Kotsis Iván Székesfehérváron II. – Bérházak és a Szent István-év

Kotsis Iván székesfehérvári tevékenysége fontos helyet foglal el a város történetében. A Városháza színvonalas átalakítása mellett az építész a történelmi homlokzatok felújításában is részt vett, valamint több stílusban tervezett új épületeket, modern és historizáló házakat is emelt, ami ismét a két világháború közötti építészet sokszínűségét példázza.

Mint azt az előző cikkünkben olvashatták, Kotsis Iván székesfehérvári munkássága az 1930-as években, a Városháza felújításának idején vette kezdetét. Mivel a feladatot kiválóan megoldotta, és egy praktikusan használható, valamint a városképbe tökéletesen illeszkedő komplexumot alakított ki a korábban szervetlenül kapcsolódó, különböző stílusú házakból, melyekben az intézmény székelt, a város vezetősége bizalmat szavazott neki. Számos bérházat tervezett, ezen felül pedig a városkép kialakításában is részt vett.[1] A székesfehérvári munkásságát – mint azt a Városháza esetében is láttuk – a vidéki városhoz való illeszkedés és a régebbi épületek stílusának megértése jellemzi.[2]

Az általa tervezett bérházak esetében megfigyelhető, hogy míg a történelmi épületek közelében álló házakat egy a modern és a historizmus közötti stílusban, addig az újabb városrészeken emelt épületeket modern jegyekkel alakította ki. Bérházai sorában az első az úgynevezett TÉBE (Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete) bérháza, mely a Vármegyeháza közelében épült 1938-ban. A többemeletes épületen már érződik a modernizmus hatása, ám a városképbe is tökéletesen illeszkedik. A ház tömbszerű, visszafogott, mindkét utcára néző homlokzata viszonylag díszítetlen.

Székesfehérvári jelleget lekerekített, zárterkéllyel hangsúlyozott sarka ad neki. A zárterkélyen visszafogott copf stílusú díszítés is megjelenik. A belső terekre szintén az egyszerűség jellemző, ám a kovácsoltvas részleteknek köszönhetően mégis idézik az előző században épített bérházak hangulatát.

Hasonló jellegű, ám valamivel díszesebb épület a Városi Közművek bérháza, az úgynevezett Gyöngyvirág-ház 1939-ből, mely a Budai úton áll, a Fábián Gáspár által körülbelül egy évtizeddel korábban tervezett, neobarokk stílusú iskolaépületek közelében.[3] A szintén többszintes házon ismét megjelennek a lekerekített sarkok. A homlokzatok itt is visszafogottak, ám az egyik sarkon megjelenő zárterkélyen vitézkötésre emlékeztető, barokk jellegű, ám annál egyszerűbb mintázat van. (Hasonló vitézkötéssel Kotsis kortársának és egyetemi kollégájának, Wälder Gyulának művein találkozhatunk leggyakrabban.)

A modern és a neobarokk stílus keveredése miatt az épületet gyakran az art deco házak sorába szokták sorolni, bár itt inkább a modern épületek városképbe való illesztéséről van szó. Kotsis Iván saját írásában így ismertette a városképbe való illeszkedés és az esztétikus kialakítás érdekében hozott tervezői döntéseket:

„A beépítési tervezetet Schmidl Ferenc okleveles építész, városi műszaki tanácsos készítette. A Prohászka Ottokár-út felől a meglévő egyemeletes házhoz kellett csatlakozni egyező magasságú ablaksorral, de két emeletsorban, tűzfal elkerülésével, míg a Zita királyné-út felől alacsonyabb főpárkányt kellett biztosítani az itt kiépülő házsor részére. Innen az emeletsorok váltogatott magassága. A szomszédos egyemeletes ház felőli tűz-fal helyett a főpárkány körülvezetése és a tető lekontyolása látható."

Szintén 1939-ben épült a ciszterci rend bérháza.
„Az épület a városnak újabban kiépülő területén fekszik, melynél nincs történelmi környezet. A Horthy Miklós tér (ma III. Béla tér) azonos párkánymagasságú és beépítési mélységű háztömbökkel épül körül, észak-déli és kelet-nyugati irányú utca-betorkollásokkal. Ezzel az épülettel egyvonalban áll már megépítve a katonai parancsnokság épülete. A térbeépítést Székesfehérvár sz. kir. város mérnöki hivatala tervezte."[4] Ezen az épületen kiválóan megfigyelhető az a tervezési elv, amit korábban említettünk: a történelmi városrészben emelt házakat Kotsis historizáló elemekkel tette illeszkedővé, az újabb városrészeken azonban modern házakat tervezett. A sors iróniája, hogy pont a modern városrészen álló épületét később historizáló elemekkel alakították át. A sarkokon armírozásra emlékeztető dekorációt és párkányokat kapott, a rizaliton pedig timpanon jelenik meg, mely teljesen idegen az épület eredeti kialakításától. Szerencsére a kővel burkolt lábazat és kapuzat még az eredeti, kvalitásos formáját mutatja. (A többi átalakítás pedig könnyen eltávolítható.)

1940-ben egy 222 házból álló sorháztelep is épült Kotsis Iván tervei alapján, melyben elsősorban a Vadásztölténygyár és Fémárúgyár (a későbbi Videoton Gyár) munkásai kaptak lakást. A kislakásos, egyszerű, ám kellemes megjelenésű telep a Felsővárosban, az Orgona, a Szövetség és a Hajnal utca területén található.[5] Az említett épületeken kívül egy püspöki bérházat, egy közegészségügyi épületet, és még egy ciszterci bérházat tervezett.

Mint azt már korábban említettük, Kotsis nem csak új épületeket tervezett, hanem a város arculatára is komoly hatással volt a működése. Munkája során tetőket egyesített és tűzfalakat szüntetett meg – ugyanezt a logikát az általa tervezett épületek esetében és láthattuk. Olyan historizáló és szecessziós homlokzatokat is átalakított, melyek véleménye szerint nem voltak elég kvalitásosak, vagy megbontották az egységes városképet. (Visszatekintve ezek a döntései egyes esetekben vitathatók.) Az általa tervezett homlokzatok igen semlegesek, ám jól illeszkednek a városhoz, mivel a régi épületek tömegformálását és ritmusát figyelembe veszik.[6] Kotsis maga így írt a homlokzatok átalakításáról:

„De mindezeken túl legjobban az utcaképek megjavítását szolgáló homlokzati helyreállítások elégítettek ki. A polgármester ugyanis felhívta a lakosságot, hogy házainak homlokzatát a Szent István-évre tataroztassa ki. Hogy pedig ennek során ne készüljenek az ily alkalmakkor a kőművesmesterek kezeiből kikerülni szokott ízléstelenségek, minden tatarozandó homlokzat tervét be kellett mutatni engedélyezés végett a városi mérnöki hivatalban. (…) A feladatok többfélék voltak. A legtöbbnél rossz eklektikából származó túlzsúfolt homlokzat volt adva, melyet az idő annál jobban kikezdett, minél több volt rajta a tagozat és a gipsz. Ezeket természetesen nem engedtem kitatarozva szolgailag visszaállítani, hanem leegyszerűsítettem. S mivel ezeknek a 40-50 éves homlokzatoknak ablakosztásai általában jó ritmusúak, egy-két vonással könnyen és olcsón nyugodt köntösbe lehetett őket öltöztetni. Voltak azután olyanok, amelyeken a történelmi kiképzés megvolt, de későbbi átalakításokkal elrontva. Itt csak a rosszat kellett eltávolítani és a nagyjából meglévő eredetit visszaállítani. A harmadik csoport olyan történelmi korból való homlokzat volt, amelyet idővel tudatlan kezek annyira átalakítottak, hogy a régi kiképzésnek nyoma sem volt. Itt a homlokzatot le kellett verni és kevés eszközzel olyasfajta történeti homlokzatot visszaállítani, aminő valószínűség szerint lehetett, többnyire késő barokk, copf vagy biedermeier kiképzéssel."[7]

Mint láthatjuk, Kotsis tevékenységének hatása ma is érezhető Székesfehérvárott. Saját bevallása szerint azért tudta színvonalasan megoldani a feladatot, mert még egyetemista korában Nagy Virgil műemlékek felmérésére és lerajzolására bíztatta. Így tudta megérteni és tökéletesen elsajátítani az egyes stílusokat, és így tudott színvonalas historizáló házakat és műemlékfelújításokat tervezni.[8]

Paár Eszter Szilvia

A cikk az NKA támogatásával jött létre.
 

[1] Kotsis Iván: Életrajzom. Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 2010. 132.

[2] Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József, Dora Wiebenson. Vince Kiadó, Budapest, 1998. 302.

[3] https://erdekesfehervar.blog.hu/2019/04/08/kotsis_ivan_fehervari_evei

[4] Kotsis Iván: A városkép kialakításával számottevő bérházépítkezések Székesfehérvárott. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 74. évfolyam 1-2. szám

[5] https://erdekesfehervar.blog.hu/2019/04/08/kotsis_ivan_fehervari_evei

[6] Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József, Dora Wiebenson. Vince Kiadó, Budapest, 1998. 302.

[7] Kotsis Iván: Életrajzom. Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 2010. 133.

[8] Uo.