Látogatóbarát lett a siroki vár

2012. szeptember 30-án adták át a festői elhelyezkedésű siroki vár helyreállításának legújabb ütemét. A részletes falkutatással megalapozott rekonstrukció során új kapu épült az eredeti mintájára, az egykori istállóépület lefedésével pedig kiállítótér jött létre az alsóvárban. A beavatkozások során fontos szempont volt a turisztikai funkció mellett a vár rom-jellegének és különleges természeti környezetének megőrzése. A kutatás, tervezés és a megvalósulás folyamatáról Albert Tamás és Wittinger Zoltán építész, valamint Fülöp András régész számol be.

2012. szeptember 30-án került sor ünnepélyes keretek között a Heves megyei Sirok község festői helyen fekvő, eddig is turistalátványosságnak számító várának átadására. A vár eddig feltárt részeit 2010-2012 között a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága újíttatta fel. A pályázat a „VÉGVÁRAK VILÁGA” Sirok, barlangvár turisztikai központ néven futott (ÉMOP-2.1.1/B-2f-2009-0007), ennek keretében 365 millió Ft-os pályázati támogatással valósult meg az alsóvár részleges helyreállítása, amely ilyen módon az idegenforgalom mai igényeire is méltó módon képes reagálni.

A felújításhoz kapcsolódó régészeti munkák a Magyar Nemzeti Múzeum-Nemzeti Örökségvédelmi Központ (MNM-NÖK) Műemléki Kutatási Osztályának munkatársai, Héczey-Markó Ágnes és Fülöp András vezetésével, a Heves Megyei Múzeumi Szervezet fővállalkozásában folytak. Az építészeti tervek készítése Albert Tamás és Wittinger Zoltán (MNM-NÖK Műemléki Tervezési Osztály) nevéhez fűződik, míg a kapcsolódó geodéziai és épületfelmérési munkákban Szökrön Péter földmérő működött közre.

A Bükköt a Mátrától elválasztó Tarna patak völgyének szűkülete felett, mintegy 300 m magasságban áll a várrom. A középkorban az észak felé vezető utak ellenőrzésére igen alkalmas helyen épült, bár elsősorban földesúri magánvár volt, stratégiai szerepet alig játszott. A siroki vár, melyet az Aba nemzetség tagjai a 13. század végén építhettek, 1320-ban fordul elő először az írott forrásokban, amikor Károly Róbert elfoglalta azt Csák Máté híveitől. Ezt követően kisebb megszakításokkal királyi birtok volt egészen 1389-ig, amikor a Tari család kapta meg. 1472 után a Kompolti és az Országh család közösen, 1511 után az utóbbi család egyedüliként birtokolta. Az ötszögű bástyákkal megerősített alsóvárat 1562-ben Országh Kristóf építette. Vályi András 18. század végi országleírásában még idézi a „külső kapu felett” akkor még látható – mára már elpusztult – 1562-es feliratot: „Magnificus Dominus Cristophorus Ország de Gut Co. Neugrad, ac S. Rom. Caes. Mttis. Pincerna”.

A vár 1596 és 1687 között török kézen volt. Állapotáról, felszereléséről a visszafoglalás után közvetlenül készült, 1687. évi inventárium számol be. Ebből megtudjuk, hogy a felsővárban a kőbe vájt pincék - melyek ma is a vár legizgalmasabb nevezetességei közé tartoznak - bor tárolására szolgáltak. Az alsóvárban két kőből és egy fából készült istállót jegyeztek fel. Az előbbiek egyike (vagy mindkettő?) biztonsággal azonosítható az alsóvárban feltárt nagy kőépülettel, melynek kontúrjain a mai kiállító épület áll, a faistálló pedig a nyomok alapján az alsóvár északi felébe lokalizálható. Érdekesség, hogy a várnak volt egy külső palánkerődítése is, mely az alsóvár bástyáihoz kívülről támaszkodó kemencékkel ellátott, török faházakat vette körbe. Noha a vár felszerelésének egy részét az összeírás előtt elvitték, annyi bizonyos, hogy a fegyverzete kimondottan gyenge volt: csupán szakállas puskákból állt, ezen kívül kisebb-nagyobb ágyúgolyókat írtak össze a leltár készítői. Nem véletlen, hogy az erődítési formáját tekintve már a 16. század végén is elavultnak számító várat a magyarok, majd a 17. század végén a törökök is lényegében harc nélkül adták fel. A vár pusztulása a 17. század végére, a 18. század elejére tehető.

1965-72 között a Kovács Béla vezette ásatások során feltárták az alsóvár teljes területét, illetve közvetlen környezetét. Ezt sajnálatos módon nem követte műemléki helyreállítás, csupán 1996 és 1998 között zajlottak kisebb állagvédelmi munkák. Mintegy hat évvel később – a hasznosítást előkészítendő – épült meg egy jó minőségű felvezető út és a szükséges csatorna, víz- és elektromos vezeték, amelyet kisebb régészeti kutatás előzött meg.

A mostani helyreállítási projekt részeként az alsóvár területéről a felsővárba egy sziklajáratban felvezető lépcső érkező terének régészeti kutatására kerülhetett sor. Maga a sziklalépcső, akárcsak a felsővár egy része a vár legkorábbi, feltehetően a 13. század végére datálható, legkorábbi része. Noha a felsővár építéstörténete – kiterjedt régészeti kutatások híján – ma még csak részben ismert, a feltárás eredményeként a régészek újabb adatokat kaphattak a sziklalépcső környezetének periodizációjáról. Kiderült, hogy a várnak ezen a részén – az előkerült éremleletek alapján a 16. század első felében – egy épületet húztak fel egy korábbi udvar helyén, melyet utóbb a törökök átalakítottak. A régészeti leletek között - hagyományosan magyarnak tekinthető kerámiaanyag mellett - török használati kerámiatöredékek is szerepelnek. Az újonnan feltárt falak további állagmegóvásra szorulnak.

A pályázat keretében zajló helyreállítás súlypontja valójában az alsóvárban volt. Tekintve, hogy az 1960-as években - amikor az első feltárások zajlottak - a váraknál nem volt bevett módszer a falkutatás módszertana, így a fennálló falak részletes vizsgálatára sem került sor. Most, hogy jelentős falazási munkák – ezáltal a falszakaszok beállványozása – zajlott, végre lehetőség nyílt az eredeti falazatok, jelenségek (falelválások, nyílások, gerendafészkek, lenyomatok stb.) megfigyelésére, dokumentálására, még mielőtt a kőműves munkák esetleg eltakarták volna őket.

A munkamódszer lényege az volt, hogy a beállványozás előtt a geodéta a falnézetek jellemző pontjait a kutató segítségével fölmérte, melyről párhuzamosan egy manuálé is készült. Ezután amikor egy-egy állványszakasz elkészült, a kutató ezekről közelről megvizsgálta, lefotózta, lerajzolta a jelenségeket, így például a lentről nem látható, eddig nem ismert lőrések nyomai is rögzíthetők voltak. A jelenségeket a geodéta által elkészített, tetszőleges léptékben kinyomtatott felmérésekre rajzolták rá a kutatók. A falkutatók a vizsgálataikat mindig az építészek művezetési napjaira időzítették, ez lehetőséget adott arra, hogy a frissen megfigyelteket rögtön „le lehessen fordítani” az építészet nyelvére és a kivitelezőnek, a kőművesnek azonnal meg lehetett mutatni, mire kell figyelni. Eközben párhuzamosan a még be nem állványozott falszakaszok felmérését lehetett végezni.

Volt olyan helyzet, amikor archív, 1960-as években készített fotók és a helyszíni nyomok egybevetésével lehetett egy lőrést rekonstruálni (például az északkeleti bástya lőrése). Szintén rekonstrukciónak számít az alsóvári kapuépítmény, bár annak jelentős része a 19. század folyamán már elpusztult. A kőistálló különféle jelenségeit (a trágyalé el- és kivezetésére szolgáló csatornákat, nyílásokat, a födémszintet vagy az egykori tartószerkezetek nyomait) a kiállítótér építészeti, belsőépítészeti megformálásakor be lehetett mutatni, amire az építészekkel és a kiállítás forgatókönyvének írójával folytatott folyamatos párbeszéd adott lehetőséget. Az istálló eredeti félnyeregtetős lefedésének visszaállítására például nem volt mód, de a jelenségek természetesen így is a kutatási dokumentáció részévé váltak. A falkutatási munkák külön érdekessége volt, hogy a 16. századi bástyafalakba – falazóanyagként – egy feltehetően az építkezés idején szétbontott románkori templom párkányelemeit is beépítették, amelyek felmérését a falkutatás keretében szintén el kellett végezni.

A vár építészeti tervezésekor mindenek előtt a bejárhatóságát kellett végiggondolni. A korábbi rendezetlen forgalom helyett egyetlen bejáratot terveztünk, az eredeti kapu rekonstrukciójával. A meglévő részadatok alapján fő méreteiben hitelesen rekonstruálható volt a kapu nyílása, a felvonóhíd és környezete, a farkasverem, stb. Ehhez szükséges volt az északi fal nagy kiomlásának pótlása, az északi várfalban lévő harmadik lőrés jelzésével. A kapu keretének részleteit nem, csak főbb méreteit mutatja a sematikus, de nemes felületű vasbeton. A felvonó csörlőszerkezete analógiák alapján, korhű szerkezeti részletekkel készült. A kapu záródása felett Vályi András és Rómer Flóris leírása szerint feliratos tábla volt. A sziklafal melletti fal visszaépítésével a Vár ismét zárhatóvá vált. Itt terveztünk egy ún. „kitörőkaput” és új, a felsővárba vezető lépcsőt. Ezáltal vált szabaddá az itt lévő alsó sziklaüreg (kamra) bejárata.

Az alsóvári istállóépület tömegének rekonstrukciójával hasznos terek alakultak ki: a keleti oldalon galériás kiállítótér, iroda, raktártér és WC-csoport, míg a nyugati egyharmada ún. esőtető, fedett pihenőtér. A két oromfal magasításával zárhatóvá és kellően merevítetté vált az aszimetrikus nyeregtető. Az északi oldalon csak a minimálisan szükséges falkorona-védelem készül, felette bevilágító sávval. Ez a sáv a zárt tereknél a korszerű üvegezett ablak, nyíló és fix szárnyakkal. A belső terek másodlagos bevilágítása és a betekintés a gyilokjáró felől a mai kiállítási funkció miatt készült.

A kapu közelében lévő gabonaverem lefedésével kis pénztárfülkét alakítottunk ki, mely az eredeti használat bemutatását nem zavarja. Alkalmi és/vagy állandó kézműves bemutató tereket az északkeleti kilátóterasz alatt és a természetes sziklaüregben terveztünk. A fenti beépítésekkel az udvar használata és közlekedési rendje a korábbinál tagoltabb, rendezettebb lett, lényegében az eredeti használatnak megfelelően. Az északi falhoz csatlakozó, egyszerűbb faszerkezetű épületsor helyét csak az udvar burkolatában jelezzük. Itt pihenő területet alakult ki padokkal, asztalokkal.

Mindkét alsóvári bástya belső fafödémes volt. Ezek rekonstrukciója - a gerendafészkek alapján - hitelesen megoldható volt. Komolyabb falkiegészítés csak az északkeleti bástya sziklaképződményhez kapcsolódó szakaszán készült. További felfalazást csak a biztonságos mellvéd adta magasságig terveztünk, a jelenlegi szabálytalan romkontúr megtartásával. A délnyugati bástyánál az alsó tér használata, megvilágítása miatt a födém-borítás nyitva maradt. Az északkeleti bástyánál ezzel szemben az alsó teret zárttá tettük. Az ide levezető lépcső és egy faszerkezetű fal lenyomata ilyen jellegű korábbi használatra utalt.

A korábbi állagvédelmi munkák során - magasabb költsége miatt - mindig elmaradt a kváderes falazatok alsó részének helyreállítása. E kiomlások pótlását, a környező falszövet jellegéhez, kőméretéhez, felületéhez igazodva terveztük. A falazat kiegészítés és falkorona-védelem mindenhol a környezetéhez illeszkedő anyagokból és felületi megjelenéssel készült. A pótlás az eredetivel azonos, helyi bányából származó andezittufa, falazóhabarcs traszcementtel erősített mészhabarcs volt. A faltető jellemzően kifelé lejt, a szabálytalan - romszerű - kialakítás mellett biztosítva a víz gyors lefutását. A fúgák és kövek habarccsal való fedettsége itt sem több 30 %-nál.

A tetőket hagyományos szerkezeti rendszerű fa fedélszékkel terveztük. A fedés hódfarkú, középszürke színű cseréppel a környezet andezit-tufa színéhez kíván igazodni. A tető alatti lezárások fa vázszerkezettel, szerelt jellegű kitöltő falakkal és részben nyíló üvegezésekkel készülnek. A padlóburkolatok anyaga kő, zúzottkő, illetve lapburkolat. A felvonóhíd, a kapu, a kilátóteraszok és lépcsők mind rusztikus faszerkezetek. Szerkezeti rendszerük, összeépítésük jellemzően hagyományos ácskötésekkel készült. A tetők vízelvezetését belül szabadon, kívül rejtett ereszcsatornával terveztük. A koncentrált vízgyűjtők a többi felszíni vízzel együtt az eredeti nyomvonalak felhasználásával, szivárgó jellegű gyűjtő-vezetékekkel kötnek a ciszternába, illetve vannak a várból kivezetve.

Az így megvalósult helyreállítás egyik próbája lehet a mai használati, turisztikai attrakciót kívánó funkció és a műemlékvédelmi szakmai elvárások közti egyensúlyt kereső építészeti megoldásoknak egy várrom esetében, ahol egyik szándék sem lehet életképes a másik rovására. Műemléki cél volt az eredeti életmód és használat, az épített terek, térkapcsolatok bemutatása, érzékeltetése. Ebben több kompromisszumra volt szükség ott, ahol ezt a turisztikai igény, az „idegen” funkció indokolta. Ezzel együtt szerves része lett például az istálló épületében kialakított kiállítótérnek a kőbe vágott eredeti jászol és a trágyacsatorna is.

A helyreállítás előtti állapotot jellemző természetjáró-turisztikai célpont mellett megjelent a kulturális, múzeumi és alkalmi rendezvényi funkciók is, azok infrastrukturális igényeivel (víz, villany, burkolt út, stb.). A turisztikai vonzerővel növekvő komfortigény Sirokon is csak kompromisszumokkal szolgálta a műemlékvédelem eredeti céljait. A helyreállításnál a vártól távolabb, a Várnyeregben jelöltük ki a vendéglátás és a nagyobb rendezvények helyszínét. A részleges helyreállítással meg kívántuk tartani a siroki várra, mint romra jellemző különleges természeti formavilágot, a hegy vulkanikus képződményeit. Ezt szolgálja a várhegy körül kialakított geológiai és természetvédelmi tanösvény is.

Albert Tamás és Wittinger Zoltán építész tervező, Fülöp András régész

megbízó: Műemlékek Nemzeti Gondnoksága

projektvezető: Báthory Gábor, Kolozsi András, Dienes Péter
műemléki felügyelő: Dörgő Erzsébet
kutatás és tervezés: MNM - Nemzeti Örökségvédelmi Központ
régészet: Fülöp András, Héczey-Markó Ágnes
geodéziai felmérés: Szökrön Péter
építész tervező: Albert Tamás, Wittinger Zoltán, Ráthné Tóth Ibolya
táj- és kertépítészet: Kiss József, Dr. Örsi Károly, Árvai Zsuzsa
statika: Dr. Vándor András, Olosz Emese
épületgépészet: Graffjódy Zsuzsanna
elektromosság: Karácsonyi Károly, Károlyi Nóra
3D épület modell: Valkovszki János
építőipari fővállalkozó: Reneszánsz Kőfaragó Zrt., Üröm
építőmesteri és közmű munkák: Geoteam Kft., Eger
ácsmunkák: Szabó István, Hanuder István
asztalos munkák: Hory és Társai Kft
kapu és felvonóhíd: Lakni Kft.
műszaki ellenőr: Csiky és Társa Beruházás-szervező Kkt.
kiállítás tervező: B. Szabó János, Vasáros Zsolt
kiállítás kivitelező: Narmer Építészeti Stúdió