Közösségben élni - kóperatívok és szövetkezések

Variációk a kollektív házra: Glatz Zsófia és Komlósi Bence kiváló tanulmányában részletesen bemutatják a kóperatívok és lakásszövetkezetek történelmi fejlődését és legfontosabb tulajdonságait. Most, a szűkös esztendőkben újra előtérbe került a kérdés, hogy tudunk-e újat hozni lakozási feltételeinket és lehetőségeinket tekintve, és van-e jó ötletünk az örök dilemmára: egyén és közösség hogyan lakjon, miképpen éljen együtt, egészségesen, hosszú távon? 

(# A kettőskeresztel jelölt dőlt betűs szövegek a szerzők gondolatai az egyes altémákhoz.)

A kóperatívok¹ és lakásszövetkezetek több mint 200 éves történelmi múlttal rendelkeznek. A kóperatívok a lakozás terén egyet jelentenek a fenntarthatósággal és a demokratikus gondolkozással. A kóperatívok legfontosabb célja, hogy az érdekeltek (lakók és használók) együttműködve (kooperálva) javítsák lakozási feltételeiket. A kóperatívok olyan társadalmi-, gazdasági-, ökológiai- és kulturális problémákra keresik folyamatosan a választ a lakozáson belül, mint az elmagányosodás, a nagycsaládosok helyzete, a megfizethető lakozás, a különleges (nem standard) lakozási formák, a közösség-orientált lakozás stb. A kóperatívok a lakozási fejlesztéseken belül sokszor próbálnak innovatív kezdeményezésekkel új megoldásokat adni a folyamatosan változó igényekre. Az innovatív, valós igényekre reagáló attitűd az alulról jövő kezdeményezésből is fakad. Egyéni állampolgárok próbálnak összefogva, együttesen javítani lakozási feltételeiken, sokszor a normákon kívüli megoldásokkal.

„... mi már 1978-ban a Rykestrasse 14-ben laktunk. Néhány év után rájöttünk, hogy a Kelet-Német Állami Építésügyi Hivatalnak (East Germany’s State Building Ministry) már tervei vannak a házaink lerombolására. A mi gyönyörű berlini városrészünk fenyegetve volt! Ezt nem fogadhattuk el, ezért találkoztunk a lakásainkban, hogy közösen kitaláljuk, mit lehetne tenni. A közeli Oderberger utcai lakók hasonló helyzetben voltak, így ők azt javasolták, hogy önkéntesen vállaljunk feladatokat a kisebb lakókörnyezetünkben ahelyett, hogy még jobban rábíznánk magunkat a hivatalnokokra. A közösségünk összetartott és egyre több szomszéd lett elkötelezett. A megfigyelések és fenyegetések ellenére folytattuk a munkát és sikerült meggyőzni a kormányzatot / önkormányzatot, hogy a házaink igenis értékesek. Így sikerült végül megállítanunk a bontást. Sosem gondoltuk, hogy a berlini fal egyszer majd megnyílik, de 1989-ben egyszer csak megtörtént! Erősnek éreztük magunkat és újra elkezdtünk az épületünk jövőjén gondolkozni. A városunk önsegélyező programjának a segítségével sikerült megvennünk a házunkat és elkezdeni a megújítását.

Ebben segítettek még barátok is, akik akkoriban aktívan vettek részt a Nyugat-berlini Nemzetközi Építőipari Kiállításon (International Building Exhibition – IBA). Hamar rájöttünk, hogy nem szeretnénk saját tulajdont, így 1991-ben megegyeztünk egy új szövetkezet alapításában. Párizsi és koppenhágai barátok inspriáltak minket közösség-orientált lakozásra. Az évek során a szövetkezetünk további házakat vett át vagy támogatott más épületeket és egyre több lakó lett aktív...”²

Az európai kóperatívok (és lakásszövetkezetek) történelmi áttekintése 1800-tól az 1920-as évekig³

Az európai kóperatívok és lakásszövetkezetek történelmi áttekintése fontos feladat a jelenség fenntarthatósági vizsgálatához. Megismerni, hogy mely elemek maradtak fenn az évtizedek során és melyek voltak azok, amelyek csak próbálkozások, divatszerű fellángolások voltak. A történelmi áttekintésből leszűrhető, hogy milyen állandó és változó elemei vannak a jelenségeknek, melyek azok a fix elemek, amelyek kihagyhatatlanok és melyek azok amelyek változtatásával egy színes, fenntartható fejlődés hozható létre. 

A történelmi áttekintés jól mutatja, hogy ez a szociálisan-, gazdaságilag érzékeny és hatékony modell hogyan került előtérbe az egyes válságok idején, hogy próbálta a társadalmi-, gazdasági-, kulturális- vagy éppen ökológiai hanyatlásokat pótolni ez az összetett jelenség. A jelenlegi magyarországi gazdasági-, társadalmi-, ökológiai- és kulturális helyzet kiváló táptalaja lehetne (Nyugat- Európában az is) a kóperatívokról és lakásszövetkezetekről való diskurzusnak. Ezek a közösség-orientált fejlesztések nehezebb időszakokban is bizonyították, hogy jelentőségük megkérdőjelezhetetlen és támogatásuk, létrehozásuk fontos szempont a fenntartható fejlődéshez.

Az első közösség-orientált, ”városi” léthez kötött fejlesztések a városiasodás, iparosodás kezdetéhez kötődnek. Anglia volt az ipari forradalom kiindulásának központja, ezért a komolyabb társadalmi-, lakozási problémák is itt merültek fel először. A rossz lakozási feltételek (vízvezeték hiánya, kevés hely – nem volt ritka, hogy 10-12 ember osztozott egy hálószobán) gyors és hatékony megoldásokat igényeltek. Az első kóperatívok ezekre a problémákra keresték a megoldásokat, próbálták javítani a munkahelyi-, lakozási- és szabadidőtöltési feltételeket.

"Közösségi modell" – "New Lanark", Lanarkshire – Robert Owen 1800-1825 ("model community")⁴

A kóperatívok előfutárainak is tekinthető első közösség-orientált lakozási fejlesztések még inkább egy-egy szociálisan érzékeny ember nevéhez fűződő projektek, mintsem alulról jövő-, önsegélyező kezdeményezések. A lanarkshire-i ”New Lanark” projekt esetében Robert Owen (az ott működő fonoda vezetője) volt az a szociálisan érzékeny ember, aki próbálta a munkások életét jobbá tenni, javítani munkahelyi-, otthoni- és szabadidőtöltési feltételeit. Úgy gondolta, hogy egy egészséges társadalomhoz javítani kell a
munkások és családjaik életfeltételeit (egészség, tanulás, munkajog).

Lanarkshire egy gombamód kifejlődött ”ipari falu” volt, amely a rajta keresztül folyó Clyde folyónak köszönhette létrejöttét. A folyó hajtotta az újonnan létrejött fonoda gépeit, ezzel adva munkát több száz embernek és biztosítva megélhetést családjaiknak. Akkoriban ez volt Skócia legnagyobb fonodája, a legfejlettebb időszakban 2500 tagja volt a közösségnek. A fejlesztések között volt óvoda (a világ első óvodája), bölcsőde, ingyenes orvosi ellátás, gyerekek iskoláztatása és esti iskola felnőtteknek, a 10 év alatti gyerekek nem dolgozhattak, koncertek, tánc estek, zeneoktatás, egyéb közösségi események.

Owen elképzeléseit Lanarkshire után továbbvitte Amerikába, Indiába és a világ más pontjaira, illetve munkásságával rengeteg hasonló gondolkodású embert inspirált. Modern megoldásai hatottak az oktatási-, munkajogi-, szövetkezeti-, szakszervezeti- és külvárosi mozgalmakra, fejlődésre.

# A projekt által felvetett érdekes gondolatok:

- az egyén és a közösség viszonyáról, illetve annak tereiről kezd el gondolkozni.
- megmutatja, hogy a felülről jövő kezdeményezések és azok sikere is milyen fontos a társadalmi fejlődéshez.
- mutatja, hogy mennyire összetett kérdés a lakozás minősége, az emberek ”boldogsága” mennyi tényezőtől függ.

”Közösségi lakozás” – Owenite közösségek 1821-1845 (community living – ”Owenite community”)⁵

A házvezetési feladatok- és a nők terheinek csökkentésére egyre több politikai-, egyházi- és független szervezet kezdett különféle együttélési projektekbe. Az Owenite közösség (Robert Owen és követői) Anglia, Skócia és Írország szerte közösséget hozott létre ilyen céllal 1821-45 között. Ezek a kísérletek sajnos egytől-egyig jól mutatják az együttélés nehézségeit, mindegyik ”bezárt” pár éves működés után. Az egyes projektek folyamatosan próbáltak tanulni egymás hibáiból, de a társadalmi berögződéseket szinte lehetetlen volt leküzdeniük. Az első ilyen közösség 1821-ben Londonban jött létre. Eredetileg 250 család részére tervezték, de végül csak 21 család költözött be.

A projektek sikertelensége több dologból is adódhatott. Egyrészt a közösségi életről szinte senkinek nem volt tapasztalata, másrészt a beköltözött 21 család létszáma valószínűleg nem tette elég naggyá a közösséget a megfelelő működéshez. A többi Owenite közösség kapcsán is a szervezettség hiánya és a nem megfelelő feltételek jelentek meg, mint állandó kritika. Az egyik közösség az első év után arról számolt be, hogy a nőknek - a kitűzött céllal ellentétben - a közösségi munkák miatt nem sikerült több időt tölteni pihenéssel, gyerekneveléssel. A férfiak ekkoriban még nem vettek részt a házvezetésben.

Négy Owenite közösség:
- Clerkenwell, London – ”Cooperative and Economical Society” (1821-24)
- Orbiston, Glasgow – a legnagyobb közösség (1825-27)
- Manea Fen, Isle of Ely (1838-41)
- Harmony Hall, Salisbury – hivatalos Owenite projekt (1839-45)

”Szociális lakozás” – W.B. Adams és James Morrison (”social living”)⁶

A társadalmi változások felerősödésével és a társadalmi elégedetlenségnek köszönhetően egyre több publikáció jelent meg a témával kapcsolatban. W.B. Adams egyike volt azon újítóknak, akik a háztartások szövetkezésében látták a problémák megoldását. Ő úgy nevezte ezt a változást, hogy ”szociális lakozás”. 1834. augusztusában a ”Monthly Repository”-ban megjelent írása az egyik előfutára a 19. századi közösség-orientált lakozási fejlesztéseknek. A szociális lakozás a középosztály számára egy olyan vízió volt, ahol kb. 60 privát ház két közösségi ház (közösségi szolgáltatások) köré szerveződik. A közösségi épületekben volt a központi konyha (teljes konyhai felszerelés, gőzgépek, mosógép, cipőtisztító gép, tészta dagasztó, húsvágó, melegvíz, gáz, világítás),
közösségi étkező, fürdő, olvasószoba és könyvtár. Minden privát házban volt 8 szoba és központi fűtés és volt saját kertje. Adams számításai szerint a bérleti díj 80-100 font lett volna (egy 5 fős család részére), ami kb. a harmada lett volna a kornak megfelelő egyedi életvitelhez képest (300 font). Az élelmezés további 100 font lett volna. Ez a szolgáltatás, ilyen árakkal a középosztály
számára volt elérhető.

A kooperálással nem csökkent a lakók privát szférája, sőt, még tovább is nőtt. A szolgálók például a közösségi házakban kaptak helyet, így nem kellett a privát házakban elhelyezni őket. Emellett jobb képesítést kaphattak, be voltak regisztrálva és nem kellett egész nap rendelkezésre állniuk. A házak úgy voltak elrendezve a közösségi házak körül, hogy minden privát házhoz tartozzon saját kertrész. A közösségi konyhának és a gépesítésnek köszönhetően a családokban a nőknek nem kellett többet a háztartással foglalkozni, s maradt idejük a gyerekek nevelésére. Adams elképzelése mind a nők-, mind a szolgálók helyzetét javította volna, úgy, hogy a gépesítésnek köszönhetően még a minőség is javult volna, megfizethető áron.

James Morrison szintén 1834-ben a munkásosztály helyzetét vette górcső alá és az Owenite mozgalom újságjában, a ”The Pioneer”-ben jelentetett meg egy írást a témáról. Morrison a munkásosztály asszonyainak összefogásában (közösen nevelni a gyerekeket – minden nap más-más felel néhány gyerek felügyeletéért) látta a jövőt, de említést tett óvodákról, játszóházakról és közösségi
mosodáról is. A cikk nem közösségi lakozásról vagy szolgálókról beszélt, csak a nők összefogásáról és a terheik megosztásáról. A továbbiakban újabb és újabb írások jelentek meg a témával kapcsolatban, Adams 1849-ben a ”Westminster Review”-ban ”Humam Progress – Emberi haladás” címmel ismertette legújabb gondolatait. Adams a ”gépesítésben” látta a lakozás fejlődését is, a  gyárakhoz hasonló lakóblokkokat képzelt el, ahol központi gépek (fűtés, konyha) biztosítják a fejlődést. Központi konyha, étkező, könyvtár, fürdők, központi fűtés, iskola válik előrhetővé mindenki számára. Szerinte ezekkel a fejlesztésekkel a költségeket is lehetett volna csökkenteni.

”Külvárosi szövetkezet” – ”Chartist Land Company” 1845-1851 (suburb co-operative)⁷

A külvárosi szövetkezeteket a városi munkásosztály lakozási feltételeinek negatívumai hívták életre. Feargus O’Connor a Chartist Land Company (CLC) vezetője ajánlott lehetséges kiutat a szörnyű városi létből. A kezdeményezésük a közösségi lakozástól is próbált távol maradni (a közösségi élet keveseknek vált vonzóvá az Owenite projektek sikertelenségét látva) és egyéni telkeken kínált vidéki, önfenntartó életet az érdeklődőknek. A CLC olcsó részvényeket ajánlott eladásra. A befolyt összegből földeket tudott venni és azokra házakat tudott építeni. Ezután a részvényesek egy sorsoláson vehettek részt, ahol a földek és a házak kerültek kisorsolásra.

A nyerteseknek ezek után havonta kellett bérleti díjat fizetni a 2-4 holdnyi földjükért és a rajta álló házért. A CLC azt is remélte, hogy a bérlők a farmjaikon megtermelt élelmiszerekkel tudják magukat eltartani. A kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy több mint 70.000 jelentkező volt.

Végül 5 ”közösséget” hoztak létre egyenként 25-73 telekkel. Az O’Connor által tervezett ”gyarmatosítói” házban három szoba volt. A központi konyha mellett kapott helyet egy nappali és egy háló, a konyhából vezetett egy ajtó a mosókonyhába, illetve egy másik ajtó egy kis hátsó kertbe. A házhoz tartozott egy kis épület a gazdálkodási eszközöknek. A házak olyan jól lettek kialakítva, hogy egy részük még ma is használatban van. Az első ”gyarmatosítók” egy része egy éven belül elköltözött, de ez leginkább azért volt, mert a nők nem voltak hozzászokva a kemény gazdasági munkához, és nem tudták teljesen ellátni az önfenntartáshoz szükséges összes feladatot (pl. kenyérsütés, tehénfejés stb). Viszont voltak sikeres, boldog lakók is, akiknek sikerült fejleszteniük lakozási körülményeiket.

# Ez a kezdeményezés tekinthető egyfajta szövetkezetnek is, ahol a részvényesek pénzéből épül fel a rendszer és utána a részvényesek egy része folytatja az érdemi ”munkát”. A lakásszövetkezetek esetében is lehetnek olyan ”kültagok”, akik nem laknak a szövetkezethez tartozó házban, de részvényükkel erősítik a szövetkezet alaptőkéjét.

Az Owenite közösségek önkéntes közösségi életformája az és a CLC ”önfenntartó kolóniák” alternatív megoldásokat gyújtottak a rossz városi lakáskörülményekkel-, lakókörnyezettel rendelkező munkásosztály számára. A CLC mozgalom annyiban állt közelebb a munkásosztályhoz, hogy a városban megszokott individuális életformájukat nem kellett feladni a közösségi életformával szemben (Owenite közösségek). A 19. század végére a lakáskörülmények lassan javultak, viszont a nők és férfiak feladata a házvezetésen belül nem változott. Egyre többen engedhették meg maguknak a saját háztartást, ezáltal felszabadulva a rossz közösségi terek minőségétől, így érthető volt, hogy ezek az emberek nem akartak újból közösségekhez csatlakozni.

”Familistere”, Guise – Jean-Baptiste André Godin 1859⁸

A Familistere gondolata egészen a 19. század elejéig nyúlik vissza, amikor Charles Francois Marie Fourier megálmodta az ún. ”Phalanstère”-t. Az ipari forradalommal megjelent az individualizmus és a verseny, amely szerinte komoly társadalmi  problémákhoz vezethet. Ezért álmodta meg a ”szövetkező társadalmat”, amely a szociális egységekre - ”phalanges” -ekre támaszkodik. Egy ilyen egységben 300-2000 (ideális esetben 1620) ember élt volna és egy központi konyha és étkező szolgálta volna ki őket. 1832-ben két próbálkozást is tett egy ilyen egység létrehozására, de végül úgy kellett meghalnia, hogy egy sem épült meg közülük. 1859-ig kellett várni az első ”Phalanstere” –hez hasonló lakóforma megvalósulására, amelyet Jean-Baptiste André Godin adaptált Guise városkájába, a gyárában dolgozók és családjaik részére. Ő sem helyezett konyhát minden lakásba, hanem egy központi konyha és étkező látta el a lakókat. Volt továbbá óvoda és iskola, ahol a gyerekek nevelésével foglalkoztak. A komplexumhoz több épület is tartozott, amelyekben helyet kapott még több közösségi funkció is (mosoda, zöldséges, kávézó, könyvesbolt, uszoda, koncert- és színházterem stb.).

# Többek között Le Corbusier lakógépének is ez volt az egyik előképe!

”Egyesületi otthon” – Mary Gillies, Harriet Martineau, Isaac Doxsey (”associated home”)⁹

Az egyesületi otthonokat először Mary Gillies említi az 1847-es - ”Howitt’s Journal”-ben megjelent – cikkében, mint az Adams féle szociális lakozás továbbfejlesztett változatát. Szerinte az angliai társadalomban (család- és, otthoncentrikus) nehezen megvalósítható egy közösség-orientált lakozási forma, ezért ő az egyén privát szféráját próbálja minél inkább előtérbe helyezni. A cikkben megfogalmazza a szociális lakozás hátrányait: vékony elválasztó falak, rossz vízelvezetés, rossz szigetelés és egyedi főzés. Egy második cikkben (két hónappal később) nem csak kritikát fogalmaz meg, hanem az egyesületi otthonokat nevezi meg, mint járható út. Részletesen leírja az egyesületi otthonokat, amelyek tartalmaznak egyéni lakásokat, házvezetőt, szolgálókat és iskolai tanárt. Ez a kezdeményezés a középosztálynak szólt.

Kezdetben ez a lakozási forma sem volt túl népszerű. Ennek több oka is lehetett:

- az 1840-es években több mozgalom is bérházakat kezdett építeni a városokban a munkásosztály számára (4-5 % profittal), de ezek hamar megbuktak a magas telekárak, az egyre romló kondíciók, a külvárosi életforma megfizethetősége miatt.

- ezek az előbb említett bérházak egyre negatívabb felhangot kaptak, így a hozzájuk hasonló (többszintes, többlakásos, ”közösség-orientált”) lakozási formákban sem bíztak az emberek.

- egymás feletti lakások, sok zaj, rossz szagok stb.

- liftek hiánya (később a lift is megjelent, először az amerikai házakban).

A kezdeti sikertelenség ellenére voltak olyan rétegei a középosztálynak (”szinglik”, párok, szegényebb családok), akik számára egyre vonzóbb lett ez a lakozási forma. Harriet Martineau (1850) ezt a lakozási formát ajánlotta, mint lehetséges fejlődési irány az egyedül élő nőknek, kiknek száma egyre gyarapodott a társadalmi normák változásával. Martineau 20 hölgy számára ajánlott életteret, ahol mindenkinek volt saját szobája a háztartáson belül, míg közösségi nappali, könyvtár és közösségi étkezések biztosították volna a hölgyeknek a szükséges szociális életet. A legfőbb cél a társasági élet javítása volt. Martineau egy kiálltványban próbált gazdasági támogatást szerezni egy ilyen klub létrehozására. Ennek a modellnek az ötlete egy szegények számára készített otthonból jött, ami talán a bukását is okozta. Az emberek nem tudtak ideológiailag különbséget tenni szegényeknek vagy egyedül élő nőknek készített
otthonok között. 

Isaac Doxsey 1868-ban - a ”The Co-Operator”-ban - megjelent cikke is hasonló egyesületi otthont vízionált. Ő 10-12 munkásosztálybeli családot költöztetett egy közös házba, ahol a családok a konyhát, étkezőt és a mosókonyhát osztják meg egymással. Abban bízott, hogy a közös főzésnek köszönhetően a nők eltanulhatják egymástól a főzés rejtelmeit. Minden nap más nő főzőtt volna a közösség számára, a többieknek pedig maradt volna idejük a gyerekekkel foglalkozni. Víziójában a közös nappali is olyan kellemes lett volna, hogy a férfiak nem mentek volna el otthonról más klubbokba. A férfiak még ebben az időben sem vették ki a háztartási munkákból a részüket.

Edward Vansittart Neale¹⁰ 1860 óta volt támogatója az egyesületi otthonoknak, több cíkket is megjelentetett mielőtt 1872-ben megjelentek volna tervei egy megvalósítandó projektről. A Neale által vízionált egyesületi otthon egy öt emeletes lakóház volt, amelynek udvarában egy extra szárny foglalta magába a közösségi funkciókat (központi konyha, étkező, mosoda, fürdők, könyvtár, szivarszoba, biliárd szalon és bölcsöde). Ezek mellett volt még lehetőség iskolatermek és kertek kialakítására. A közösség-orientált funkciók ellenére nagyon nagy hangsúlyt fektetett a privát terekre. A középfolyosókat felülvilágítók és gázlámpák világították. A lakásokat jó hangszigeteléssel választotta el és próbálta a lehető legkevesebb lépcsőt elhelyezni (ezzel is csökkentve a zajt és a költségeket). A lakóház többszintessége miatt felmerültek kérdések a közösségi terek elhelyezése kapcsán, a lakóknak olykor sokat kellett lépcsőzniük, hogy eljussanak a mosodába, fürdőkbe.

Neale inkább a projekt gazdasági részére koncentrált, arról nem sokat írt, hogy az emberek miként fognak itt élni, hogyan tudják majd használni a tereket. A projektnek nem volt túl nagy sikere. 1880-ban Neale egy újabb cikkel (amiben a franciaországi Guise projektet írta le) próbálta bemutatni a kezdeményezést, de az angol közönség a közösségi funkciókra nem igazán volt nyitott. Az esetleges lakókat érdekelte a gazdasági rész és a lakások minősége, de ők akár ki is hagyták volna a közösségi funkciókat (ellentétben pl. a guise-i projekttel).

Az egyesületi lakozás amerikában is megjelent, Mrs Melusina Fay Peirce 1869-től írt cikksorozatot az ”Atlantic Monthly”-ban az angol kezdeményezésekről illetve a mozgalom amerikai elterjedésének lehetőségeiről. Legfontosabb témái a középosztálybeli nő és annak feladatai a házvezetésen belül, illetve a nők és férfiak egyenlősége voltak.

Viktoriánus villa és alternatívái (”middle-class housing”)¹¹

Nem csak a középosztályban merültek fel kérdések, vagy akadtak problémáik a társadalmi- és gazdasági változások hatására. Igaz a középosztály problémái ”eltörpültek” a munkásosztály problémái mellett, azért fontos azokkal is foglalkozni, mivel komolyan hatottak a kóperatív mozgalmakra. A középosztály Viktoriánus villái, sorházai és azok tradicionális és ”funkcionalista” terei, szobái már nem tudták tovább biztosítani az új igényeknek megfelelő válaszokat, így ezek is elkezdtek megváltozni. Egyrészt a meglévő villákban, házakban változtak meg a terek, másrészt az új igényeknek megfelelően létrejött 3 új alternatívájuk (luxuslakás, vidéki nyaraló, bungaló). Mind a három megoldás leginkább a gazdasági kérdésekre fókuszált. Több publikáció is megjelent a korban, amelyek a háztartások egyre nehezebb házvezetési munkáit próbálták rendszerezni, ezzel is segítve a középosztály életének fejlődését. Mrs Pedley 1867-ben írt ”Gyakorlati házvezetés” (”Practical Housekeeping”) illetve Mrs Caddy 1877-ben írt ”A háztartások szervezése” (”Household Organization”) című könyvei is ezt próbálták segíteni. Ezeket további publikációk (szakácskönyvek, újságok, magazinok stb.) követték.

A három új alternatíva közül itt csak a luxuslakásokat érdemes megemlíteni részletesebben, mivel csak ez próbálta összefogással javítani a lakozási feltételeket. Az első luxuslakásokból álló házat 1853-ban Londonban (Victoria Street) építették. Eredetileg a középosztály családjainak 2. otthona lett volna egy-egy ilyen lakás, de ez a kezdeményezés nem igazán volt sikeres, főleg a magas bérleti díj miatt. Az 1870-80-as évekre viszont egyre elterjedtebbé váltak egyes ”speciális” háztartások számára. A középosztály ”szinglijei”, párjai, szegényebb családjai számára ez a megoldás sokkal megfizethetőbbé vált, mint a többszintes villa. Habár volt 1-2 sikeres projekt, a luxuslakások nem váltak igazán elterjedté az építészeti formálásuk és városi elhelyezkedésük miatt.

# A középosztály egyre színesebbé vált, ezáltal bővült az igény új lakozási formákra, amelyek biztosítani tudták a teljes réteg számára a megfelelő lakozást. A megfizethetőség, mint fontos kérdés itt is megjelenik. Nem csak a szegények számára fontos kérdés a megfizethetőség, hanem a jobb gazdasági körülményekkel rendelkezők számára is. Pl. nagycsaládos középosztály, több gyerek, több szoba, a jövedelem viszont azonos.

# Fontos szempont volt ezeknél a projekteknél a ”társadalmi osztályhoz” megfelelő építészeti formálás és a városi elhelyezkedés. Itt ismét fontos megemlíteni, hogy ezen kezdeményezések fő célja is az volt, hogy a középosztály feleségeiről levegye a terheket. A nők és férfiak szerepe a társadalmon belül továbbra sem közeledett egymáshoz, így az egyes próbálkozások továbbra sem tudtak eredményre jutni. Egy-két kivételes esetben voltak kisebb-nagyobb sikerek. Az 1876-ban épült Bedford Park lakói próbáltak közösségi konyhát létrehozni (ezzel csökkentve az egyes háztartások terheit), de végül a közösségi épület nem épült meg. Egy másik, sikeres kezdeményezés a ”kolónia” volt (pl. Whiteway közösség), ahol a férfiak és nők egyenlőségben éltek. A közösségi konyha, közösségi étkezés sok terhet levett a nőkről. Az 1898-ban alapított Whiteway közösségben például a közösségi házat a lakók maguk építették (közösségi ”tervezés” és építsd magad!).

Az évszázad végére körvonalazódni látszott, hogy azoknak, akik szeretnék megtartani a privát tereiket (nem szeretnének igazi közösségi életet élni), de mégis szeretnének javítani házvezetési terheiken, a házvezetési szövetkezet lehet a legjobb megoldás.

”Házvezetési szövetkezet” (”cooperative housekeeping” vagy ”confedereated home”)¹²

A házvezetési szövetkezetek legfontosabb célja és feladata az otthoni élet feltételeinek javítása volt. A dolgozó nőkre egyre több teher hárult, a munka mellett a házvezetési munkálatokat is nekik kellett egyedül ellátniuk. Egyre több nő kezdett el dolgozni és egyre kevesebb volt a szolgáló. Azért jöttek létre ezek a szövetkezetek, hogy megosszák a házvezetési feladatokat és kiadásokat úgy, hogy közben megmaradjon minden háztartásnak a privát lakóegysége is. A főzés, mosás és takarítás voltak a legalapvetőbb feladatok, amelyeket megosztottak a közösség lakói. A különböző közösségi terek (közös konyha, étkező, mosoda, könyvtár, olvasó stb.) biztosította továbbá a félprivát tereket az otthon és a városi-, publikus terek között.

A házvezetési szövetkezetek elérhetőek voltak szolgálóval rendelkező- és anélküli háztatásoknak is. Az ideális házvezetési szövetkezet lakóegységei a közösségi ”ház”, tér köré voltak csoportosítva, hogy mindenki számára könnyen elérhetőek legyenek a közösségi terek. Igaz ezen kezdeményezések fő célja a gazdasági- és háztartási fejlődés volt, közösség-orientált terei és gondolatai tekinthetőek a közösségi lakozás gyökereinek is.

Mrs Elizabeth Moss King volt egyike az első kezdeményezőknek. Ő 1873-ban fogalmazta meg először elveit, majd ezeket folyamatosan fejlesztette és publikálta. Ezeket a gondolatokat folyamatosan támadások érték, többek között a ”The Queen” című laptól. Ezek hatására King megkérte Edward W. Godwin építészt, hogy készítsen terveket az általa leírt ideális közösségnek. Ezek 1874-ben jelentek meg a ”Building News”-ban. A tervezett épület egy 3 emeletes lakóház volt 21 lakással (2-4 hálószobás), étkezővel, konyhával és ”gyereknappalival”. Mrs King javasolt továbbá egy szintet, ahol egyszerű szobák lettek volna vendégeknek és szegényebb lakóknak. Lett volna központi fűtés, ventilláció és lift is. Minden lakásban volt fürdőszoba és nappali. Az egyetlen közösségi funkció az étkező, konyha és egy esetleges könyvtár és közösségi szoba lett volna. Az egész ház kb. 100 felnőttnek és kb. kétszer ennyi gyereknek adott volna otthont.

King is hansúlyozta a privát szféra fontosságát, amit jó építési minőséggel szeretett volna elérni (jó hangszigetelés stb). Godwin próbálta úgy elkészíteni a terveket, hogy a ház - amennyire csak lehet - legyen barátságos (lehető legkevésbé sem ”iparosított”), nyeregtetővel, kis tornyokkal és kéményekkel. A lakások tereit úgy rendezték el, hogy ne legyen sehol szomszédos az egyik lakás nappalija a szomszéd hálójával. Habár ezek a tervek soha nem valósultak meg, mégis fontos őket megemlíteni, mert ezek voltak az angliai házvezetési szövetkezetek első valós tervei.

”Catering lakás” (”catering flat”)¹³

A catering lakások (Amerikában apartman hotel) a házvezetési szövetkezetekkel egy időben, illetve azok hatására jöttek létre. Alapvetően úgy működtek, mint egy hotel, ahol a lakók, családok bérelhettek maguknak kisebb-nagyobb lakóegységeket. A szolgáltatásokat a menedzsment intézte. A szolgálók sem laktak többé a családokkal, hanem őket is a menedzsment irányította. Lehetett enni a közös étkezőben, de akár a saját lakrészbe is lehetett kérni az ennivalót.

Kezdetben elég sikeresek voltak ezek a kezdeményezések (főleg az egyedülállók és az idősebb párok számára), áraik megfizethetőek voltak (nem voltak sokkal drágábbak, mint saját lakásban lakni). Habár profit-orientáltsága miatt kevésbé nevezhető szövetkezeti lakozásnak, alapvető gondolatai miatt fontos megemlíteni őket. Talán legismertebb és legfontosabb példája a londoni Queen Anne bérpalota, amely 10 emeletével kimagaslott a londoni városképből. Az angol társadalmi normákhoz (ház kerttel) ez a kezdeményezés sem igazán igazodott, így ez sem volt hosszú életű. Roswell Fisher több írásában is megemlíti a catering lakásokat, mint a házvezetési szövetkezetek egy fajtája. Ő leginkább gazdasági szinten vizsgálta a szövetkezeteket és úgy gondolta, hogy ezek a kezdeményezések jók lehetnek a középosztály számára és jó befektetések lehetnek hosszú távon. Végül nem sikerült befektetőket találnia további hasonló projekthez.

A catering lakások jó gazdasági megoldásnak minősültek, de csak a relatív gazdag felső-középosztály számára. A szegényebb rétegeknek ez nem jelentett megoldást a lakozási problémákra.

”Kertvárosi házvezetési szövetkezet” (”cooperative houskeeping in garden cities” vagy ”cooperative quadrangle”)¹⁴

A kertvárosi házvezetési szövetkezetek inkább a külvárosokban (szatelitvárosokban) jelentek meg, mintsem a belvárosi övezetekben. Ebenezer Howard írt róluk először és ő nevezte őket ”cooperative quadrangles – szövetkezeti négyszögek” -nek, amely kifejezés a beépítési formájukra és a közösségi életformára utalt. Howard azt gondolta, hogy nem feltétlenül a meglévő külvárosi beépítést kell mindig továbbépíteni, hanem a kor igényeinek megfelelően folyamatosan tovább kell fejleszteni azt. Így jött létre ez a kezdeményezés, ahol a kertvárosi lét előnyeit közösségi életformával ötvözve lehetett élvezni.

Az első megépült projektje a letchworth-i ”Homesgarth” volt (1909-1913). A házak egy központi étkező köré voltak szervezve, illetve a szolgálók is egy központi rendszer szerint segítették a háztartásokat. Fontos fejlesztés volt a szolgáló és ”gazda” viszony változása is. A szolgálóknak meghatározott feladatköreik voltak, már nem tartoztak kifejezetten egy házhoz. A menedzsment fizette a szolgálókat, így a korábbi előnytelen gazda-szolgáló viszony is a háttérbe került, megszűnt. A tulajdonosok is kihasználhatták a közösségi megosztás előnyeit.

Aki esetleg nem engedhetett volna meg magának egy szolgálót, az ebben a kóperatívban is hozzájutott a háztartásbeli segítséghez. 32 lakóegység volt egy négyzet három oldalára és a negyedikre részben rászervezve, amely egy ”zárt” belső udvart fogott közre. A középső szárnyban kaptak helyet a közösségi funkciók (étkező, teaszoba, olvasó, szivarszoba) illetve a mellékhelyiségek (konyha, mosoda, háztartási helyiség). Az étkezések a közösségi étkezőben voltak, de lehetett kérni a lakásokba is. Központi fűtés és az adminisztrációs irodához kapcsolódó központi telefon segítette a lakók kényelmét. Minden lakó rendelkezésére álltak a fix áron dolgozó szolgálók. A kóperatív térbeli (lakáskínálati) diverzitása is biztosítva volt az 1-3 hálószobás lakóegységekkel, amelyekben volt nappali, fürdő és éléskamra. Az egységeket házként vagy lakásként is meg lehetett építeni. Az egy hálós csak lakásként, a három hálós csak házként volt kialakítható, míg a két szobás lehetett ház vagy lakás is.

Minden egységhez (legyen az lakás vagy ház) tartozott egy kertrész. Eredetileg mini háló-nappalis apartmanok is voltak tervezve a kóperatívba, de végül egy ilyen egység sem épült meg. További projektek követték a ”Homesgarth” projektet (pl. 1915-24 között a ”Meadow Way Green” és a ”Guessens Court”), de Howard is belátta, hogy ez a kezdeményezés sem elérhető, vonzó irány mindenki számára. Családosok nagyon ritkán költöztek be (nem vonzotta őket a közösségi élet), főleg egyedülállók, gyerek nélküli párok és idősek lakták ezeket a kóperatívokat.

Számukra viszont vonzó volt a társadalmi élet és a kertvárosi életforma keveréke, így ez a forma tovább tudott élni.

Kollektív ház – Otto Fick (Kollektivhus)¹⁵

A catering lakásokkal (és az amerikai apartman házakkal) egy időben Dániában is megjelent egy hasonló kezdeményezés. Otto Fick a ”kollektivhus – kollektív-ház” fogalmát és téri formáját mutatta be Dániában. Fick gondolata az volt, hogy a házimunkát és a főzést személyzet végzi egy-egy ilyen többlakásos házban, így a munkából hazatérő lakóknak már nem kell ezekre időt és energiát fordítani. 1903-ban épült meg az első ilyen 5 emeletes lakóház L. Christian Kofoed építész tervei alapján. Maga a telek az önkormányzat tulajdonában volt, ami a fedezetet is biztosította a hitelfelvételhez. Mivel Fick nem tudott elég tőkét összeszedni az építkezéshez, így szövetkezetként kellett a házat megépíteni. A házban 26 konyha nélküli 3-5 szobás lakás volt. A lakások központi fűtésűek voltak, melegvízzel, szemétgyűjtővel, központi porszívóval. 27 közösségi helyiség (központi konyha, mosoda, szárító szoba, vasaló szoba, cselédszoba stb.) szolgálta a lakók kényelmét. Felszolgálók vitték az ételt a központi konyhából a lakásokba.

Fick szerint teljesen nonszensz dolog, hogy 27 asszony egyenként készítse el az ételeket, ezért is tervezte be a konyhai szolgálatot. Emellett egyéb szolgáltatásokat is kérhettek a lakók (pl. takarítás, ablaktisztítás stb.). Fick szándékosan nem tervezett az épületbe közös étkezőt és bölcsődét, mert úgy gondolta, hogy a szomszédok túlzott közelsége zavaró lehet a lakóknak. Fick igazi szociális reformerként a munkásosztálynak próbált megoldást keresni a házvezetési gondokra, de be kellett látnia, hogy a rossz anyagi helyzettel rendelkező osztály ezt a fajta luxust nem engedheti meg magának. A víziója a középosztály számára volt elérhető és kedvelt lakozási forma. Később előállt egy másik, nagyobb léptékű gondolattal is, ahol egy egész városrész szolgáltatásai lettek volna megoldva hasonló ideológia szerint és az már a munkásosztály számára is megfizethető lett volna, de sajnos ez a terve sem vált be.

# Otto Fick 1903-ban épült kollektív-háza az első ismert példája az önkormányzat és kezdeményező ilyen módon történő együttműködésének. Az önkormányzat odaadja a lakászövetkezetnek a telek használati jogát meghatározott időtartamra, így a szövetkezetnek már van fedezete hitelfelvételhez.

”Egykonyhás ház” (”one-kitchen house” vagy ”Einküchenhaus”)

Az egykonyhás házakra a 19. század kezdeményezéseiből több is hatott, de a végső lökést a dániai ”kolletivhus” adta meg. Németországban már 1901-ben publikálta Lily Braun a ”Frauenarbeit und Hauswirtschaft – Női munka és háztartás” című könyvét, illetve vízionált egy 50-60 lakásos, központi konyhás kóperatívot, de a kor társadalmi normáinak olyannyira nem felelt meg, hogy nem sikerült rá támogatókat találnia. Braun négy pozitívumot emelt ki, ami miatt szerinte jó lett volna a víziója: 1. a dilettáns ételkészítés vége 2. a gyereknevelés fejlődése 3. a nők felszabadítása 4. a szolgálók felmentése fizetett munkával. 1907-ig kellett várnia tervei ”realizálására”, amikor is megjelent Rosika Schwimmer cikke a dániai kollektív-házról, ami ezek után több ember érdeklődését is felkeltette. 1908-ban a terveket és modell fotókat publikálták és több berlini fórumon is megvitatták. Négy közösségi funkció volt tervezve az első kóperatívokba: központi ételkészítés és szervíz, központi házvezetési szolgáltatások, gyerekfelügyelet a ház óvodájában és rekreációs eszközök a szabadidő eltöltésére. 1909 április 1. öt ilyen komplexum nyitott meg, melyek sikerét az is bizonyítja, hogy már az elkészülésük előtt ki volt adva a bennük lévő összes lakás.

Egy hónappal a megnyitás után a tulajdonos csődbe ment, így ez a kezdeményezés is hamar megváltozott. Az új tulajdonos emelte a szolgáltatások költségeit, ami nem tett jót a projekteknek, illetve minden lakásba építettek be konyhát. 1910-ben épült még egy egykonyhás ház Otto Fick ”kollektivhus”-ának mintájára, csak ez nagyobb lakásokkal. Ez igazi siker volt, viszont az első világháború kitörésével sajnos ez is ismét válságba került. Ezután évekig nem foglalkozott senki a kóperatívokkal.

Egyedül Svájcban folytatódott a kóperatív- és lakásszövetkezeti mozgalom. 1915-ben Oskar Schwank kezdeményezésére megalapult a ”Wohn- und- Speisehausgenossenschaft – Lakó- és Étkező Szövetkezet”. Schwank tervei alapján 1915-16-ban megépült Zürich külvárosában az első svájci egykonyhás ház. A 45 lakásos ”Amerikanerhaus” lakóit közös fürdők (a pincében) és központi fűtés szolgálta ki, illetve minden lakáshoz tartozott egy kis mosdóhelyiség. A lakások egy központi folyosó köré voltak szervezve, ami olyan szélesre lett tervezve, hogy azt a lakók félprivát közösségi térként is tudják használni. A 20-as, 30-as években, amikor az épület a fénykorát élte, minden funkciója jól működött. Eredetileg Schwank a középső udvart a guise-i Familistere mintájára be akarta fedni, de ez végül csak terv maradt.

Az idők során a Schwank átlat tervezett eredeti állapotok egy-két ponton átalakultak. A földszintre tervezett teret (eredetileg ételpiac) felosztották kisebb részekre és boltokat alakítottak ki bennük, a négyemeletes ház legfelső szintjére tervezett irodák és műtermek helyén is lakásokat alakítottak ki, a bejárattal szembe tervezett könyvtár eltűnt és az eredetileg csak a lakóknak tervezett közösségi étkezőt is átalakították étteremmé. A központi konyha továbbra is szolgálta a lakókat, valamint az éttermet is ez látta el.

A közösségi gondolatok Bécset is elérték, de itt is várni kellett az I. világháború utáni időszakra, hogy megvalósulhasson az első egykonyhás ház. 1922-ben épült meg egy ilyen komplexum első fázisa (25 db 1-5 szobás lakással), amelyet 4 év múlva követte a második fázis (246 db lakással). A ”Heimhof” új lakásai főleg kisebb (1-2 szobás) lakások voltak, de így is nagy sikert arattak.

# Érdekes, hogy szinte csak a legelső kezdeményezés (New Lanark) és a Familistere foglalkozott kulturális kérdésekkel is (kulturális fenntarthatóság), míg a többi csak a társadalmi- és gazdasági tényezőket vizsgálta és próbálta javítani.

A kóperatívok és lakásszövetkezetek általános történelmi áttekintése csak az 1920-as évekig tart, mivel a 20-as évek után minden említett országban intenzívebb, egymástól független fejlődés indult ezen jelenségeken belül, így azok vizsgálata országonként lebontva is komoly vizsgálatot igényel. Ezen vizsgálatokkal további írások fognak majd foglalkozni.

Összefoglaló

A kóperatívok és lakásszövetkezetek történelmi áttekintése bemutatja a mozgalom fejlődését és a legfontosabb lépéseit, tulajdonságait. A városi élet generálta intenzív szociális lét új lakozási megoldásokat igényelt és igényel ma is. Ez az egyre intenzívebb szociális és kulturális lét folyamatosan fejlődik és változik, ezért fontos, hogy a megoldások is folyamatosan tudjanak hozzá igazodni, velük együtt tovább fejlődni. Újra kell gondolnunk a lakozási feltételeinket és újfajta lakozási formákkal kell fejlesszük a lehetőségeket, ezáltal reagálva a változásokra. A történelmi példák jól mutatják, hogy a kóperatív kezdeményezéseknek megalapozott társadalmi-, gazdasági- és kulturális alapokról kell, hogy induljanak, függetlenül attól, hogy alulról- vagy felülről kezdeményezettek. Ezen valós alapok nélkül a kezdeményezések szinte biztos bukásra vannak ítélve.

A kóperatívok célja minden esetben az egyének segítése a közösségi összefogáson keresztül. Ez a segítség lehet pénzügyi támogatás, elmagányosodás elleni közösségi élet, kulturális- és társadalmi integráció stb. A közösségek hosszú távú fennmaradásához fontos, hogy közösen megfogalmazott céljaik legyenek, folyamatos párbeszéd legyen a közösségen belül (ezáltal folyamatosan tudnak reagálni a változó igényekre), a lakóközösség tagjai tudják, hogy ők maguk a kóperatívjaik fejlesztői és folyamatos aktív kapcsolatot tartsanak a közösségen kívüli világgal is. Ehhez az aktív kapcsolattartáshoz publikációkra (cikkek, interjúk, könyvev sttb.) és publikációs felületekre (a kóperatív saját honlapja, facebook-os felülete, havonta / évente kiadott magazinja stb.) van szükség.

A történelmi példák a kóperatívok sokszínűségét és változatosságát is jól mutatják. Lehet őket csoportosítani célközönségük / lakóközösségük (vegyes, nők, idősek, diákok, munkások stb.), városon belüli elhelyezkedésük (belvárosi foghíj, lakótelep, lakópark, sorház, kertváros stb.), térbeli kialakításuk (többlakásos ház, alacsony intenzív beépítés stb.), [...] és céljaik (megfizethető lakozás, önsegélyezés, közösség-orientált együttélés, társadalmi integráció stb.) szerint is. Jól látható, hogy a kóperatívok mindenkinek nyújtanak lehetőséget egyedi lakozási formák választására és kialakítására.

Glatz Zsófia, Komlósi Bence

Közösségben Élni

A 2012-ben alakult ”Közösségben Élni” kezdeményezés a kóperatívokat és lakásszövetkezeteket lehetséges eszközöknek tekinti a mai magyarországi lakáshelyzet javítására. A Közösségben Élni arra keresi a választ, hogy miként lehet alulról kezdeményezett, közös célok alapján működő és nonprofit kóperatívokat és lakásszövetkezeteket létrehozni a tagok aktív részvételével az alapítástól a hosszú távú fenntartásig.

Blogos elérhetőség

Facebook: Közösségben Élni

Email: kozossegben.elni@gmail.com

1: A “kóperatív” kifejezés a nemzetközileg “cohousing”-ként nevezett közösség-orientált lakozás magyarosítása (az írók). Cohousing – kooperatív / közösségi lakozás.

2: Michael LaFond et al., ed. and trans., CoHousing Cultures – Handbook for self-organized, community-oriented and sustainable housing (Berlin: id22: Institut für kreative Nachhaltigkeit, jovis Verlag, 2012), 15. Fordította: Komlósi Bence.

3: A ”Az európai kóperatívok (és lakásszövetkezetek) történelmi áttekintés 1800-tól az 1920-as évekig” című fejezet tartalma három könyvre épül: Lynn F. Pearson, The Architectural and Social History of Cooperative Living (MACMILLAN PRESS, 1988), Karen A. Franck and Sherry Ahrentzen, New Households New Housing, (New York: Van Nostrand Reinhold, 1989) és Michael LaFond et al., ed. and trans., CoHousing Cultures – Handbook for self-organized, community-oriented and sustainable housing (Berlin: id22: Institut für kreative Nachhaltigkeit, jovis Verlag, 2012).

4: Az adatok forrásai: Michael LaFond et al., ed. and trans., CoHousing Cultures – Handbook for self-organized, community-oriented and sustainable housing (Berlin: id22: Institut für kreative Nachhaltigkeit, jovis Verlag, 2012), 27. és ”Robert Owen and New Lanark,” letöltve 2013. május 4, h.

5: Lynn F. Pearson, The Architectural and Social History of Cooperative Living (MACMILLAN PRESS, 1988), 3-5.

6: u.o. 11-14.

7: u.o. 5-6.

8: Karen A. Franck and Sherry Ahrentzen, New Households New Housing, (New York: Van Nostrand Reinhold, 1989), 47-48.

9: Lynn F. Pearson, The Architectural and Social History of Cooperative Living (MACMILLAN PRESS, 1988), 14.

10: u.o. 28-30.

11: Lynn F. Pearson, The Architectural and Social History of Cooperative Living (MACMILLAN PRESS, 1988), 6-10.

12: u.o. 1-3 és 31-44.

13: u.o. 41-44. illetve Karen A. Franck and Sherry Ahrentzen, New Households New Housing, (New York: Van Nostrand Reinhold,
1989), 48-51.

14: Karen A. Franck and Sherry Ahrentzen, New Households New Housing, (New York: Van Nostrand Reinhold, 1989), 50-53.

15: u.o. 53-55.

Irodalomjegyzék:
- Franck, Karen A., and Sherry Ahrentzen. New Households New Housing. New York: Van Nostrand Reinhold, 1989.
- LaFond, Michael, Thomas Honeck, Christine Suckow, Paula Mett and Adam Furman. ed. and trans. CoHousing Cultures –
Handbook for self-organized, community-oriented and sustainable housing. Berlin: id22: Institut für kreative Nachhaltigkeit, jovis
Verlag, 2012.
- Pearson, Lynn F. The Architectural and Social History of Cooperative Living. MACMILLAN PRESS, 1988.