Kötöttségekből erény: diáklakások az IN Budapestben
Hiánypótló diák apartmanházat rejt a Rottenbiller utca egyik belső udvara. A százéves ipari és a ’70-es évek beli üzemi épület alapvetően eredeti struktúráját meghagyva, de látványos új elemekkel gyúrta egybe Turányi Bence. Az IN Budapestben Bán Dávid járt.
Az építészeti meglepetések sokszor nem az utcán, hanem a színfalak mögött, a belső udvarokban érik az embert. Itt jobb eséllyel lehet merészebbnek, formabontóbbnak lenni, ugyanakkor az is igaz, hogy az eredményt kevesebben láthatják. A pesti Rottenbiller utcafrontja is rejteget ilyen meglepetéseket. Az egyik rejtélyről nemrég libbent le a lepel és bontakozott ki egy teljesen újszerű, meglepő összhatású, karakteres mai épület.
Mai, de nem teljesen új, hiszen az előzmények bő egy évszázaddal korábbra – ha nem ennél is távolabbra – nyúlnak vissza. A mostani Rottenbiller utca vonalában a 18. században még a pestis elleni védőárok húzódott, majd az ebben vezetett patakocska hatására a 19. század derekára már burjánzó gyümölcsöskertek vették birtokba a területet. Az akkori falusias hangulatot leginkább a Központi (ma Keleti) pályaudvar 1884-es átadása utáni lendületes építkezések változtatták meg, a környék ekkor indult meg a nagyvárosiasodás útján. Ezt a jelentős áttörést előzte meg Medek J. Vince építőmester, aki 1870-ben a kiépítendő utca első házát, egyfajta polgári kis palotát épített magának és családjának a mai 19. szám alatt. Két évvel később – amikor már az utcát Rottenbiller Lipót után nevezték el – a szomszédos telken Siebreich Károly bécsi mérnök fogott építkezésbe.
Az általa épített 17. számú lakóépületet többszöri tulajdonosváltás után 1901-ben a Piatnik Nándor és fiai cég vásárolta meg és ők két évvel később az udvaron játékkártyagyár építésébe kezdtek. A gyár növekedésével az udvaron egyre jelentősebb lett a beépítés, néhány évvel később már egy háromemeletes toldalékkal is bővült. A Medek-házban a századfordulón fényképészműterem is működött, majd 1939-ben vásárolta meg a családtól a Piatnik. A II. világháborúban mindkét épület jelentős károkat szenvedett, majd az államosítás után emeletráépítéssel bővítették azokat. A 19. szám lakóházként élt tovább, a 17. számút irodaházzá alakították át, ma ebben működik a Budapesti Metropolitan Egyetem Rottenbiller utcai campusa. Az udvari gyárépület a világháború után tovább funkcionált, majd az 1970-es évek második felében elnyerte a most kibontakozó új arcának előképét és tömegét. Az egy helyrajzi szám alá került három épületből álló együttes – a 17., 19. számú házak és az udvarban álló méretes üzemi épület – utolsó jelentősebb változása az ezredfordulóhoz köthető, ekkor az udvar alá garázs került, a felszínt ezért valamelyest megemelték és azon is parkolót nyitottak.
A korábbi gyárépület a 20. század folyamán állandó bővítésen, egyfajta toldozáson-foldozáson esett át, így mire az 1970-es évek végére elkészült annak teljes átalakítása, az lényegében egységbe rántotta az együttest. Ugyan szerkezetében és tömegében még így is több egységre bontható, hiszen egyik szárnyában megmaradt a hagyományos téglaépítésű ipari építménynek, de legnagyobb részében már a vasbetonszerkezet jellemzi a kialakítást.
Amikor a terület tulajdonosa az üzemépület felújításának és funkcióváltásának gondolatával megkereste Turányi Bence építészt, akkor a befektető még lakások kialakítását vetette fel. Az építészeti bejáráson azonban nagyon hamar kiderült, hogy az épület szerkezeti adottsága és elhelyezkedése lényegében működésképtelen arra, hogy benne hagyományos jellegű lakásokat lehessen kialakítani. Az épület egy belső udvarban áll, ami eladás szempontjából nem teszi vonzóvá az ingatlant, ugyanakkor kötött szerkezete, s főleg a hátulra szerkesztett középfolyosója és a vasbeton pilléres váz is megnehezíti a terek megfelelő kialakítását. A közös gondolkodás során a befektető és az építész arra jutott, hogy közelítsék meg a kérdést az ellenkező irányból: mire alkalmas az adott helyszínen egy ilyen adottságú épület?
A kibontakozó megoldást elsősorban az Állatorvostudományi Egyetem közelsége hozta el, mivel az intézményben kiemelkedően magas a külföldi diákok száma, ezért a környéken nagy igény van a megfelelő kiadható ingatlanokra. Ezért született meg az elhatározás, hogy egyfajta igényes kollégiumot, diáklakásokat alakítsanak ki a volt üzemi épületben. A szerkezet kötöttségét ezáltal sikerült az épület erényére fordítani: a pillérközök mély, hosszan benyúló, keskeny rasztert rajzolnak ki, amelyek alkalmasak kompakt lakóegységek – egyfajta „unité d’habitation-ok" – kialakítására.
A tervezői elképzelés szerint ugyan a keskeny kiosztás valamelyest a szállodai szobák kialakítását predesztinálja, de mégsem szerették volna ezt a sémát alkalmazni. Itt nem az ágy van a középpontban, hanem inkább egy szabadon formálható közbülső térség. Az elsődleges lakófunkciókat a folyosó felé, a lakások belsejébe sűrítették: a bejárat mellett található a zuhanyzós fürdőszoba, ezzel határos a hálórész, általában kellemes szélességű, beépített emeletes ággyal, majd ehhez kapcsolódik a kicsi, de praktikusan felszerelt konyhafal. A szoba egy része így szabadon formálható, amihez egy tároló-íróasztal-polcrendszer egységet alapból elhelyeztek a tervezők. A nagy felületű ablakok dobozszerűn ugranak ki a homlokzatból, ami kifelé egy nagyon határozott, jellegzetes arculatot ad a háznak, belül pedig kellemes pihenőteret biztosít, akár paddal, asztallal. Az ablakok szélét egy keskenyebb sávban perforált lemez árnyékoló fedi, ami egyben biztonságként is szolgál, hiszen az ablakok csak e mögött nyithatak.
A lakástípusok az épület jellegét, eredeti térkiosztást követve változnak. Így a földszinten, ahol nagyobb a belmagasság az alvóteret galérián lehetett elhelyezni, a legfelső szinten pedig nagyobb alapterületű, vagy akár – nem megszokott városi panorámát nyújtó – teraszos lakások kialakítására nyílt lehetőség. A földszint alatt alagsor húzódik, amely mellett a terepet sikerült úgy mélyíteni, hogy a szint lényegében talajszintre kerülhetett, ahol pedig kisebb teraszokat tudtak létesíteni.
A belső tér kialakítása maximálisan a praktikumra törekszik, amit megjelenésben az ipari hatás kísér. A közösségi terek szinte teljesen nyersen tárják fel az anyaghasználatot és a gépészetet, a lakások ennél ugyan finomabb kiképzésűek, de azokban is határozottan tetten érhető az ipari jelleg, leginkább a mennyezet sprőd, rücskös kiképzésén. A lakások fémvázas, fabetétes moduláris bútorait egyedileg tervezték, ezen kívül a szobákba Gil Goren izraeli grafikusművész budapesti ihletésű, kollázsszerű képsorozatának darabjai kerültek.
Az épület tömegében és anyagában alapvetően átörökítette az eredeti megoldásokat. Magassága lépcsőzetesen változik a háromtól az ötszintes részig, egy ponton pedig előtérbe lép az ipari felvonó felújított aknája, amiben persze már egy megszelídített, üvegezett, korszerű személylift működik. A betonszerkezetű egység végül a hagyományos téglaépítésű korábbi gyárépületbe torkollik, amelynek felülete a megtisztítás után szintén nyersen őrzi eredeti építőanyagát. Az átörökítés magukra az anyagokra is vonatkozik, hiszen a megújuló épület, amit lehetett, megtartott az eredeti szerkezetekből, valamint a bontásra került téglákból. A kibontott és arra alkalmas anyagok, főleg a téglák visszakerültek és megtalálták helyüket a megújuló házban, ezzel is a fenntarthatóság elvét erősítve.
A jelenleg négy típusú apartmant kínáló, azokban 1-2 vagy akár 3 diák számára minőségi szállást nyújtó IN Budapest a jövőben egy újabb ütemmel bővül. Az egykori Medek-ház műemléki felújítása és bővítése jelenleg is zajlik, amihez pedig egy új, toronyszerűn álló épületszárny fog csatlakozni, amely szeretne a szomszédos épületekhez mai módon igazodni. Ezekben hasonló modell alapján szintén diákoknak szánt lakásokat fognak kialakítani, modern, illetve a megújuló korabeli épületrészben klasszikusabb, elegánsabb formában.
Bán Dávid
Szerk.: Paár Eszter Szilvia
