Középpontban a közösség: Latin-Amerika centrális templomai
Oscar Niemeyer brazíliavárosi katedrálisát mindenki ismeri. De honnan ered a centrális templomok népszerűsége Dél-Amerikában? Dragon Zoltán egyházművészeti kalandozásából ezt is megtudhatjuk az Építészfórum brazil hetén.
A pár éve elhunyt méltán híres művészettörténész, Sinkó Katalin módszertanának alapja (saját bevallása szerint) igen egyszerű volt. Kutatásai során először az úgynevezett micimackói kérdésekre épített, és lelkesen tette fel az olyan kérdőszavakat, mint például ki, mi, miért és mikor. Jelen sorok írójában – aki az idézett Sinkó-vallomás fültanúja is volt – hasonló kérdések fogalmazódtak meg, mikor Oscar Niemeyer brazíliavárosi székesegyházával kezdett foglalkozni: honnét is ered a Latin-Amerikában különleges alaprajzi forma?
A legalapvetőbb adatokhoz gyorsan hozzájuthatunk. Oscar Niemeyer építész és Joaquim Cardozo mérnök műve 1958 és 1970 között épült; alapkövét 1958. szeptember 15-én tették le, és 1970. május 31-én szentelték fel. A négyezer főt befogadó katedrális szinte gótikus előképeket idéz fel azáltal, hogy láttatja, feltárja szerkezeti elemeit, a tizenhat hiberbolikus pillért, amely mintegy koronaként vagy virágként (Niemeyertől eredő hasonlat)1 nyitja meg az épületet az ég felé – így sugallva az ember természettel szembeni jelentéktelenségét.
Az építésztervezők mellett ugyancsak meg kell említeni a négy evangelistát ábrázoló szobrok alkotójának nevét, Dante Crocéét, illetve a három angyal alkotójáét, Alfredo Ceschiattiét. A szobrok a félig földben elhelyezett bazilikának lényeges kiegészítő elemei, akárcsak a Marianne Peretti-féle üvegablakok. A hivatalos nevén Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida de Brasília nevezett székesegyház egyedisége mégsem a felhasznált anyagokban és azok által alkotott formákban rejlik, hanem az újszerű alaprajzban.
Az eredetileg állam által finanszírozott, ökumenikusnak szánt templom centrális alaprajzú, az egyik első ilyen a modern latin-amerikai építészetben. Követői sokan lesznek, és csak néhány példát említsünk: Edgar Fonseca Rio de Janeiroban emelt székesegyháza (1964-1979), vagy a Nuestra Señora de Guadalupe Mexikóvárosban (Pedro Ramíro Vázquez, 1974-1976). Mindegyik épület különlegessége az az alaprajzi elrendezés, amely addig Latin-Amerikában példa nélküli, hiszen az addigi épületek hosszházas elrendezésűek, több-kevesebb mellékhajóval ellátottak. A következőben arra a kérdésre keressük a választ (átlépve Niemeyer utopisztikus2 és esztétikai3 megközelítésén), hogy miért választotta az építész a centrális alaprajzot, és milyen modernkori előzményekkel találkozott.
Európai nézőpontból meglepő a felvetés, hiszen a kereszténység történetében a 313-as milánói ediktum után fej-fej mellett fejlődött ki a két templomtípus. Így a Szent Péter bazilika a hosszházas, a jeruzsálemi Szent Sír templom pedig a centrális típusok első képviselőiként jelentek meg az építészettörténet hasábjain. Ám Latin-Amerikában a kereszténység és kereszténység terjesztése az első évtizedekben, évszázadban nem feltétlen a kisközösségi, hanem tömeges igehirdetésen alapult. A leginkább szerzetesek által folytatott evangelizáció nagy befogadóképességű, jó akusztikai adottságokkal rendelkező hierarchikus tereket kívánt meg, és erre a hosszházas elrendezés volt a legmegfelelőbb. Az evangelizáció igényeire egyik legérdekesebb építészeti válasz az úgynevezett capilla abierta (nyitott kápolna) volt, ami kialakításával gyakorlatilag korlátlan számú hívőt és térítendőt tudott befogadni. Térítendő indiánt: az építészeti megoldás másik neve (a narthex kicsit erőltetett pasztorális örököseként) a capilla de indios, azaz indiánok kápolnája. Mégpedig azon indiánoké, akik az ige liturgiájában okulnak. A megtérített indiánokból közösségek születtek, a szerzeteseknek köszönhetően a hódítókkal „egyenrangú" mesztic vagy indián hívők, akik például Miguel Sáncheznek köszönhetően megtalálhatták indián isteneik megfelelőjét a kereszténység Istene és szentjei között.
A VI. Sándor pápa által 1494. június 7-én kihirdetett tordesillasi szerződésben meghatározott és portugál korona által uralt területen az evangelizáció hasonló módszerrel zajlott. A már sokadik generációs keresztény indiánokból felépülő társadalom erősebb, egymás között egyenrangúbb közösségekből jött létre, akik teljesen máshol keresték és találták meg a hitük lényegét. Erre pedig a katolikus Egyház nehezen tudott újfajta megközelítéssel válaszolni hivatalosan.
XII. Pius pápa megfogalmazása,4 mely szerint a pap nem egy a hívők közül, hanem Krisztus személyének megtestesítője az átváltoztatásban, jól fejezi ki a hierarchikus viszonyokat. A II. Vatikáni Zsinat előtti Egyház a Krisztustól alapított tökéletes társaság, melyben inkább belső szerkezetét, rendjét, objektív tulajdonságait hangsúlyozták, és a laikusok aktív szerepét kevésbé. A hierarchia, a vezetők és vezetettek viszonyának, a látható törvényes rend statikus képének alapja a Jézus általi alapítás. Ebben a (skolasztikus) megközelítésben a hívek egyenlőtlenségének bemutatása adott volt, egyenlőségük alapjainak tanítása nem kapott nagy szerepet.
A liturgikus és pasztorális változást a II. Vatikáni zsinatnak köszönhetjük, miután az Egyház magáról, mint „Isten népéről", „krisztushívőkről", a „Szentlélek által összegyűjtött és megszentelt gyülekezetről" beszél, és önmagára szociológiai szempontból reflektál, nagyobb hangsúlyt adva a keresztségből származó általános papságnak, és ebből következően a laikusok aktív tevékenységének. A latin-amerikai hívek kérdéseire mégsem a feltétlen a II. Vatikáni zsinat adta a választ (rendelkezéseinek véghezviteleire úgyis évtizedekre volt szükség), hanem azok az 1950-es években létrejövő bázisközösségek, melyeknek köszönhetően kis közösségekben élhették meg a testvériséget, a felebaráti szeretetet. E bázisközösségekből nőtt ki később a fölszabadítás teológiája, mely szerint a kereszténységnek társadalmilag cselekvő erővé kell válnia, és eszközzé a lakosság felemelésében. Ezt a baloldali politikai mozgalmakhoz közel álló gondolatot az Egyház vezetői jóval később, az 1968-as medellíni konferencián fogadták el.
Európában a bázisközösségek inkább a fiatalok körében jöttek létre a huszadik század elején. A múlt században elhalt katolikus megújulás újraéledt, köszönhetően olyan nagyszerű teológusoknak, papoknak, mint például Romano Guardini. Guardini Rudolf Schwartz építésszel kezdeményezte a Burg Rothenfels kápolnájának átalakítását. Célszerűnek véltek egy centrális elrendezésű kialakítást, ahol az oltárt eltávolították a faltól, így lehetővé téve a szembemisézést – negyven esztendővel a II. Vatikánum előtt.
Mikor húsz évvel később Oscar Niemeyer hasonló liturgikus modernitással megtervezte a maga Szent Ferenc kápolnáját, Antonio dos Santos Cabral érsek vonakodott felszentelni, mert szerinte a katolikus liturgia szempontjából használhatatlan az épület. Niemeyer kápolnája az építészek számára mégis etalonná vált Latin-Amerikában. Juvenal Moya a bogotai Capilla Gimnasio Modernóban már egy centrális térbe engedte be a hívők közösségét, miként Enrique de la Mora és Félix Candela is a mexikóvárosi Nuestra Señora de la Soledadban.
A szerzetesi közösségekkel természetesen könnyebben lehetett kísérletezni, hiszen a felszentelés miatt adott volt az egyenrangúság, másrészt eleve kisközösségi létformában éltek. A mexikói Cuernavacában a bencés szerzetesi közösség számára már kifejezetten kör alaprajzú kápolnát tervezett a szintén bencés Gabriel Chávez de la Mora. A liturgikus tér forradalmát a liturgia nyelvének forradalma követte, a miséket a bencés közösség sokszor már spanyolul és nem latinul tartotta. És ha már szerzetesi közösségekről esett szó: a latin-amerikai modern építészet másik meghatározó alkotását, Gabriel Guarda és Jaime Correa Capilla Abadía de Los Condesét 1964-ben adták át. A Santiago de Chilében található kápolnát ugyan két, egymáshoz képest függőlegesen és vízszintesen eltolt, de egymást metsző hasáb alkotja, belseje mégis centrális elrendezést mutat.
A fenti épületek – hasonlóan a brazíliavárosi székesegyházhoz – két szempontból számítanak modernnek. Egyrészt szembementek az Egyház tridenti zsinaton alapuló liturgiai hagyományával, és az oltárt eltávolították a faltól, körüljárhatóvá tették, mellé pedig ambót helyeztek: azaz lehetővé tették az általános papság még aktívabb részvételét a szentmise misztériumában. A másik újszerű elem a bejövő fény használata, bár nem feltétlen a régi ciszterci misztika feltámasztásának vágyával. A nagy üvegfelületeken beömlő természetes fény jobban láthatóvá tette a szent cselekményt, ugyanakkor szerkezetileg is lehetőséget adott a különböző anyagok használata miatt nehezen kezelhető dilatáció levezetésére.
A változtatás, illetve az új anyagok, formák használata nem öncélú. Hiszen Niemeyer székesegyházának keresztényei a hierarchiát kevésbé elfogadó, kisközösségekben élő és ott hitüket gyakorló emberek, akik egymásra egyenrangú félként tekintenek. Niemeyer épületével nemcsak a várostervezési, hanem a liturgiai, pasztorális utópiájának megvalósítását is szolgálta – és az elmúlt évtizedek őt és hasonló felfogásban dolgozó építésztársait igazolták.
Dragon Zoltán
A szerző művészettörténész.
Jegyzetek
1. Kimmelman, Michael: The Last of the Moderns. In: The New York Times Magazine, 2005. május 15. Url.: https://www.nytimes.com/2005/05/15/magazine/the-last-of-the-moderns.html
2. Stierli, Martino: Building No Place. Oscar Niemeyer and the Utopias of Brasília. In: https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/10464883.2013.769840?src=recsys&
3. Kimmelman, Michael: The Last of the Moderns. In: The New York Times Magazine, 2005. május 15. Ld. https://www.nytimes.com/2005/05/15/magazine/the-last-of-the-moderns.html; Glancey, Jonathan: “I pick up my pen. A building appears" In: The Guardian, 2007. augusztus 1. Url.: https://www.theguardian.com/artanddesign/2007/aug/01/architecture
4. Pius XII, Mediator Dei enciklika. Budapest: Szent István Társulat. 1948, 43-48.
