Lakópark német módra
„… közben felnő egy fiatal, új építész-generáció, amely érzékenyen próbál viszonyulni helyszínhez, anyagokhoz, összefüggésekhez.” Varga Péter István tudósít egy nürnbergi lakóegyüttesről. Tervező: ATT ARCHITEKTEN
A lakóparkokról sok újabb bőrt lehúzni Németországban sem lehet. Bár a kifejezés ilyen formában nem is nagyon létezik, tartalma pedig nem erodálódott olyan ütemben, mint nálunk. A mi lakóparkjainkhoz koncepciójukban némileg hasonlító lakóegyüttesek épülnek Németországban is. Jelentős különbség, hogy itt semmiképpen sem az építési volumen felfutása generálja az új lakóegyüttesek létrejöttét. A német magasépítési ipar stagnál (a korábbi évtizedekhez képest), így az új lakóegyüttesek leginkább magasabb nívójú, néha luxus-igényeket elégítenek ki.
Az építési volumen szűkülése jelentős átalakulásokat generál az építész-szakmán belül. Elmúlt a 1960–1970-es évek fénykora, amikor szinte bármit meg lehetett építeni, valamirevaló német építész nem is adta alább egy-egy városközpontnál. Nota bene, épp ebből az időszakból származó épületegyüttesek fizikai és morális eróziójának lehet szemtanúja az, aki a háború utáni évtizedekben kiépített német városokat ma meglátogatja. A városok eróziója egyszerre van jelen nyugaton és keleten, igaz, más-más okokból, de az eredmény gyakran ugyanaz. A nagy koncepciók elve, a klasszikus urbanisztika nem érvényes többé.
Közben Németországban is felnő egy fiatal, új építész-generáció, amely érzékenyen próbál viszonyulni helyszínhez, anyagokhoz, összefüggésekhez. Különösen igaz ez a lakás céljára szánt épületekre, amelyekben ugye emberek töltik mindennapjaikat.
Az ATT ARCHITEKTEN csoport által tervezett nürnbergi lakóegyüttes szó szerint lakó-parknak nevezhető. Tulajdonképpen családi házak együtteséről van szó, amelyek laza rendszerbe szervezetten állnak a Pegnitz folyó partján. A „lazaság” látszólagos: az épületek határozott álláspontot képviselnek a telepítést és tájolást illetőleg. Ez az elhelyezkedési koncepció minden épület sajátja, olyan erős, hogy a házak belső rendszerét is meghatározza. Az épületek kelet-nyugati irányú útra füződnek fel. Északi irányba mindegyik rendkívül zárt: a tömör látszóbeton falon csak a bejáratok, néha kisebb ablakok nyílnak fel. A súlyos vasbeton fal déli oldalán viszont könnyeddé válik minden épület, a tájra, a folyóra nyílik. A telepítés, a tájolás tehát az egyes épületek rendszerét is érzékenyen meghatározza – ez az elv is a klasszikus német urbanisztikai hagyományokkal való szelíd szakítást tükrözi.
Az épületek minden részlete rendkívül magas szinten megoldott és kivitelezett. Az anyagok harmonikusak, divatosak – bár a belsőkben nem lehetett fényképeket készíteni, az itt lakók láthatólag büszkék arra, micsoda „kúl” épületekben laknak. A belsőkben rengeteg nyersen maradó betonfelület van, látszóbeton-kedvelőknek ideális terep. Megjegyzendő, hogy a látszóbeton-felületek elkészítése még itt sem ment simán, a „tanulási folyamat” nyomon követhető az egyes épületeken.
Valamennyi épület ugyanarra a szerkezeti sémára és arányrendszerre épül. Az együttes egyszerre változatos és egységes; sikeres példája annak, hogyan lehet az egyediség és az általánosság közötti összhangot megteremteni. Ebben az értelemben az épületegyüttes folytatása a Walter Gropius-féle dessaui kísérleti lakótelep elveinek (1926–1928, a lenti képeken).
Varga Péter István
