Kulisszajárás a TÉR /// ERŐ | II. Építészeti Nemzeti Szalon kiállításon

A Szalon kiemelt témája a közösségek felé forduló, a szolidáris építészet, s az alkotások által a fenntartható jövőre is figyel. Április 26-án a hivatalos megnyitó – a fehér fényű befejezetlenségből a teljes kiállítás.

Van abban valami elementáris erő és esendőség, amikor egy félkész műre, akár egy félkész épületre nézel. Meglesed a legintimebb pillanatában, amikor már majdnem teljes pompájában ragyog, de mégis az alkotás folyamatát állítod meg egy pillanatra. A keddi kulisszajárás a TÉR /// ERŐ | II. Építészeti Nemzeti Szalon kiállításon ilyen kettős érzéseket hozott – magát az erőt, a tér erőteljesebb érzékelését a félkész díszlet által, s egyfajta cinkosságot, amely a függöny mögé nézve feltár egy folyamatot, amelynek apró esendőségét is észreveszed, de monumentalitása is letaglóz. Már zárás után a Műcsarnokban, a várakozás egy érzése, s a tudat, hogy akkor történik, amikor már nincs más az épületben, csak mi, a lassan gyűlő tömeg és a tér, ami ránk szakad.



Egy félkész kiállítás, annak a tudatával, hogy az alkotói folyamat részeként majd kíváncsiak leszünk az egészre. S valóban, a díszletek között kószálva nem a kiállított fotókon, maketteken és installációkon pihen a tekintet, hanem a dinamizmust próbálja befogadni. Újra eljönni, igen, de akkor egy más lelkiállapotban – a teljesség és befejezettség tudatával. A termeket visszafelé számolom, hiszen nem is figyelek az egymásba fonódásra. Tudom, hogy mit várhatok, valahol elhaladtam a Hello Wood interaktív installációja mellett, amely még nem élmény, még nem tudom kontextusba helyezni, s a "Fényarchitektúra” kiállításrész is csak a visszatérés vágyát erősíti.



A Bauhaus centenárium előtt egy méltó tisztelgés – az anyagtalan fény-tér-élmény. A hazai építészet kimagasló alkotásait bemutató termeken keresztül vezet az utunk a Műcsarnok apszisába - kicsit még kaotikus a rávezetés, de a hideg fehér térben kellemes a rendezett összevisszaság. A 60 éve elhunyt Medgyaszay István modern építészete előtt tiszteleg a kiállítás ezen szakasza, mintegy a terek tengelyeinek gyújtópontjában a meg nem épült nemzeti Pantheon fehér installációja. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Momento
Kamarakórusa (vezényel: Sziklás Tünde, Herboly Bendegúz) kulisszajárást bevezető és záró kis koncertje itt zengett, betöltötte a teret. Remek akusztika, a kórus tagok fekete alakjának szigorúságát enyhítette a Pantheon hófehér tömege. Jobbra a Miskolci Építészeti Műhely (1977–1990) tervezőinek munkásságát bemutató rész a kiállítás (el)készültségének egy korai szakaszában, makettek és tervrajzok hevernek az asztalokon és pódiumokon. A
következő nemzedékre összpontosító „A jövő körvonalai” címet viselő egység valahogy kiszakadt a látókörömből, de Szegő György, a kiállítás főkurátora is köszöntése után egy építészettörténeti dimenzióba kerültünk, hiszen a vezetést Prof. Habil Sylvester Ádám DLA Ybl-díjas építész egy rögtönzött építészettörténeti bevezetővel kezdte, hogy így készüljünk fel a Magyar 20. századi modern, kortárs és jövő építészeti alkotásainak befogadására.



A Szalon kiemelt témája a közösségek felé forduló, a szolidáris építészet, s az alkotások által a fenntartható jövőre is figyel. Április 26-án a hivatalos megnyitó – a fehér fényű befejezetlenségből a teljes kiállítás.

Lovra Éva