Látok valamit, amit te nem látsz…

Az Építészet hónapja keretében „Épített környezeti nevelés az iskolában” címmel szakmai napot rendeztek a Műcsarnokban, a KultúrAktív Egyesület és a Beyond Budapest Sightseeing szervezésében. A téma fontossága nyilvánvaló, a róla szóló diskurzus köztudottan csekély, mégis egy kéz bőven elegendő volt hozzá, hogy a hallgatóság körében helyet foglaló építészek megszámoltassanak. Zöldi Anna beszámolója.

Ha valaki, akkor az építész naponta szembesül az épített környezeti nevelés hiányosságaival, méghozzá húsba vágóan, és a kellemetlenségek nem szorítkoznak pusztán eszmei nehézségekre. Általános panasz, hogy disznók elé vetjük a gyöngyöt, és a helyzetet csak súlyosbítja, hogy sokszor úgy érezzük, az igazgyöngyöt bizsu-áron vagyunk kénytelenek áruba bocsátani. Ilyenkor a szakma hajlamos a sopánkodásra, a megrendelői kör (nagyvonalúan szólva: az egész emberiség) kétségbeejtő vizuális analfabetizmusára hivatkozni, de ritkán jut eszébe, hogy vajon maga mit tesz a „vizuális nyelvművelésért”. S ami ennél is súlyosabb hiba – vajon ő maga érthetően kommunikálja-e a szívének oly kedves mondanivalót?

A Műcsarnokban tartott rendezvényen előadóként részt vevő fiatal győri építész, Cseh András erre az alapvető kérdésre egyértelmű nemmel válaszolt. Kijelentésének súlyt és hitelt ad, hogy maga nem csak gyakorló építészként dolgozik a Czita Építészirodában, de egyaránt oktat építészeket, és foglalkozik gyerekcsoportokkal – utóbbiak tapasztalata szerint egyértelműen nyitottabbak és fogékonyabbak az építészet humán üzenete iránt. Tapasztalata szerint az építészek kétségbeejtően nem tudnak kommunikálni a nem szakmabeliekkel. Ebben elsősorban az oktatás a hibás – az egyetem évei alatt elsajátítanak egy olyan nyelvet, amit rajtuk kívül senki más nem beszél, ráadásul ez a nyelv egy nagyon áttételes módon kommunikáló médiumra vonatkozik. Mindezzel bekerülnek egy olyan megrendelői közegbe – és itt nem csak a közvetlen megbízókra, hanem döntéshozókra, politikusokra, háttér-információkat szolgáltató kutatókra is kell gondolni – ahol az épített környezetről folyó eszmecsere eleve nehezített, lévén, hogy a címben jelzett épített környezeti nevelés óvodás kortól kezdve finoman szólva hiányos. Durvábban szólva gyakorlatilag nem létezik. A helyzetet súlyosbítja, hogy a magyarországi építész-oktatás eléggé konzekvensen mellőzi a humán tudományágak tanulságait. Az egyetemen sok szó esik térről – bár Cseh András oktatói tapasztalata szerint az egyetemre bekerülőknek a hiányos előképzettség folytán a térről sincs halvány elképzelésük sem, olyannyira, hogy a feladatkiírást sem értik meg – továbbá formáról, textúráról és faktúráról, kánonról, narratíváról és regionalizmusról, randomról és raszterről, látszóbetonról és tégláról, ám elenyészően kevés az EMBERRŐL. Akinek számára ez az egész nagyszerű egyszerűség végül is készül, ha már az építészet eredendő, minden más művészeti ággal közös szakrális célja, a transzcendencia közvetítése érdeklődés híján elmaradozni látszik.

Az építészek nem filozófusok, és látszólag nem dolguk, hogy a szavak nyelvén kommunikáljanak. A dolguk a tér megformálása – ahhoz azonban, hogy ez a tér az egyre inkább elvárosiasodó, következtetésképpen mesterséges téri keretek közt élő emberiség számára el-, és befogadható legyen, a kisujjukban kellene lennie az építészet pszichológiájának. Az ugyanis tagadhatatlan tény, hogy az épületek nem szólítják meg az embereket, sokszor éppen a szakma által sokra tartott épületek nem. És ebben a gyenge vizuális nevelés éppolyan hibás, mint az építészoktatás hiányosságai. (Tudomásom szerint a Műegyetemen idén indult belsőépítész képzésben szerepel a környezetpszichológia, mint tantárgy.)

Nem véletlen, hogy az épített környezeti neveléssel foglalkozó szakmai nap közönsége jobbára pedagógusokból állt. Sőt, az esemény apropójául szolgáló projekt, a Pécs gyerekeknek is szakmán kívüliektől, lelkes fiatal művészettörténészektől származik. A szervező KultúrAktív egyesület igyekezett felkutatni mindazokat, akik ezzel a területtel foglalkoznak, vagy foglalkoztak, sőt kimondott céljuk a rendezvénnyel épp a nyitás, a hasonló projektek közti kommunikáció beindítása volt. Így került egy asztalhoz a már említett Cseh András, aki gyakorló építészként Győrben tart foglakozásokat és tábort gyerekeknek, a sikeres programokat maga mögött tudó KultúrAktív Egyesület, a rendhagyó városnéző túrákat már diákok számára is szervező Beyond Budapest, valamint Tatai Mária építész, aki az Épített környezet című, a környezeti nevelés iránt elkötelezett pedagógusok számára alapműként ajánlott könyv szerzője.

Cseh Andrásnak egy finn építésszel e tárgyban készített interjúja épp a napokban került fel az építészfórumra (Építészetoktatás gyermekek számára - interjú Pihla Meskanennel). Ebből az interjúból kiderül, hogy a Finnországban 15 éve működő sikeres projekt nagyrészt önálló lelkesedésből született, bár ott a hivatalos támogatás legalább eszmei szinten egyértelműen létezik, anyagi támogatást viszont csak az utóbbi években élvez az iskola. A gyerekekkel gyakorló építészek foglalkoznak, és így válik hatékonnyá – ez Magyarországon eléggé utópiának tűnik. Cseh András szerint azonban például az USA-ban a hasonló projekteket nem építészek működtetik.

Nálunk jellemzően leginkább a múzeum-pedagógiához kapcsolódnak hasonló foglalkozások, iskolai tantervbe beépítve elvétve fordulnak elő. Tatati Mária testvérével, Tatai Erzsébet pedagógussal közösen a nyolcvanas években, pályázati nyertesként dolgozott ki egy szakköri tematikát, amelynek később tantervbe beilleszthető változata is készült, majd ebből a Tölgyfa kiadó gondozásában tankönyv is megjelent. A tematikát a gyakorlatban is kipróbálták, a Kerekegyházi Általános Iskola tanulói nyolc éven át vettek részt a programban. Itt azonban a folyamat elakadt. Tatai Mária szerint a siker az akkori meghatározó intézmények - az Építőművész szövetség, a(z akkor még létező) minisztérium, a pedagógiai és a népművelési intézet, valamint az Iparművészeti Főiskola - egységes támogatásának köszönhető.

Cseh András projektje a Pannonhalmán látható kortárs építészeti kiállításhoz kapcsolódó múzeumi foglalkozásokból nőtte ki magát. Építészként elsősorban a téralkotás szemszögéből közelített, de a gyerekekkel a  „saját terüket” fedeztette fel. A különböző érzékszervek bevonásával, például vaklabirintusban tapogatózva, vízzel földre festve, saját szigetet berendezve vitte közel a gyerekeket a tér elvont képzetéhez, amely legyen bármilyen elvont, mégiscsak a legmindennapibb, legkézzelfoghatóbb valóság, hiszen életünk minden pillanatában körülvesz bennünket. Ahogy a Műegyetemen oktató környezetpszichológus, Dr. Dúl Andrea felhívta rá a figyelmet: a térhez való viszonyunk a magzati élettől a sírig alakul.

A Pécs gyerekeknek projekt a KultúrAktív Egyesület komplex programja. Első lépésként egy gyermekeknek szóló városismertető kiadvány készült, amely játékos képességfejlesztő feladatok segítségével hozza közelebb a Pécs városát és környezetét a 8 és 12 év közötti korosztályhoz. Ezt a könyvet tavaly, az Európa Kulturális Fővárosa program keretében minden pécsi ötödikes megkapta, és az utólagos felmérés szerint a tanárok nagy százaléka használta is – meglepő módon leginkább történelem órán. Nyáron ötnapos tábor – nyomozás  a városban – egészítette ki a programot. A részletes ismertetésre itt nincs mód, de a feladatok szintén nagyon kreatívak, az egyéni alkotásra koncentrálnak és a gyermeki megismerés tapasztalati, érzékszervi jellegére építenek. Pécs főterén például szag-, íz, szín, felület- felelősökként dolgoztak a gyerekek – így állt össze a „térképzet”. Ennek a programnak az ismertetéséből kiderült, hogy a hasonló workshopok, tágabb értelemben maga az épített környezeti nevelés komoly módszertani feladat, amely valószínűleg túlmutat az építészet, az építészek hatáskörén. Feltűnő volt a projektben, hogy - lévén készítői művészettörténészek – a várost elsősorban mint társadalmi képződményt igyekeztek bemutatni, és ehhez szolgált a téri környezet adalékul.

A bemutatók után megrendezett kerekasztal elsősorban a témával kapcsolatos kérdések megfogalmazására szolgált: kinek a feladata a nevelőmunka? Építészeké? Pedagógusoké? Vizuális szakembereké? Ki tanítson kit? Ki a célközönség? A fiatal korosztály, vagy azok a szakemberek, akik később a fiatalokat oktatják? Mennyire szólhat bele egy nem szakmabeli az őt körülvevő környezet alakításába? Mennyire szakmai és mennyiben civil feladat a város formálása? Vajon miért ilyen mostohán kezelt az építés az oktatásban, amikor minden gyerek LEGOzással üti agyon azt a kis időt, amit nem a számítógép előtt tölt. A számítógépről egyébként nem sok szó esett, pedig saját tapasztalatom alapján biztosan állítom, hogy a felnövő generáció térről alkotott elképzelését, téri tájékozódását a virtuális terekben lefolytatott játékaik alapvetően befolyásolják, és ez elé nem érdemes előjelet tenni, pláne nem negatívat. Persze ilyen körülmények között a kézi munka, a makettezés elengedhetetlennek tűnik a térrel való ismerkedés során.

A bizonytalanságon túl néhány tanulságot mindenképp le lehetett vonni már az első találkozás kapcsán. Nagy szükség van valamiféle internetes felületre, ahol a tapasztalatok, kísérletek megoszthatóak, hiszen sokan foglalkoznak a témával, kár mindenkinek a nulláról indulnia. A kultúrAktív Egyesület honlapján saját kezdeményezéseik megtalálhatóak, blogjukon pedig további témába vágó érdességekről lehet tájékozódni. A rendezvény annyiban máris elérte a célját, hogy kiderült: létezik e tárgyban készült oktatási, nevelési és továbbképzési program, amelyet a VÁTI Kht. keretében pályázati forrásból fedezve készített a közönség soraiban helyet foglaló Bódyné Máthé Ildikó. A megcélzott korcsoport a 8-12 éves korosztály, a program interneten keresztül elérhető. Mindenképp kívánatos lenne, hogy ne pusztán az egyéni lelkesedés, hanem némi hivatalos hátszél (Építész Kamara, Építészeti Múzeum, minisztérium) is fújja vitorlákat.

Építészek számára is megszívlelendőek a térrel foglalkozó kutatók, oktatók megállapításai. A nagyon elvont fogalom, a tér birtokba vételét valószínűleg a gyerekek számára a lehető legegyszerűbb eszközök segítik, olyanok például, mint a látok valamit, amit te nem látsz játék, ahol egyetlen apró részlet alapján kell egy adott tárgyat felismerni. Általában jellemző gyerekre-felnőttre egyaránt, hogy a részletekre nem figyel tudatosan, holott az összbenyomást ezek határozzák meg, így ezt mind a tervezésnél, mind az oktatásban célszerű figyelembe venni és fejleszteni. A gyerekek számára jó tér nagyon messze van attól, amit felnőtt fejjel, akár a legjobb szándékkal is elképzelünk. Számukra az egyetlen erős ingerrel bíró, nem túl szofisztikált tér a megfelelő, abban érzik magukat szabadnak, ahol saját kreativitásuk kibontakozhat – s ez nyilván bizonyos korlátokkal a felnőttekre is igaz. Ugyanakkor a környezetpszichológus szakember arra figyelmeztet: nincsenek gyerekterek és felnőtt-terek, minden térnek – még például egy óvodának is – pszichikailag minden korosztály számára egyaránt kellemesnek kell lennie. Ellenkező esetben az óvónéni fog pszichésen sérülni és válik alkalmatlanná arra, hogy az amúgy pompás és gyerekbarát térben normális gyerekeket neveljen. Ugyanis a gyerekből felnőtt, noch da zu építész lesz, és onnantól már ő a felelős mindenért.

Hiába éljük ugyanis a civil mozgalmak virágkorát, a terek konkrét megalkotása mégiscsak építészek feladata, akik – mint ez a négyórás szakmai programból is kiderült – számtalan ismeretnek nincsenek birtokában. – sokszor önhibájukon kívül. Holott a térrel, térfelfogással, megismeréssel kapcsolatban számtalan tudományág foglalkozik, és a kutatások minden bizonnyal hasznosak lehetnének, sőt kikerülhetetlenül szükségesek. Építészként végigülve a rendezvényt az építészet-oktatás ilyen irányú bővítése tűnt a legsürgetőbb szakmai feladatnak, e téren nyilván van hova fejlődni.

A rendezvény konkrét lépésként a Műcsarnokkal közösen egy iskolások számára kiírt pályázatot tett közzé, TÉR-KÉP címmel, azzal a céllal, hogy a gyerekek a közvetlen környezetüket szubjektív módon dolgozzák fel.

A gyermeki kreativitás mindenképpen a nevelési folyamat bázisa. Mottóul szolgálhat Cseh András története: csoportjában egy kisgyerek a vízzel való rajzolgatást sehogyan sem akarta abbahagyni. A jó pedagógus persze várakozik, ám a kisfiú egyszer csak befejezte a művet, ezekkel a szavakkal: most már mehetünk, megrajzoltam az egész világot!

Zöldi Anna