Kulturális verseny a divat és az ipar fővárosában
Giorgio Armani, a 40 éves pályafutásának alkotásait bemutató Armani/Silos földszinti tereiben az első építészetnek szentelt kiállítást nyitotta meg, amely egyike volt annak a művészet, a divat, az élelmiszer és autógyártás területét felölelő több mint ezer eseménynek, amelyeket a Design Week keretében 2019. április 9-14. között a lombard főváros különböző kerületeiben rendeztek. A tárlat - a múlt évben - a párizsi Pompidou Központban látott Tadao Ando életmű kiállításnak a helyszínhez igazított, az építész általi újra értelmezése, melynek fő érdekessége, hogy most első ízben kerültek a nagyközönség elé a 2001-ben átadott Armani/Teatro tervei és eredeti makettje. A kiállítás július végéig látogatható. Lampert Rózsa építészmérnök írása.
A divatházak és a luxusmárkák tulajdonosai, akik a párizsi Notre-Dame rekonstrukció támogatásában is jeleskednek, illetve versenyeznek, ahogy a világ számos pontján úgy Milánóban, az ipar, illetve a divat, a dizájn fővárosában is mindent megtesznek, hogy kulturális tevékenységükkel is felhívják magukra a figyelmet.
Az ipari szerkezetváltás következtében Milánóban az elmúlt évtizedekben, a városközponthoz viszonylag közel is hatalmas területek váltak üressé, gazdátlanná, elhagyott, egyre pusztuló gyárépületekkel, felhagyott vasútvonalakkal és pályaudvarokkal. Az olaszok, történelmük során, hozzászoktak a csodás műalkotásokkal teli virágzó városközpontokhoz, kastélyokhoz, várakhoz, gazdasági és üzemi épületekhez, de a romokhoz is, nem bontanak azonnal, jól tűrik az ideálisnak egyáltalán nem nevezhető állapotokat, türelemmel várják az idők jobbra fordulását. Itt Milánóban azonban éppen a központ közelsége miatt az önkormányzat már az 1990-es években lépéseket kezdett tenni a hajdani iparterületek újjáélesztése, fejlesztése érdekében. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott, mások mellett, az Armani, a Prada és a Pirelli, kulturális funkciók hajdani gyárépületekbe telepítésével, mely tevékenységükkel saját imázsuk tovább építgetése mellett a modern művészet és építészet támogatói és egy-egy lepusztult terület rehabilitációjának elindítói is lettek.
Giorgio Armani 2000-ben határozta el, hogy cégének központját Milánó egyik külvárosába helyezi át. Természetesen maradt számos bemutatóterme, a központban is, a Vittorio Emanuele II. Galériában. A Nestlé gyártelepet választotta (Milano, via Bergognone 59.), a Porta Genova metróállomás közelében, a via Tortona zónában. Mivel nagyon szerette a japán épületek által sugárzott szellemiséget, a sors Tadao Andohoz vezette. A két művész találkozása, életre szóló barátsága sorsszerű, ami a merőben eltérő, de szemléletmódjában nagyon is rokon alkotói életpályán és az egymás munkáját övező kölcsönös tiszteleten alapul, együttműködésük pedig egy kivételesen érdekes alkotásban, a 2001-ben átadott Armani Színházban realizálódott.
Valami olyat akartam alkotni, ami sokáig, a ruháknál sokkal tovább megmarad, kommentálta döntését Armani, de mindkettőjük számára az a legfontosabb, hogy alkotásaik az emberek emlékezetében, szívében hagyjanak kitörölhetetlen nyomot, az anyagi valóság csak másodlagos. Az építészet és a divat is alapelemei az egészséges és a minőségi életnek, vallják, ha az a lehető legegyszerűbb, szép és elegáns. Ezt az ideát kergették ebben a munkában is, s papírra vetett elképzeléseik hatóságok általi ötszörös visszautasítása egy életre összekovácsolta őket, az épületet pedig egyre egyszerűbbé és könnyedebbé tette.
Tadao Ando munkája mindig lenyűgöző és azonnal felismerhető. Itt is viszontlátjuk építészetének lényeges elemeit, a minimalista jellegzetességeket, a szokatlan látszóbeton anyaghasználatot. Zsenialitásának köszönhetően azonban a hűvös, ridegnek tűnő anyag, karakterének meghamisítása nélkül, itt is intellektuális, etikus, esztétikus jellé alakult. Ahogy más munkáinál is jelen van, a természetes és mesterséges fénnyel való játék és a víz itt sem maradt ki a kompozícióból. Az igazi kihívást számára itt az jelentette, hogy az új funkció és az új architektúra egy meglévő ipari épületbe ágyazódott be, s a különféle művészeti területek funkcionális igényeit a meglévő építészeti és környezeti struktúra megőrzése mellett, annak új életre keltésével kellett kielégítenie.
Az Armani/Teatro a hajdani Nestlé gyár területének 3400 m²-én helyezkedik el. Alaprajzi elrendezése egészen különleges mivel maga a „színház” a hangsúlytalan bejárattól a legtávolabbi ponton kapott helyet.
Egy legalább 100 méter hosszú, négyzetes, áramvonalas oszlopokkal tagolt, enyhén lejtő dromosz, ünnepélyes promenád – amely kialakítást Deyan Sudjic, aki az objektum átadása idején a Velencei Biennálé igazgatója volt, ironikusan a győztesek útjának, „via dei trionfi”-nak nevezte, - vezeti a látogatót, a Giorgio Armani által is preferált színvilágú, a kívülről megvilágított opál-üveg végfal kivételével, szürke-bézs árnyalatú kővel burkolt, íves és ferde falakkal határolt ún. előcsarnokba.
Ezeknek a tereknek az ad igazi könnyedséget, hogy egy vékony fénysáv közbeiktatásával, egyetlen elemük sem érintkezik a mennyezettel. Az előcsarnokban a mellékhelyiségek bejáratát egy vitorlára emlékeztető íves falszakasz takarja el, bútor kevés van, az is transzparens.
A folyosón, illetve promenádon végig menni egyáltalán nem unalmas, mert be lehet tekinteni egy kisebb udvar köré szervezett irodai szárnyépületre, majd az építész által az egyik legjobban kedvelt, változó tükröződéseket produkáló vízmedencére, amelyre egyik oldalról a mellette lévő, 500 főt kiszolgáló étterem nagyon alacsonyan elhelyezett, másik oldalról pedig az irodaszárny ablakai nyílnak, belső térből is biztosítva a csodás látványt.
Amikor rendezvényt tartanak az étterem az előcsarnok felől is megközelíthető, az egyébként zárt ajtók feltárulnak.
Maga, a maximum 682 ülőhellyel rendelkező színház egy flexibilis, multifunkcionális tér. Az igényeknek megfelelően változtatható a belső kialakítás, így ugyanúgy alkalmas divatbemutatók, konferenciák, összejövetelek megtartására, ahogy képzőművészeti kiállítások bemutatására is. A terek felülvilágítók által természetes fényt is kapnak, de a színházteremben a modellek és a ruhaköltemények jobb érvényesülése érdekében legalább négyféle, mesterséges szuggesztív fény és színhatás is elérhető. Ott jártunkkor Giorgio Armani - filmsztárok által hordott - kreációit bemutató tárlat volt látható, miközben a hatalmas vetítővásznon a cég 40 éves történetének legfontosabb eseményei peregtek.
Az alkotás sikerét talán az is jelzi, hogy az ironikus Sudjic az elbűvölő, látványos és előkelő beavatkozást a 19. századi színházak nagyszerűségéhez hasonlította.
Giorgio Armanit a Milano EXPO 2015 divat nagykövetévé választották. Ez a dátum egybeesett cége alapításának 40. évfordulójával. A kettős ünnepre, színházával szemben, szintén a Nestlé gyár 1950-ben épült termény (gabonafélék) raktáraiban új múzeumot nyitott (Milano, via Bergognone 40.), ahol az elmúlt évtizedek alkotásait, 600 ruhát és 200 kiegészítőt mutatott be az Armani kollekcióból, 1980-tól napjainkig. Az eredeti funkcióra utaló Silos/siló nevet azért választotta, mert szerinte az öltözködés is szerves része az életnek, ahogy a magok is létfontosságúak.
Az Armani/Silos Milánó önkormányzata partnerségével jött létre, de mire hosszas tárgyalások után végre megkötötték a megállapodást, nagyon kevés idő, az első kapavágástól az EXPO-val egyidőben tartott megnyitóig, csak 100 nap maradt. Igy nem volt idő arra, hogy Giorgio Armani tervezőt keressen, netán megbízza Tadao Andót, így az építészeti terveket saját maga készítette el és a kivitelezés is rohamtempóban folyt. Természetesen inspirálta a japán építész korábbi munkája, rend és szigorúság voltak a kulcsszavak ennek a koncepciónak a kialakítása során is. A magtárak különleges méhkaptár szerű körvonalát és homlokzati kialakítását megtartotta, nagy magasságban csak egy szalagablakot futtatott körbe, azonban a színházénál sokkal nagyobb, „becsalogató” üvegportál bejáratot tervezett.
A belső térben a kiállítótereket egy nagy üres központi tér köré szervezte, négy szinten, 4500 m²-en. Armani az új kiállítóhelyen is létesített színpadot, ahol az ifjúságnak, divattervezést oktató iskoláknak teremtett bemutatkozási lehetőséget. A legfelső szinten pedig bárki által kutatható digitális archívumot hozott létre, munkahelyekkel, érintőképernyőkkel, vetítőhelyekkel felszerelve.
Fogadótér és pénztár, belső átriumra nyíló kávézó és ajándékbolt egészíti ki a múzeumi funkciókat
Ebben a múzeumban nyílt meg az életmű kiállítás, The Challenge Tadao Ando címmel, a Design Week keretében, a két művész jelenlétében, négy nagy téma köré csoportosítva a műveket: a tér primitív formái, nagyvárosi kihívások, a táj genezise, párbeszéd a múlttal.
Legalább 50 alkotás, skicc, terv, eredeti makett, útivázlat és napló, videó és Ando saját fotói láthatók a kezdetektől, az Azuma (Row) háztól az utolsó, idén átadásra kerülő munkáig, a párizsi Bourse de Commerse-ig.
A nagyközönség elfogadta az új múzeumot, a város is örült, hogy egy újabb színfolttal gazdagodott a via Tortona negyed, a kritikusok azonban számon kértek a „sztárépítészt”, erősen fanyalogtak, nemcsak az épület kialakítása, hanem a kiállítás koncepciója miatt is, mert szerintük a tárlat nem sokban különbözik a bemutatótermektől, az épület pedig a józan, egyszerű formálás ellenére sem nagyon izgalmas, egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a varázshoz, amely a szemközti Tadao Ando által 2000-ben tervezett épületben érinti meg a látogatót. A kritikák egy része jogosnak tűnik az Armani/Silos-val kapcsolatban, biztos még szenzációsabb hatást lehetett volna elérni, ha azt is „igazi és jó” építész tervezi, azt azonban nem lehet elvitatni, hogy Giorgio Armani az elsők között volt, akinek révén a divat, a dizájn erre a hajdani ipari területre betört. Jelenleg már a via Tortona zóna Milánó egyik legkreatívabb és legdinamikusabban fejlődő területe, ahol az ipari termelést kulturális funkciók váltották és váltják fel és ahol az építészek is szabadon kísérletezhetnek ötletesebbnél ötletesebb modern megoldásokkal. Gigaberuházásokkal azonban nem dúlják szét az eredeti struktúrát, kis lépésekkel haladnak, megőrizve a közelmúlt emlékeinek zömét.
Legékesebb bizonyítéka ennek a MUDEC (Museo delle culture), Milánó új kulturális múzeuma, amely az Európán kívüli néprajzi és antropológiai gyűjtemények elhelyezésére hivatott. Ezek a tárgyak korábban a Sforza kastélyban voltak és a II. világháborúban súlyos károkat szenvedtek. Azóta az anyag jó része raktárban sínylődött, egyes darabjai kerültek csak nagy néha időszaki kiállításra.
A múzeum elhelyezésére, az Ansaldo acélművek üzemeiben, Milánó önkormányzata 1999-ben nemzetközi pályázatot írt ki, amelyet David Chipperfield brit építész nyert meg. A terv végül csak 2014-ben realizálódott, az EXPO körüli fejlesztéseknek köszönhetően. A megvalósult állapot terveit is Chipperfield írta alá, így a Tortona zónában Tadao Ando után ő a második sztárépítész aki letette a névjegyét. A MUDEC sokkal nagyobb, mint az Armani Színház, 17000 m²-es, kétszintes épület. A két alkotás viszont abban megegyezik, hogy mindkét objektum befelé fordul, befelé él.
Mindkét esetben szinte változatlan az eredeti ipari épület külső megjelenése.
A MUDEC földszintjén fogadó és kulturális fórumtér, könyvtár, konferenciaterem, restaurátor műhelyek és gyermek-megőrző helyezkedik el. Az igazi csoda a lépcső tetejére felérve, az emeleten fogadja a látogatót, egy fedett, Chippelfield-féle hullámos opálüveggel határolt és lefedett központi tér köré szervezett geometrikus, szabályos formájú, de különböző színvilágú ideiglenes és állandó kiállításokra szánt helyiségek sora, illetve kontrasztja.
A legfontosabb építészeti elem, a hullámos üvegfalu aula, igaz kiemelkedik a fémlemezzel burkolt eredeti csarnoképületek közül, de igazán csak épületen belülről csodálható, az épületet körbejárva nem is látszik. A szomszédos csarnokok emeleti szintjeire bejutva azonban kívülről is szemügyre vehető.
Az 1980-as években bezárt hajdani Barattini vegyigyár (galvanizáló üzem) a leszármazottak sürgetésére és szaktanácsadásával, mint ipari múzeum lett felújítva, megtartva az eredeti karaktert, s néhány elem, híddaru, ciszterna, munkás öltözőszekrények stb., mint berendezési tárgyak maradtak meg. 2003-tól táncterem, próbaterem és étterem is működik az épületben.
A Tortona és a Bergognone utca sarkán az olasz posta négy hatalmas épületből álló tömbje újult meg, irodai funkcióval, „okosházként”, dupla, színes üveghomlokzatokkal, földalatti parkolókkal, és lefedett, köztérként funkcionáló belső udvarral.
Az egykori Ansaldo gyár számos másik acélcsarnokába a Milánói Scala költözött be. Díszlet-műhelyek és raktárok, varroda, jelmeztár stb. találhatók a hatalmas méretű terekben, ahol a rivaldafénytől messze szabók, varrónők, díszlettervezők, asztalosok, szobrászok, restaurátorok dolgoznak, s amelyek világát meg lehet ismerni, vezetett látogatások során. A Magyar Állami Operaház vezetőit valószínűleg ez a pazar megoldás is inspirálta a kőbányai Eiffel-csarnok hasonló célú használatára.
A hajdani General Electric területén a többféle hasonló névváltozattal már 1983-tól létező Superstudio Piu alakított ki 10 nagy flexibilis, klimatizált, kamionnal is megközelíthető teret, amit ezer féle célra lehet bérelni, például vásárok, divatbemutatók, színházi előadások, koncertek, táncestélyek, konferenciák, kiállítások stb. megrendezésére.
Az ipar kivonulása magával hozta a lakosság egy részének elvándorlását, így a területen jónéhány lakóház is üressé vált, illetve lepusztult. Most, hogy a jól működő vállalkozások ismét munkahelyeket biztosítanak, fordult a helyzet, egyre többen keresnek lakhatási lehetőséget. Megkezdődött a lakóházak felújítása és építése is.
Ugyanez vonatkozik az éttermekre, vendéglőkre is, most már megéri a bezárt régiket újra megnyitni, az idegenforgalom növekedése miatt pedig újakat létesíteni.
Az „Armani birodalom” két hasonló színvonalú életművet bemutató kiállítása, egy rendkívül érdekes és egy elfogadható épületrehabilitációja, valamint a zóna egyéb bemutatott érdekességei mindenképpen megérik a fáradságot, hogy átvergődjünk a Porta Genova metrómegálló körüli felhagyott vasúti sínek „vidékén” és kacskaringós utakon elérjük a területet. Milánó és a milánóiak életében az EXPO körüli fejlesztések rendkívül nagy és pozitív változást hoztak, remélhetőleg a 2026-os téli olimpia megrendezése során nemcsak a sportlétesítményeket fejlesztik, hanem a városközpont megújítását és a külterületek rehabilitációját továbbra is napirendre tűzik.
Bízom benne, hogy a Milano-Vigevano vasútvonal megszűnése miatti áldatlan állapotokat a Porta Genova környékén felszámolják és egyetemi szakdolgozatok tömkelegének javaslatait is figyelembe véve, ésszerű közlekedési kapcsolatokat és megfelelő funkciót kap ez a terület is. Remélhetőleg 10 év múlva Milánó egyik legrégibb pályaudvara, a Porta Genova már felújítva fogadja az ideérkezőket.
Lampert Rózsa
