„Legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó…” / interjú Várhelyi Judittal

Várhelyi Judittal Haba Péter beszélgetett az ipari formatervezés világszervezetéről, a designerszakma új nemzetközi jelenségeiről és Judit személyes életútjáról

Várhelyi Judit építész végzettségű, 2002 óta vezeti a Magyar Formatervezési Tanács (MFT) irodáját. 2005-ben megválasztották az Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Szövetsége (Icsid) vezetőségi tagjának. 2000 és 2002 között az Euroconsult 2000 Bt. vezetője, tanácsadó, riporter és a budapesti Szt. István Egyetem előadója. 1994 és 2000 között építésztervező, előadó, tanár és tolmács Tokióban. Építésztervező a Nikken Sekkei Japan tervezőirodában 1991 és 1994 között.

 

A formatervezés legjelentősebb nemzetközi szervezete az International Council of Societies of Industrial Design (Icsid), ami 1957-ben alakult Londonban. Az Icsid az ipari formatervezés szakmai szervezeteit, tanintézményeit, kutatóintézeteit, innovációs központjait, kormányzati szerveit, illetve a színvonalas designtermékekben érdekelt nagyvállalatokat tömörítő hálózat.

Haba Péter: Bátran állíthatjuk, hogy az Icsid vezetőségének tagjaként azon kevesek közé tartozol, akiknek lehetőségük van betekinteni a világ legjelentősebb designközpontjainak életébe, akiknek esélyük van arra, hogy átlássák a szakma legújabb jelenségeit. Különösen akkor értjük meg ennek jelentőségét, ha arra gondolunk, hogy mára az ipari formatervezés a technikai fejlődés és az egyre gyorsabban pörgő kommunikáció révén olyan összetetté vált, mint amilyen korábban soha nem volt. Milyen szerepet vállal ebben az Icsid?

Várhelyi Judit: Az Icsid szerepe idén ötven éves története során többször is változott: azt hiszem ennek okai adhatják a legtisztább választ. A szervezet belső rendszere és szemlélete mindvégig pontosan követte a második világháború utáni design alakulását. Bár világszervezetként alakult, első tagjai és vezetői elsősorban európaiak voltak, csak néhány ázsiai és észak-amerikai jelent meg soraik között. Ez persze nem volt véletlen, egyértelműen mutatta, hogy a szakma mely területeken éppen milyen állapotban van, mely országoknak fontos, s melyeknek nem. A design az ’50-es években merőben új feladatok és célok előtt állt, a szakma ismét fejlődésnek indult. Ahhoz, hogy a kihívásokat sikeresen állhassák, közös érdekvédelmi szervezetre volt szükség, olyan közösségre, mely alapvető értékeket fogalmaz meg és lobbizik érvényesítésükért. Egy idő után az egyes országok szakemberei és szervezetei számára a helyi politikai vezetés, illetve a helyi kultúrpolitika felé legitimáló erőre is szert tett az Icsid-tagság. Az Icsid ugyanakkor a kezdetektől fogva erősen humanitárius jellegű volt, s ma is az. Ez elsősorban az elnökök személyén, kötődésein, szellemiségén keresztül realizálódott. A kelet-európai országok számára a szervezet kitörési pontot jelentett – a hazai szakemberek (az 1970-es években csatlakozott hazai intézmények, a Magyar Képzőművészek Szövetsége Ipari Formatervező Szakosztálya, a Magyar Iparművészeti Főiskola, és az OMFB Ipari Formatervezési és Ergonómiai Tanácsa – munkatársai) így mehettek külföldi konferenciákra, kiállításokra, s így hozhattak Magyarországra nemzetközi rendezvényeket, pl. az Icsid rendszeresen megrendezett workshopját, az Interdesignt.
Az egymásra utaltság és a kölcsönös segítség elve határozta meg évtizedeken keresztül az Icsid munkáját, a szakmai viszonyok és a geopolitikai helyzet ezt kívánta meg. Az Icsid igyekezett segíteni a Nyugattól elzárt, illetve szakmai segítségre szoruló országokat is. Magyarország nagyon is aktívnak bizonyult, ennek bizonyítéka, hogy két alkalommal magyar szakember – 1985-től Szabó Zoltán, a Generalart igazgatója és 1990-től Mengyán András – ülhetett a vezetőség soraiban, s három Interdesign-t is rendeztek nálunk.

H.P.: Mára ez nyilván alaposan megváltozott… globalizáció, szabad piac…

V.J.: Igen, a szervezet tagsági listája jól tükrözi, hogy Nyugat-Európában ma már nem annyira fontos az Icsid. Az, amiért régebben mindenki tag akart lenni – a legitimáció, az információközvetítés, a szakmai találkozók lehetősége – az elmúlt években a „nyugati világban” részben aktualitását vesztette – az információáramlás ma már szinte akadálytalan –, részben átvette a szakma spontán önszerveződése révén kialakult kapcsolati háló. Manapság nincs olyan hét, hogy ne lenne valahol nagyszabású konferencia vagy kiállítás, ne indulnának új honlapok. Az olyan részterületek, mint a promóció, a kutatás, a designmenedzsment, a gyártási technológiák mind önálló szakmai bázist alakítottak ki. Egyre több a tervezőket százával alkalmazó multinacionális designcég – ők sem a nemzeti, sem a nemzetközi szakmai szervezetekben nem érdekleltek.
Ugyanakkor az ázsiai és latin-amerikai országok jelentős része ma szinte létfontosságúnak tartja az Icsidet. Természetesen Ázsiában sem Japán jár az élen a tagságban, hanem Dél-Korea, Kína és India. Ezekben az országokban most épül fel a szakmai bázis, most keresik a kapcsolódási pontokat. Sok helyi designintézmény úgy gondolja, hogy az ismertség és az elismertség egyik legfőbb záloga az Icsid-tagság. Kínában pl. bármennyire is erős a piacosodás, a politikai berendezkedés miatt a szervezet még mindig kitörési pontot jelent, stratégiai ütőkártyát látnak benne. A frissen nyílt oktatási intézmények számára például jó legitimációs alapként is szolgálhat a tagság.
Sajnos egyelőre kevés afrikai tagunk van, nem mintha ott nem volna egyre fontosabb a design, csak éppen egyfelől alig találni olyan intézményeket, amelyek alkalmasak volnának a csatlakozásra, másfelől többnyire nem tudják megfizetni az egyébként nem különösebben magas tagsági díjat sem.    

H.P.: Feltételezem, hogy a nagy változások ellenére sem szeretnétek elveszíteni a nagy európai designcégeket, a legjelentősebb iskolákat és szervezeteket. Mivel tudjátok bevonni őket az Icsidbe?

V.J.: Fel kellett ismernünk, hogy mást várnak el az Icsidtől kontinensenként, sőt, régiónként is. Mindenütt más problémákra kell reagálnia, mások a tervezők igényei és gondjai. Indiában és Dél-Afrikában pl. sokat beszélnek a design társadalmi felelősségéről, arról, hogy a formatervezés nagy lehetőségeket rejt a szociális problémák megoldásában. Ázsiaszerte és Latin-Amerikában a tagok a világ szakmai vérkeringésébe szeretnének bekerülni, kapcsolatokat szeretnének kötni. A hátrányosabb helyzetű, ill. szakmai kultúrával nem, vagy csak alig rendelkező országok számára jogi sztenderdeket, szakszerű pályázati eljárásmódokat kínálunk, tanácsokat adunk a szellemi tulajdonvédelem kérdéseiben, állásfoglalásokat rögzítünk. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában mindezek már rég lezajlottak, s kialakult a szakmai szerveződés különböző típusainak – globális és helyi tervezőcégek, promóciós szervezetek, szakmai társaságok és iskolák – sokrétű hálózata. Az Icsid ezekben a régiókban azokra a szinergiákra koncentrál, amelyek e négy pillér között létrejöhetnek. Az Icsid nem szolgáltat, nem tol semmit a tagok „feneke” alá – a szervezetben rejlő előnyök, a közvetlen kapcsolatok létesítésének gyors és hatékony lehetőségét a tagok csak úgy használhatják ki, ha ők maguk is aktívak. Ha nem lépnek, semmit sem profitálnak a tagságból: az Icsid alkalmat biztosít, összehoz, utakat nyit meg. A társaság ebből a célból különféle önfinanszírozó projekteket indít – ilyen pl. a Világ Designfővárosa című nagyszabású pályázat vagy az Interdesign.

H.P.: Mi a helyzet Kelet-Európával, Magyarországgal?

V.J.: Sok még a jogi probléma, elsősorban a megrendelők és a tervezők között, noha e tekintetben már évekkel ezelőtt megtörtént a szerzői jogi törvény és az iparjogvédelmi törvények harmonizációja az EU-val. A szemléleten azonban még van mit javítani, és itt az Icsid állásfoglalása is hasznos lehet. Ugyanakkor ma is fontos a hazai tagok számára az Icsid: egyrészt felismerték, hogy a „négy pillér” szinergiahatásai hosszú távon helyzetbe hozzák őket, másrészt él az a lassan negyven éves hagyomány, hogy a magyar design az Icsid révén is megmutassa magát a világnak.   

H.P.: Mi a tapasztalatod, mit tudnak a magyar designról külföldön?

V.J.: Magyarországról és az egész kelet-európai régióról az az általános felfogás, hogy a formatervezés az egykori szocialista országokban merőben új szakma. Szinte senki sem tud arról, hogy valójában mély gyökerei, régi hagyományai vannak. Sokan egyszerűen nem tudják elhinni, hogy ez a szakma képes szabad piac nélkül is működni. Persze van ebben logika, de ez a gondolkodás mégiscsak egy sztereotípián alapszik. Manapság még a tájékozottabb külföldi szakemberek nagy része sem tudja, hogy Moholy-Nagy László vagy Breuer Marcel magyar származású volt. Érdekes, hogy ugyanezekben a körökben a magyarsághoz kötődő mérnöki-feltalálói teljesítményeket jobban ismerik, Rubik Ernő vagy Gábor Dénes neve és magyarsága közismert. A magyar vonatkozású design – tehát a szó klasszikus értelmében vett formatervezői tevékenység – azonban szinte fehér folt. Az „igazi” design honi kezdeteit szinte mindenütt a rendszerváltással elinduló piaci versenyhez, ipari és kereskedelmi innovációhoz kötik. Sokszor hiába bizonygatom, hogy „magyarok a Bauhausban”, hogy „Iparművészeti Főiskola az 1950-es évektől”, hogy „Icsid-tagság és Interdesign”, a rossz meggyőződések makacsul tartják magukat.
Részben ezekkel az előítéletekkel függ össze a magyar designerek külföldi szárnypróbálgatásainak kudarca is: hazai tervezőket sok esetben azért nem alkalmaznak Nyugat-Európában, mert úgy gondolják, hogy eleve nem lehet tisztában a friss designtrendekkel.
Úgy gondolom, hogy az én jelenlétem az Icsid vezetőségében, nagyon sokat segíthet a helyzet javításában. Talán ha látják szerte a világban, hogy immár harmadjára ül itt egy magyar, akkor kell lennie komoly, jól működő magyar designszakmának is. Persze önmagában ez nem elég: a külföldi promócióhoz jó teljesítmény és jó – a szakma szabályait tiszteletben tartó és a színvonalas designt jelentős beruházásként felfogó – megrendelők kellenének, nem beszélve a – ma még sajnos hiányzó – következetes kultúrpolitikai szándékról, a magyar „design-imázsról”. Sok ilyen apró lépés tudja csak lerombolni a velünk szemben táplált sztereotípiákat.

H.P.: Mi a Te Icsid-történeted? Hogy jut el valaki Magyarországról egy ilyen világszervezet vezetőségébe?

V.J.: Hát… ez nem egy klasszikus karriertörténet. Az Icsid tagságában régóta jelen lévő Magyar Formatervezési Tanács új irodavezetőjeként 2003-ban kiutaztam a szervezet hannoveri-berlini kongresszusára és gyűlésére. Összeismerkedtem az Icsid leköszönő főtitkárával, a finn Karina Pohtoval, s hamar kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk. Az eseményre szerveztünk az MFT-vel egy magyar designról szóló kiállítást is „oh! Objects from Hungary” címmel, amely nagy sikert aratott az Icsid-tagok és vezetők körében. A német házigazdák mellett mi voltunk az egyetlen, ilyen módon is „felkészült” ország. Ennek kapcsán sokan megismerhették szakmai ambícióimat is. Karina elhatározta, hogy megtesz engem a taggyűlés szavazatszámlálójának. Ez ugyan egy kis dolog, de éppen pozíciója miatt gyors ismertséget biztosít. Karina elmondta, hogy mindig is szívén viselte a kelet-európai régiót, s szeretné, ha a jövőben én képviselhetném ezt a területet. Ráadásul komolyan vette a finn-magyar barátságnak nevezett „hagyományt”, tényleg szerette a magyarokat. Karon fogott és bemutatott az összes fontos embernek. Nyitottság és rokonszenv fogadott mindenütt. Fantasztikusan éreztem magam azon a néhány napon, éreztem, hogy ott a helyem. Lubickoltam ebben a világban, számomra a soknyelvű, multikulturális közeg természetes, hiszen tíz évig dolgoztam külföldön.
A következő évben megszerveztem az Icsid kelet-európai tagjainak Budapesten tartott regionális találkozóját, amelyre az egész szervezet felfigyelt, s – bátran állíthatom – ma is emlékezetes.
Azt hiszem mindezek elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy 2005-ben a vezetőség tagjává válasszanak a koppenhágai Icsid-gyűlésen. Meg persze az is segítség volt, hogy fel tudtam mutatni egy olyan intézményt – az MFT-t és a mögötte álló Magyar Szabadalmi Hivatalt –, amely képes finanszírozni a munkával járó költségeket. Fizetést ugyanis nem kapunk ezért a posztért, sőt, a tagok fizetik az utazás és az ülések egyéb költségeit: vezetőségi tagnak lenni anyagilag „nem buli”, viszont a szakmai kiteljesedés páratlan lehetőségét rejti számomra. Elképesztő élmény a világ legkülönbözőbb pontjain – legyen az Delhi, Szingapúr vagy Varsó – híres szakemberek, meghatározó gyártók előtt előadást tartani, vitákhoz hozzászólni, kicsit hozzátenni valamit a design nagy eseményeihez.

H.P.: Terveztek valamit a jövőben, amely az Icsid és a magyar designintézmények kapcsolatát tovább erősíthetné?

V.J.: Az Icsid 50. évfordulója van az idén, s ezt itthon is meg szeretnénk ünnepelni egy kis kiállítással kiegészített szakmai rendezvény keretében, valószínűleg szeptemberben. Egyben azokat is köszöntenénk, akik az elmúlt években e kapcsolatok kiépítésének itthon részesei voltak.

Haba Péter