Le Ciminiere – Kénfinomítótól multifunkcionális központig, avagy út a földi pokolból a kultúra fellegvárába

A cataniai vasútállomás tőszomszédságában található kénfinomító érdekes és értékes példája az ipari régészetnek,[1] az egyik legnagyobb, évtizedekig üresen álló és pusztuló szicíliai iparterület megőrzésének és hasznosításának. A siker a jól választott új funkcióknak, a regionális és helyi önkormányzati akaratnak, de elsősorban Giacomo Leone építész hozzáértő és áldozatos munkájának köszönhető. A Le Ciminiere gazdag történelmi múltjával, szuggesztív építészeti jeleivel Szicília ideális kirakata a Földközi tenger és a világ felé, nagyvonalú kiállítási, vásári, kongresszusi, valamint kulturális és oktatási tevékenységével. Lampert Rózsa építészmérnök írása.

Az ördög aranya

A Szicíliába utazók közül kinek és miért is jutna eszébe, hogy egy ásvánnyal foglalkozzon, mikor a helyszínen körbeveszi a tenger, a napfény, ókori, középkori és barokk műemlékek sokasága, csodás tájak, Bellini zenéje, rengeteg ízletes és különleges étel, ital. A kén, az ördög aranya azonban évszázadok óta olyan mélyen gyökerezik Szicília történelmében és gazdaságában, hogy legalább annyira meghatározta a sziget fejlődését, lakóinak életét, mint az egymást követő uralmak, kizsákmányolások, vulkánkitörések és földrengések vagy a tenger. A kiterjedt vulkáni tevékenység hatásaként a kén szinte mindenütt jelen volt és van, de az igazán nagy lelőhelyekkel érintett terület a sziget központi része, Agrigento, Caltanisetta és Enna tartománya, kisebb mértékben Palermo és Catania környéke.

A kén az emberi szervezet, a természet és különböző ipari ágazatok számára elengedhetetlen vegyület. Napjainkban a földgázban és a kőolajban lévő kéntartalmú szennyező anyagok eltávolításával, melléktermékként nyerik, ennek a technológiának a megtalálásáig azonban nagyon hosszú időnek kellett eltelnie.

A korai civilizációk a csekély kénszükségletet a vulkánok közelében található sekély és természetes lelőhelyek kiaknázásával elégítették ki. Egy Agrigentóban talált feliratos agyagtábla szerint a szicíliaiak az Égei tengeri lakossággal már ősidők óta kereskedtek, többek között kénnel is. Az utóbbi időben számos új, az agrigentóihoz hasonló lelet került elő, amelyek azt bizonyítják, hogy a rómaiak vallási (tömjén) és terápiás (kénfürdők) használat mellett háborús célokra is igénybe vették, kereskedelmét pedig meglepően jól megszervezték.[2] A kezdetleges feltárási módszer, lapáttal, csákánnyal, szállítókosárral folytatott külszíni fejtés és helyszíni égetés, a 19. század elejéig szinte változatlanul fennmaradt.

Földi pokol, gyermekrabszolga-munka a kénbányák világában

Új, földalatti bányák nyitására csak a 18. század vége felé került sor, a szóda ipari méretű előállítása (1787), valamint a lőporgyártás megnövekedése miatt. Mivel a puskapor alapvető összetevője is a kén, így a napóleoni háborúk idején (1804-1815) olyan stratégiai jelentőségűvé vált, mint a modern korban az urán.

A kénbányák kialakítása és működése hasonlóképpen zajlott az egész szigeten. Legtöbbször gyorsan kiásott, a bányászok testi épségével mit sem törődő, hevenyészetten kialakított járatokban és üregekben, esetleg tűzveszélyes acetilén lámpák fényénél, a meleg miatt gyakran meztelenül kellett dolgoznia a felnőtt csákányosoknak és a gyermek teherhordóknak.[3] Szegény családok csekély összegért cserébe a csákányosok felügyeletére bízták 6-12 éves, írástudatlan gyermekeiket, akik szinte rabszolgaként dolgoztatták őket napi 10-12 órán át, a bejáratig cipeltetve velük a 25-35 kilós kosaraikat, a sötét, csúszós, lejtős vagy lépcsős vájatokban.

Sajnos nagyon kevesen érték meg a felnőttkort közülük. Sokszor névtelenül temették el őket, mert a bányák közötti fluktuáció miatt, a családok gyakran nyomukat vesztették a gyerekeknek. Egy, a közelmúltban megjelent monográfiában, a Cataniai Tudományegyetem kutatói nyíltan beszéltek arról, hogy két évszázadon keresztül, a kénbányákban valóságos holokauszt zajlott az ott dolgozó szicíliai gyerekeken, rabszolgamunka, fizikai és szexuális erőszak, csend és közöny.

Szicília a kénipar vezető hatalma, kénfinomító épül Cataniában

Az ágazatot kisebb-nagyobb válságok folyamatosan érintették, de a 19. század közepén az új szódagyártási technológia, valamint a számos ként helyettesítő anyag színrelépése rendkívül súlyos helyzetbe hozta. A lisztharmat megjelenése azonban, ami egész Európában fenyegette a szőlőültetvényeket, ismét rendkívül nyereségessé tette az iparágat, mert a vizes kénporos permetezés hatásosnak bizonyult ellene, valamint a kénsav egyre szélesebb körű felhasználása is hozzájárult a fellendüléshez . Szicíliában ebben az időszakban 700 kénbánya működött, legalább 30 ezer foglalkoztatottal és a világ kéntermelésének 91%-át ez a kicsi sziget adta.

Míg korábban az infrastruktúra fejletlensége miatt a kén exportját főleg külföldi, brit, francia, német és amerikai cégek kaparintották meg és zsebelték be a nyereség legnagyobb részét, addig a 19. század közepén megmozdult valami. Vasútépítési program részeként több tengerparti városban, így Cataniában is, 1866-ban felavatták a vasútállomást, a kénfinomítókkal azonos területen. Így a sziget középső és keleti, leggazdagabb kéntartalmú területeiről, a rossz utakon cammogó caramattik (lóvontatású kocsik) helyett vasúton jutott el az ásvány először a finomítókba, majd a nagy tengerjáró hajók kikötését is lehetővé tevő, korszerűen kiépített kikötőkbe.

A vasúttól és a kikötőtől pár lépésre, Cataniában is folyamatosan bővült a finomító, angol-szicíliai üzleti csoportok és kisebb helyi cégek beruházásaként. Kénőrlő üzemek, tárolók, tisztító és finomító egységek épültek, helyi anyagok, lávakő, tégla, barátapáca cserépfedés felhasználásával, a finomítókból kiáramló füst eloszlatására szolgáló hatalmas kéményekkel.

Hanyatlás, háborúk, amerikai hegemónia

Az iparág által nyújtott kicsit jobb lét nem tartott sokáig, mert az amerikaiak megint lépéselőnybe kerültek. Az úgynevezett Frash-eljárás lehetővé tette a bányászat szinte teljes megszüntetését, ugyanis földbe eresztett szondákkal a ként már a mélyben elégették és utána hozták a felszínre. Ezt a módszert a lerakódások eltérő felépítése és összetétele miatt Szicíliában nem lehetett alkalmazni, így a versenyképességnek búcsút inthettek. Az I. világháború után az amerikai kénipar foglalta el a világpiac nagy részét. A II. világháború után ugyan még volt egy tíz évig tartó lélegzetvétel, az 1950-es évektől a szicíliai kénipar lassú agóniára ítéltetett, ami oda vezetett, hogy 1974-1984 között az összes bányát bezárták.[4] A cataniai kénfinomító már 1960 körül véglegesen megszüntette tevékenységét. Az elkövetkező 20-30 évben, az egyre gyorsabban pusztuló területen, kis sufnik, műhelyek időnként még megjelentek, de a volt gyárat többnyire csak hajléktalanok, illegális bevándorlók látogatták.

Döntés az elhagyott gyárterület megmentéséről, Giacomo Leone építész szerepe

A terület megvásárlása után, a rehabilitációját elindító tartományi és helyi önkormányzati döntés értelmében, 1984-ben Giacomo Leone (1929-2016) építész tervezési megbízást kapott az újrahasznosítás koncepciójának kigondolására, kidolgozására és a felújítási tervek elkészítésére.

Az olasz építésztársadalom és a közvélemény egyértelműen az építészcsaládból származó Giacomo Leonét tartja a II. világháború utáni időszak egyik legjobb és legszínesebb szicíliai mesterének. Édesapja Raffaele Leone (1897-1981) is jelentős építési tevékenységet folytatott Cataniában és környékén, az 1930-as évektől haláláig. Fiát Velencébe küldte tanulni az ottani egyetem presztízse miatt, ahol az 1950-es években olyan nevek is megfordultak vendégelőadóként, mint Le Corbusier vagy Frank Lloyd Wright.

Giacomo Leone építész irodájának mindig sok munkája volt. Számos lakóépület és lakótelepépítés, műemlékfelújítás, restaurálás fűződik a nevéhez, de Cataniában két templom, egy hotel és a Nukleáris Fizikai Kutatóintézet is az ő tervei szerint valósult meg. Élete utolsó harminc évében azonban a Le Ciminiere, a volt kénfinomító foglalta le szinte minden gondolatát és idejét, amit élete legfontosabb munkájaként értékelt.

Erről a szerteágazó tevékenységről azonban szinte semmit sem lehet fellelni, sem a szakmai folyóiratokban, sem a közösségi médiában:azt beszélik, mindenkit elutasított, aki írni akart munkásságáról. Egyrészt azért, mert maga akarta azt bemutatni, másrészt félt bárkit is beengedni két generáció féltve őrzött, de feldolgozatlan és kusza archívumába. Kedves, barátságos, segítőkész embernek írják le, ugyanakkor nagyon erős személyiségnek, akivel könnyű és érdemes volt vitatkozni.

A tervezés megkezdésekor készült légifelvételen látszik, hogy a sűrűn beépített terület, szinte egymáshoz tapasztott épületek halmazából állt. Természetesen bontásokra itt is szükség volt, ahogy Budapesten is, a Millenáris Park rehabilitációja során. A funkció hamarosan eldőlt, mert a Dél Milánójában, ahogy Cataniát a gazdasági fellendülés idején nevezték, valóban kevés volt a múzeum, nem volt konferenciák, kongresszusok, nagyobb hangversenyek megrendezésére szolgáló nagyterem és könnyen megközelíthető helyen a vásárok megtartására szolgáló terület is hiányzott. A központ helye ideális, pár perc séta a kikötőtől, az egyik metró megállótól, a vasút és buszvégállomástól, de az autópályához és a körgyűrűhöz is nagyon közel van.
Még a tervezési munka megkezdése előtt eldöntötte és ki is nyilvánította az építész, hogy a legalább tíz, többségében jó magas kémény, az bizony megmarad és vállalását be is tartotta. Neki hiába mondogatták a statikusok, hogy veszélyesek, ragaszkodott elképzeléséhez. Ekkor ragadt rá az a jelző, hogy a lehetetlenre is képes. Amikor pedig a városlakók meglátták a helyreállított impozáns kéményeket, a területre pedig ráragasztották a Le Ciminiere, azaz A kémények nevet, ami azóta is tartja magát.

Giacomo Leone szenvedélyes kutatója volt a történelemnek és a hagyományoknak. Állítólag órákig tudta ecsetelni a régi építési technikákat, többek között a lávaporos vakolat készítésének fortélyait. Ugyanakkor azt vallotta, hogy az építészet a tér, konkrétság és cselekvés, valamint ötletek, kezdeményezések magas szintű találkozása. Nem akart meghajolni az előre meghatározott minták előtt, amelyek ellen mindig is harcolt. Szicíliának változnia kell – hirdette, és munkájával minőséget igyekezett adni városának és a szigetnek. Nem fogadta el az építtetők és a spekulánsok hanyagságát sem, épületeinek minden apró részlete mélyen át volt gondolva és gyakran reggeltől estig a helyszínen művezetett.

A volt kénfinomító ingatlanát három jól elkülöníthető, vásári, kiállítási és kongresszusi területre osztotta fel. A merőben eltérő funkciók, valamint a helyszín adottságai, az üres területek és megmaradt épületek kuszasága, változatos építészeti megoldásokat eredményezett.

A kénfinomító megmaradt, sokszor csak épületcsonkjait hagyományos anyagokkal és technikával állította helyre, az új kiegészítéseket pedig korszerű anyagokkal, vas, acél, üveg, beton és modern építészeti megformálással oldotta meg. Egyetlen centimétert sem volt hajlandó csalni, ezért a kiegészítések teljesen eltérő, de mindig harmonikus arzenáljával találkozunk. Sajátos stílusa, új anyagok, színek és formák használata, a város számára kezdetben szokatlan vízió volt, de gyorsan megszokták és meg is barátkoztak vele.

A kongresszusi központ

A Le Ciminiere legérdekesebb új épülete a tojás, a narancs vagy a kavics néven emlegetett kongresszusi központ. Azt mesélték, hogy az építész talált a tengerparton egy hullámok által legömbölyített kavicsot, amit bevitt az irodájába és addig nagyítgatta, amíg belefért egymás fölött egy 600 és egy 1400 főt befogadó színház és előadóterem, a csatlakozó, szintén új épületrészekben pedig több kisebb szekcióterem, előcsarnokkal és a működéshez szükséges járulékos terekkel. Az acélszerkezetű építmény külső szigetelőlemezét behintette lávaporral, így első pillanatra az sem tűnik fel, hogy hatalmas, de az sem, hogy egy új elem.

Az épületegyüttest hivatalosan 1996-ban adták át. A múzeumok megnyitására csak 2002-2003-ban került sor, nagyjából ugyanabban az időpontban, mint a Millenáris Parkban az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok kiállítás. Főleg olyan múzeumokat helyeztek el az épületekben, természetesen végleges jelleggel, amelyeknek volt előzménye, meglévő gyűjteményre támaszkodhattak. A múzeumok skálája változatos, Ősi földrajzi térképek, Régi rádiók, Szicíliai díszes szekerek és Ősi íróeszközök is bemutatásra kerültek. A két legnagyobb a Mozi múzeum és az 1943-as szicíliai partraszállás történetét bemutató kiállítás.[5] Ezek az intézmények több mint 20 éve fogadják a látogatókat, de annyira frissek és interaktívak, mintha tegnap nyitották volna meg a kapuikat. Mikor ott jártam, elég nagy érdeklődést tapasztaltam. Idegenvezetővel kísért csoportokat is láttam, de főleg iskolai csapatokat, akik sorban álltak, hogy bejussanak a múzeumokban tartott történelem órákra.

A Központ egyik legnépszerűbb programja az évente megrendezésre kerülő ETNA COMICS, a képregények, a videójátékok és a pop-kultúra világtalálkozója. Négy-öt nap alatt százezer ember fordul meg a területen. Ilyenkor nemcsak a belső terek, de a kültéri arénák is megtelnek fiatalokkal. Büszkén mesélték kísérőim, hogy tavaly már száz különböző országból érkezett vendég az eseményre.  

A Le Ciminiere és a Millenáris Park projektek hasonlóságai és eltérései

A két projektben számos hasonlóságot lehet felfedezni. Mindegyik esetben nemzeti, tartományi vagy helyi identitás szempontjából rendkívül fontos, de funkcióját már régen elvesztett ipari objektumról van szó. Ezeknek az értékes együtteseknek az emlékét mindkét közösség tárgyi valójában kívánta megőrizni. A helyszínek közös jellemzője, hogy könnyen megközelíthetők, az adott városnak sok szempontból ideális helyén találhatók, bár a Földközi tengerrel és az Etnával elég nehéz konkurálni. Az elképzelt új funkciók, kultúra, kiállítás, vásár, rendezvény, színház és hangversenyterem is meglehetősen közel állnak egymáshoz. Az adott ingatlanterületek nagysága között sincs túl nagy eltérés. (A Le Ciminiere komplexum területe 2,5 ha, a beépített hasznos intézményi alapterület pedig majdnem 45 ezer m2).

A különbség azonban több, és itt nem az épületek eredeti építészeti stílusára vagy a hasznosítás során alkalmazott eltérő megoldásokra gondolok.
A Le Ciminiere kulturális központ ingatlana tartományi tulajdonban van, a projekt elindításakor megvásárolták. Így sohasem kellett magántulajdonosokkal egyeztetni, vagy vitatkozni. Nálunk a tulajdonosok egy részének üzleti céljai voltak a Millenáris Park területével és a millenniumi ünnepségek után, elég hamar, két irodaházat fel is építettek. Szerencsére kevéssé zavaró helyen. Cataniában több mint 10, de inkább 15 év telt el a projekt indulása és az átadás között, így volt elég ideje a feladattal megbízott egyetlen építésznek, vagy építész irodának a cél és a részletek kimunkálására, a kultúra katedrálisa álom megvalósítására.[6] Nálunk mindezt a sokrétű feladatot két, maximum három év alatt kellett „lezavarni". Műemlékfelügyelőként akkor én is részt vettem a munkában, és láttam az erőfeszítést. Az idő rövidsége miatt a CÉH Zrt. koordinálásával minden épületnek önálló építész tervezője lett, ami elfogadható kompromisszum volt. Azt gondolom, hogy a tervezők egymás közötti számos egyeztetése, a műemléki és fővárosi tervtanácsok bölcsessége meghozta a kívánt eredményt és egy korrekt, hangulatos, értékőrző, egységes és színvonalas alkotás született. Nem véletlenül kapott a Millenáris Park Európa Nostra díjat.

Míg Cataniában a központ szinte összes épülete végleges funkcióra készült, szigeteléssel, fűtéssel, légkondicionálással, addig nálunk erre nem volt sem pénz, sem idő. Egyébként is az üvegtetők miatt, rohammunkában, ezt az emberpróbálóan nehéz feladatot lehetetlen lett volna megoldani. Sajnos az épületek adottsága miatt végleges funkciót azóta sem egyszerű kialakítani, de talán az E csarnok a Táncszínházzal végre megtalálta jó gazdáját.
Az egyetlen igazán jó lehetőség végleges funkcióra csak az 1950-es években, helyszíni előregyártással készült M jelű vasbetonszerkezetű csarnok és a melegpörgető érdekes épülete lett volna, de azokat meg sokunk tiltakozása és a műemléki védettség ellenére lebontották.[7] Nagysága miatt ideális Technikatörténeti Múzeum lehetett volna, ami tudomásom szerint a mai napig nincs Magyarországon. A csarnok előtt és mögött meglehetősen nagy parkterület maradt volna az új kulturális intézmény megvalósítása esetén is.

Az M jelű csarnok felújításával egyidőben a budapesti park is kaphatott volna főbejáratot. A Le Ciminiere területére is több helyen, több irányból be lehet jutni, ahogy nálunk is a Millenáris Parkba, ott mégis terveztek a fő érkezési irány, a Viale Africa felőli oldalon egy méltóságot, komolyságot sugalló főbejáratot. A kapu mellett, a régi műhelyek felújításával ízlésesen megkomponált épületsor szinte csalogatja a látogatókat, azt sugallva, hogy bent még több érdekességre és izgalomra számíthatnak. A régi és új kettőssége már az utcai homlokzatokon megjelenik, így a látogatót nem éri váratlanul a belső területek látványvilága.

A Millenáris Park építészeti együttesét a Margit körút felől, ahol a legnagyobb a forgalom, szinte teljesen eltakarja a Szélkapu projekt, a függőkerttel és a beton támfalakkal. Ez nagy kár, mert így igazán nincs semmi, ami felhívná a környéket nem ismerők, a vidékiek, a turisták figyelmét az izgalmas helyszínre. A Szélkapu elnevezés is kicsit hamisan cseng, mert a támfalak, a kerítés, a függőkert és a G épület teljesen új szárnya már majdnem ugyanolyan mértékben blokkolja a Széna téri tisztább levegő érdekében áhított rózsadombi szelet, mint a lebontott M csarnok. A Millenáris Parkban viszont a zöldterület sokkal nagyobb, ami a környék lakosai számára rendkívül pozitív. Giacomo Leone viszont olyan jól aprózta el a kisebb parkterületet, hogy a cataniai együttes sem tűnik csupasznak.

A Le Ciminiere területén, Salvatore Maltese építész úr vezetésével, működik egy műszaki osztály, legalább hat fővel, amit én inkább építész irodának neveznék. Egy ilyen bonyolult és részletgazdag építészeti környezetben feladat van bőven. A zavartalan működtetés mellett az épületek folyamatos karbantartásáról és felújításáról is gondoskodniuk kell. Mivel az átadás óta több mint 20 év eltelt, ennek itt is az ideje, tájékoztattak. Giacomo Leone 6 évvel ezelőtt meghalt, a rekonstrukciók során munkáját mégis szentírásnak tekintik és minden apró részletéhez ragaszkodnak. A központ külső megjelenésén eddig még semmit sem változtattak, még a feliratokat, padokat és lámpákat sem cserélték ki, vagy ha szükség volt rá, akkor ugyanolyanra. A belső terekben több lehetőség lenne változtatásra, de mivel a múzeumok nem cserélődtek, ez ott sem gyakori.
A Millenáris Parkban, mivel nincs állandó funkció, az elmúlt 20 évben az igények gyakran változtak és legtöbbször új, az előzményeket kevéssé ismerő építészek tevékenykedtek. Azt, hogy az eredeti tervezőket gyakran nem vonják be legalább szakértőként a tervezési feladatokba, én nem tartom szerencsésnek, mert a hajdani építészeti egység és harmónia megtörni látszik.

Utószó

„Megöljük magunkat, ha kiássuk – írta Luigi Pirandello Nobel-díjas (1934) drámaíró, író és költő A füst című regényében – majd leszállítjuk a kikötőkbe, ahol a sok angol, német francia, sőt görög hajó nyitott rakterekkel készen áll, hogy lenyelje a mi vagyonunkat, ami így eltűnik kibelezett hegyeink ereiből és mi itt maradunk, mint megannyi vak, megannyi bolond, fáradságtól összetört csontokkal és üres zsebekkel. Egyetlen nyereség: füsttől égett vidékünk."[8]
A „mi lett volna, ha nincs kénipar", költői kérdés. A korszakot értékelő és feldolgozó szakemberek Szicília elveszett lehetőségéről beszélnek és sajnálkoznak. A múltat viszont már megváltoztatni nem lehet, azzal együtt kell élni. A sokezer gyermek és felnőtt ártatlan áldozatnak illik méltó emléket állítani, amire a bányavidékeken már számos jó és megható példa létezik is.

Azt hiszem Cataniában Giacomo Leone ezzel a munkájával méltó emléket állított a holtaknak, az élőknek pedig reményt, jövőt, tudományt, kultúrát adott és szórakozási lehetőséget is biztosított.

A volt kénfinomító sorsa legalább 30 évig az ő kezében összpontosult, de a megbízókkal egyetértésben sohasem gondolt arra a Szicília keleti parkvidékén évszázadokig bevett gyakorlatra, hogy a földrengés, a vulkánkitörés vagy az elhanyagoltság miatt összedőlt és romos épületeket lebontják és helyette valami egészen mást, a korszak elvárásainak megfelelően modern stílusút építenek. Lehetett volna itt is azt az utat választani, és a Le Ciminiere helyén most egy luxus hotel vagy irodaház, de akár egy új, modern kulturális központ is állhatna. A döntés azonban egyértelmű volt, ragaszkodtak a múlt tanúi, a régi épületek megtartásához, nem akarták semmissé tenni a kénnel eltöltött 200 évet, akkor sem, ha az a többség számára sokkal inkább volt kegyetlen és nyomorúságos időszak, mint prosperáló. Építészeti megoldásként azonban Giacomo Leone számára a lepusztult, romos gyárépületek eredeti állapotának visszaépítése sohasem volt opció, mert ő a múltra emlékezni akart, de nem akarta azt visszahozni.

Egyedül talán az infrastruktúra volt az a terület, ahol meglehetősen pozitív hatást fejtett ki az ördög aranya. Ha nincs kén, a vasúthálózat sokkal fejletlenebb lenne. Azokon a szakaszokon, ahol 150-160 évvel ezelőtt nem fektették le a síneket, ma sem lehet vonattal közlekedni. Ugyanez vonatkozik a sziget jónéhány kikötőjére és a közúthálózat bizonyos területeire is. Emiatt a turizmus, ami most minden harmadik-negyedik szicíliainak jövedelmet és megélhetést biztosít, csak sokkal később tudott volna megindulni.

Ha nincs kén az is biztos, hogy Le Ciminiere sem lenne, amit én rendkívül sajnálnék, mert ez a látogatás ismét rádöbbentett arra, hogy az olaszokra nagyon érdemes figyelni továbbra is. Nemcsak fantasztikus formatervezési képességük, hanem elhivatottságuk, szorgalmuk és önmérsékletük miatt is.

Lampert Rózsa

Köszönöm Salvatore Maltese műszaki igazgató úrnak és kollégáinak a segítséget, az értékes információkat

Jegyzetek:
[1] Olaszországban ipari régészetnek nevezik a régi, funkciót vesztett, iparterületeknek az eredetitől eltérő célra történő hasznosítását és felújítását.
[2] Teguale mancipum sulfuris, azaz a „kénvállalkozók csempéi", agyagtáblák, amelyekbe vagy amelyekre tükörírással néhány betűt vagy nevet véstek vagy domborítottak. Valamilyen egyszerű jel is a táblákra került, amelyek klisékként szolgáltak. Fából készült zsaluzat aljára helyezték őket, amelyekbe az olvadt ként öntötték. Megszilárdulás után az un. kénpogácsán jól látható lett a gyártó neve és szimbóluma. Ez az eljárás lehetővé tette a termék nyomon követését, a kikötőkben a vám és adó egyszerű kiszabását és begyűjtését. Az ismert példányok i.sz. 2-3 századból valók. A tegulae funkcióját Antonino Salinas régész fejtette meg.
[3] A szicíliai kénbányákban dolgozó gyermekeket carusi-nak hívták. A témával foglalkozó szakirodalom is mindig így említi őket. Szicíliai dialektusban a carusu kifejezés egyszerűen fiút jelent. A szó etimológiája bizonytalan, úgy tűnik, hogy eredetileg a „nyírt" kifejezésre utal, ami a nagyon fiatal munkások szakálltalan megjelenését írja le.
[4] Agrigento, Caltanisetta, Enna környékén több biztonságossá tett bánya, valamint számos, a kén történetét bemutató múzeum és emlékhely is látogatható. Több útvonalat szervezett túrák keretében lehet csak végig járni.
[5] Az 1943-as szicíliai partraszállás múzeuma nagyon részletes anyagot (fotók, fegyverek, harci járművek, épületek, makettek, politikusok stb.) mutat be a II. világháború szicíliai történéseiről. Az utóbbi évek nagy büszkesége a Phil Stern pavilon, amelyben a partraszállás idején 24 éves, de később híressé vált amerikai fotós munkásságát, de főleg a Szicíliában készült képeit állították ki. A fotók egy része nyomon követi az amerikai csapatok mozgását, de a túlnyomó többség a helyi szicíliai emberek és a katonák találkozásáról tudósít. Elképesztő dokumentum és hiánypótló, mert nagyon kevés hasonló információ maradt meg abból az időszakból.
[6] Az 1990-es évek elején, a Tangentopoli (Tiszta kezek) idején, az építési szerződés vizsgálatakor, a város politikusainak jelentős kenőpénz átadására derült fény, ezért az építkezés hosszú ideig állt.
[7] Lehet, hogy a Millenáris Park M csarnokáról a műemléki védelmet a bontási engedély kiadása előtt törölték. Erről nincs információm, abban az időszakban én már nem a műemlékvédelemnél dolgoztam.
[8] Szerintem Luigi Pirandello talán kis lelkiismeret furdalástól gyötörve írta ezeket a sorokat, de sok más a kénbányák világáról szóló regényét és novelláját is. (Ciáula meglátja a holdat, Öregek és fiatalok stb.) Családjának kénbányája volt, polgári jómódban éltek. Pirandello Palermóban, majd Németországban járhatott egyetemre és római egzisztenciáját is megteremtette az apja pénze. Amikor a bányájukat egy földcsuszamlás tönkretette már elismert drámaíró volt.