gyakrabban felmerülő, és nem könnyen megválaszolható kérdések. Sőt, akár lehet folytatni is: vajon a tervező felelőssége, hogy nem ismeri a fejlettebb országokban bevált kisebb-nagyobb trükköket, közösségi tervező technikákat, amiktől hirtelen elkezd működni a társadalmasítás? Vagy még mindig betudhatjuk szocializmus két évtizeddel ezelőtt elmúlt négy évtizedének, vagy az azóta bevezetett 50 csatornás kábeltévének, hogy a lakosság érdektelen és passzív, miközben megoldandó feladat, probléma épp elég akadna?

A VÁTI KhT vidékfejlesztési tervezőjeként nem sok, de egy-két hazai és külföldi jó példát megismerve, részben kipróbálva a következő néhány bekezdésben megpróbálom összefoglalni a közösségi tervezés három legfontosabbnak látszó pillérével kapcsolatos elvárásokat, tényezőket.

1. Motiváció
A közösségi tervezés egy mindkét fél részéről nagy erőfeszítést igénylő folyamat, s ez alatt nem csak a befektetett időt és energiát értem, hanem azt a pszichés nyomást is, ami a problémákkal, az emberi gyengeségekkel és konfliktusokkal való őszinte szembenézéskor keletkezik. Einstein elhíresült mondásának igazsága szerint nem tudjuk megoldani a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodással, mint amivel létrehoztuk azokat, ugyanakkor egyik pillanatról a másikra elkezdeni másként gondolkozni, másként kommunikálni sem gyerekjáték. A közösség heterogén, az érdekek akár ellentétesek is lehetnek, s mindezt a tervezési folyamat során kezelni és gyümölcsöztetni kell. Beláthatjuk, hogy a közösségi tervezési módszerhez minimum az egyik félnek erősen motiváltnak kell lennie. Ha a tervező csapat kellőképpen hisz a társadalmasítás, az alulról jövő kezdeményezés erejében (talán mert már csalódott a központosított, számunkra mások által kitalált, megvalósított és irányított civilizációban), akkor meg is tudja győzni az aktuális problémában érintetteket, hogy keljenek fel a TV-fotelből és a saját érdekükben tegyenek valamit. Vagy ha a lakosság oldalán keletkezik motiváció, mondjuk egy, a közösség ingerküszöbét meghaladó érdeksérelem okán, vagy néhány elszánt helyi civil aktivista munkájának eredményeként egy csoport összefog, megszervezi magát, és világossá teszi, hogy ő nélkülük itt nem lehet tervezni, akkor működni fog a részvétel, a közösségi tervezés.

2. Erőforrások
Nem csak nagy erőfeszítést, de mindenekelőtt sok időt is igényel a tervezés által érintett csoportok azonosítása, összehozása, felkészítése, bevonása a tervezésbe, akár külső, akár belső motiváló személyeken is múlik. Ha a tervezési folyamat így vagy úgy finanszírozást is kap, akkor az idő átváltható forintra (vagy euróra), bár a civil kezdeményezéseknél erre sokszor nincs szükség. A tervezésre fordított idő, és ennek folyományaként a pénz azonban mindenképpen alapfeltétele a sikernek.

3. Tervezői készségek
Aki vett már részt falufórumon, társadalmi vitán, ilyen-olyan gyűlésen, az tudja, milyen parttalanná tud válni az együttlét pillanatok alatt, s bár ráesteledhet a résztvevőkre, ritkán sikerül komoly, mindenki számára „hazavihető” eredményre jutni. Elég, ha nem világos az elejétől, hogy miért jövünk össze, mennyi idő alatt hová kell eljutnunk. Elég, ha valaki magához ragadja a szót, és nincs, aki visszakérje tőle. Elég, ha a politika – talán ki sem mondva – beteszi a lábát. Elég, ha az évtizedek óta feloldatlan, mélyben fortyogó ellentétek jelen vannak a teremben. Vajon máshol ezek a jelenségek ismeretlenek? Korántsem, azonban köztudottabb az is, hogy egy csoportos beszélgetés, vita vagy akár egy tervező műhelymunka levezetéséhez szaktudásra, speciális ismeretekre és készségekre van szükség. Ahogy nyilvánvaló az, hogy mert valaki jól tud angolul, még nem biztos, hogy jó angoltanár. A nemzetközi szakirodalom bővelkedik azoknak a közösségi tervezési technikáknak, animációs, facilitációs készségeknek a leírásaiban, amelyek lehetővé teszik, hogy egy megbeszélés hatékonyan, az egybegyűltek előzetesen kinyilvánított elvárásainak megfelelően, demokratikusan (mindenkit egyformán érvényesülni hagyván, vagy akár szelíden kényszerítvén), s az eltervezett időkereteken belül maradva lefusson. S ha ez sikerül, és másnap az emberek nem kerülik ki egymást a boltban szemlesütve, sőt az esti sorozat helyett a felszínre került témákról beszélgetnek a kapuban, akkor lesz motiváció a tervezési folyamat következő lépésére, s talán még azon túl is.

Ha e három tényező, a motiváció, az erőforrások és a tervezői készségek többé-kevésbé rendben van, akkor nagyon is érdemes belevágni a közös tervezésbe, hiszen majdnem biztosan nagyobb elégedettséget, az érintetteknek jobban tetsző eredményt, a fejlesztéssel kapcsolatos nagyobb elkötelezettséget, aktivitást, tulajdonosi szemléletet, a folyamatot támogató helyi politikusnak pedig nagyobb népszerűséget jelent, és nem utolsó sorban az egész közösség számára élményt, közösségformáló erőt ad.

Mi van azonban akkor, ha szeretnénk ugyan közösségi részvételt – mert látjuk, hogy az milyen jó, vagy mert a tervező számára is elő van írva – de ezek az adottságok, feltételen nem adottak? A kérdés, úgy vélem, egyre aktuálisabb, mert látszólag – egyébként üdvözlendő módon – az államigazgatási, szakminisztériumi tervezési szemlélet is ennek irányába változik, vagy legalábbis felfedezhetők ilyen irányú tendenciák. Nagyon fontosnak tartom annak megvizsgálását és tudatosítását is, hogy az országos szintű döntéshozókat mi hajtja, motiválja a részvételi tervezés felé. Kötelező EU-s irányelvek? A háttérintézményi szakértők javaslatai? A politikai népszerűség biztosítása? Akármelyik is, a közösségi tervezés ismertetett minimum feltételei, vagy ha tetszik – az angol szakirodalomból tükörfordítva – „gyilkos feltételei” ott lebegnek, és ha valamelyik hibádzik, várható a csúfos bukás.

Érdemes néhány szót áldozni még az elbukás formáira is. A kötelező mutatványoknál – ahol sem a tervező, sem az érintettek nem igazán motiváltak – elfogadottnak, rendben lévőnek tűnik az is, ha a tervező megtette az elvártakat, összehívott néhány fórumot, s ennek a dokumentációja rendelkezésre áll. A jelenléti ív persze árulkodik a motiválatlanságról, de a mutatvány megtörtént. Mi ennek mégis az ára? A döntéshozó, a tervező is látja, hogy ennek nincs értelme, s ebből könnyen általánosíthat. A lakosok, az érintettek számára pedig a ’közösségi tervezés’ beilleszkedik a sorba a második emeleti faliújság mögé, a rosszul sikerült fórum, vita emléke megmarad, és amikor majd a helyi civilek tiszta motivációval és lelkesedéssel belevágnak az igaziba, dupla ellenállást kell legyőzniük.

A közösségi tervezés iránti nyitást maximálisan üdvözölve és támogatva, nem volt más célom e sorokkal, mint felhívni a tervező társadalom figyelmét a minimum feltételek hiányában, elkapkodva és hozzáértés nélkül lezavart kötelező ’társadalmasítás’ veszélyeire.

Sain Mátyás tájépítész
VÁTI Kht Stratégiai Tervezési Osztály
tervező-elemző munkatárs