Lepke-év / 1991-es cikk, közvetlenül a Lepkeház fiaskója után

A sevillai magyar pavilon más eset, az maga a lepke, vagyis a „LEPKEHÁZ”. A pályázat győztesének, Janáky Istvánnak a terve. Janáky abból indult ki, hogy az EXPO témája, a „felfedezések kora” leginkább a gyerekkor. És szinte semmi sem marad rejtélyesebb a felfedezések közül, mint a lepkevilág csodái.
Janáky István 70. születésnapja alkalmából először olvasható magyarul Vargha Mihály írása, mely eredetileg a DAIDALOS 1991. márciusi (39.) számában jelent meg, német és angol fordításban.

Janáky István 70. születésnapja alkalmából először olvasható magyarul Vargha Mihály írása, mely eredetileg a DAIDALOS* 1991. márciusi (39.) számában jelent meg, német és angol fordításban.

---

Magyarországon 1990-ben – a gazdasági és politikai mizéria közepette – mintha lepke-életet élt volna a kultúra. E hasonlat a benne élők számára szinte vulgáris, főleg az építészeknek. Nem hazai olvasók számára később következik a konkrét magyarázat.

Mindenesetre kinn a szabadban zavarba ejtő tud lenni, ahogy el-elvillan előttünk egy-egy rejtélyesen szép lepke. Az egyre szaporodó gondok közepette mintha ilyen lepkésen rejtélyes lenne minden eredmény a kultúrában. Mert kétségtelen, hogy vészesen csökken az állami szubvenció (a magas infláció miatt reálértékben mindenképpen); értékes lapok szűnnek meg – az újonnan alakulók között rengeteg a pornó és az egyéb rémség; igazi fontos ügyek rosszul prezentált vagy félresikerült tervei újra és újra lekerülnek a napirendről (a budapesti Nemzeti Színház terve a 20. században éppen harmadszor járt így!); csődhelyzetben van a filmgyártás; számos egyetemen és főiskolán hallgatói forradalmak lángolnak föl, melyek többnyire a vezetők cseréjét, a tanári kar megváltoztatását eredményezik; a könyvkiadásban hihetetlen a túlkínálat, ezért milliós készleteket fillérekért árusítanak ki...

Mindeközben 1990-ben három érdekes építészeti kiállítás is látható volt Budapesten: márciusban kihirdették a Sevilla Expo '92 Magyar Nemzeti Pavilonjára kiírt ötletpályázat eredményét. A pályaműveket a Magyar Nemzeti Galériában állították ki. Augusztusban nyílt meg a Műcsarnokban az „Architektonikus gondolkodás ma” című kiállítás, melynek anyagát pályázat útján választották ki. Novemberben néhány napig volt látható a BME Építészmérnöki Kar hallgatóinak „őszi fesztiválja” a Műegyetem aulájában: a gólyák „első szárnycsapásai”, a másodikosok műhelymunkái és a díjazott diplomatervek. Építészetben ezek voltak az év „lepkéi”.

A két utóbbi kiállítás valódi újdonság volt, és igazi sikert úgy aratnának, ha sikerülne rendszeresen megismételni őket. Az „Architektonikus gondolkodás”-t talán két-három évente, a hallgatóit évente, sőt esetleg minden szemeszterben.

A sevillai magyar pavilon más eset, az maga a lepke, vagyis a „LEPKEHÁZ”. A pályázat győztesének, Janáky Istvánnak a terve. Janáky abból indult ki, hogy az EXPO témája, a „felfedezések kora” leginkább a gyerekkor. És szinte semmi sem marad rejtélyesebb a felfedezések közül, mint a lepkevilág csodái. Tehát egy olyan inszektárium felépítését javasolta, ahol egy többrétegű, jól szellőztetett sátorban lepkék röpdösnek, a hátsó épületrészben, a grottában pedig végig követhető az egyedek átváltozása. A fogadócsarnok a vendéglátás, és információ közvetítés helye – több szinten.

A zsűri megfontolt döntést hozott. Nem talált olyan erős tervet, amely maradéktalanul megvalósította volna az előzetes tanulmányokban kifejtett gondolatokat (igaz, az ezeket kifejtő írásokat „ömlesztve” mellékelték a kiíráshoz, amiből nehéz volt kihámozni a lényeget). Viszont a Lepkeház olyan szimbólumnak tűnt, amely remekül átível nyelvi és kulturális határokat, könnyen értelmezhető az ország jelenlegi helyzetére és jól kapcsolható az egyre inkább tért hódító ökológiai gondolkodáshoz. A zsűri tisztában volt a megvalósítás nehézségeivel, ezért rögtön a bírálati jegyzőkönyvben felvázolt egy programot a projekt előkészítésére.

Ám ezzel együtt azonmód akadtak, akik egyenesen gáncsolták a Lepkeházat, többek között a megvalósítására kijelölt Hungexpo vezetői is. Így történhetett, hogy májusban – közvetlenül a régi kormány távozása előtt – az EXPO kormánybiztosa visszavonta a megbízást Janáky Istvántól, aki addigra már módosította tervét, hogy eleget tegyen az építtető kívánalmainak. A megbízást Makovecz Imrének szánták, aki a pályázaton nem vett részt (bár a korábbi szakértői tanulmányok javasolták akár közvetlen megbízását is). A felkérésre Makovecz nemleges választ adott. Janáky mellőzése miatt a Magyar Építőművészek Szövetsége erélyesen tiltakozott.

Megalakult az új kormány, és változott a kormánybiztos személye. Úgy tettek, mintha visszafogadnák kegyeikbe Janáky Istvánt. Kérték tőle a terv további jelentős átdolgozását, és valamiféle biztos tervezői garanciát, hogy a Lepkeház működőképes lesz (!). Amikor ezt nem kapták meg, a megbízást ismét visszavonták, és megint felkérték Makovecz Imrét. Makovecz ekkor – a pályázat eredményhirdetése után öt hónappal – a megbízást elvállalta.

Makovecz Imre terve – melyek csak az októberi spanyolországi elfogadás után, novemberben mutatott be Budapesten – szintén szimbolikus. Magyarország helyzetének kettősségét kívánja jelképezni, melyet az ország például éppen a török birodalom európai hódításaival szemben játszott – pontosan Amerika felfedezésének idején. Szerinte az ország mai helyzete is innen eredeztethető. Makovecz a tőle megszokott anyagokat és szerkezeteket alkalmazza tervéhez. A fabordákból felépített testet fal vágja ketté, ezen messziről látható kétarcú tornyok ülnek. A vendég előbb föl-le megmássza a tornyokat is hordó falakat, majd átlépve a benne foglalt földszinti kapukon egy vetítőterembe jut. Itt panoráma vetítésben láthatja az ország történelmének összefoglalását – már amiről van filmanyag.

Biztos vagyok benne, hogy ennek a koncepciónak hasonlóképp számos ellenzője lett volna, ha lehetőség adódik a vélemények kifejtésére a tervezés korábbi fázisában. Ez elmaradt, és lassan elcsitult az építésztársadalmon belül támadt vihar is. (Egyébként a rangsor nélkül megvétellel díjazott tíz terv között több is a kettősség jelképével élt – építészetileg tisztább megfogalmazásban.) Írásom címére – Lepke-év – gondolom elég ennyi magyarázat. Mi lehet érdekes ezek után a másik két kiállításban?

„Az Architektonikus gondolkodás ma a magyar építészeti látásmód eklektikus összegzését kínálja: a népszerű konstruktivista típusú megközelítésen át az ismerős posztmodern megoldásokig, és ez mindenképpen összhangban van a Soros Alapítvány éves kiállításainak azon koncepciójával, hogy összehasonlító áttekintést nyújtson a Magyarországon aktuális művészeti irányzatokról. A képzőművészek, építészek és építész csoportok által alkotott műveken általában érezhető a magyar környezet és az építészeti hagyományok hatása, csakúgy, mint a kor vezető építészeti tendenciái. A kiállítás szervezői remélik, hogy segítséget tudnak nyújtani az építész társadalomnak azzal, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítanak annak az utópista gondolkodásmódnak, mely az építészeten kívül egyre ritkább, holott inspiratív hatása életfontosságú a kultúra szempontjából.”¹

E fontos célkitűzést most első alkalommal nem sikerült maradéktalanul teljesíteni, de rendszeres ismétlés esetén valóban nagyon hasznossá válhat ez a fajta kiállítás. Valamit olyasmit valósítana meg, amit a Szovjetunióban az évek óta virágzó „papír-építészet” jelent, melyből már Nyugat-Európában is jelentős kiállítások születtek.

A budapesti kiállítás anyaga viszont ezúttal még túl kevert volt, például kimondottan zavaró hatású volt az építészek és képzőművészek együttes szerepeltetése anélkül, hogy közösen dolgoztak volna. Azt sem állítanám, hogy kizárólag az „architektonikus gondolkodás” körébe tartozó műveket válogattak be a kiállítás anyagába. Ez már azért sem volt lehetséges, mert például Bán Ferenc építész megfogalmazása szerint: „nincs architektonikus gondolkodás ma. A társadalmi-politikai mozgások ellenére holnap sem lesz, mert a sztereotip gondolkodás kiirthatatlanul átszőtt mindent.”²

Tegyük mellé egy képzőművész, Csurgai Ferenc véleményét: „Az építészet egy korszak lelkületének térben való megnyilvánulása. Nem rendszer, amely a technika, az anyag és a hasznosság kifejezője, hanem állandóan változó élő szervezet, önálló lelki tartalommal és szimbolikával. Nem a részletek teremtik a teret. Az egész szellemisége még a töredékekben is érvényesül. Az alkotó ember számára a múlt minden öröksége és a jelen összes lehetősége kihívás, hogy ő is újra létrehozza a titkos harmóniát. Nincs korszakokon átívelő művészet. A tér mindig ugyanaz és mindig más. Az alkotás nem tűri a magyarázatot. A megértés intuíció.”³

E felfogással rokonítható Gerle János és Gyertyános Zoltán kiállított munkája is, amely nem más mint egy mese. Ebbe azt szőtték bele, ahogy gyermekeikkel éppen ezt a kiállítást nézik meg, és a gyerekek – önmagukat látva és álmodva – az igazi organikus építészettel, inkább egy organikus civilizációval találkoznak. Mintha felfokozott tempójú világunkban egyre erősebb lenne a vágy az egyes emberekben, hogy ismét legyen valami egységes új stílus, de nincs két ember, aki ezt a „stílust”-t ugyanúgy látná és értelmezné... Közben pedig hatványozott tempóban szaporodnak a tömegfogyasztás stílusai. Kénytelenek vagyunk ezekkel együtt létezni, és közben mégis szert tenni saját „stílus”-ra.

Mintha ezt a módszert már tudatosabban próbálnák megvalósítani az egyetemi hallgatók. Ennek bemutatására a lehető legjobbkor kaptak lehetőséget. Az első évesek adott paraméterek szerint egy-egy sorház modellt építettek, és ezekből rögtönözték „ideális” városukat az aula közepén. A másodikosok intenzív kurzusokon – úgynevezett Alkotóhéten – vettek részt, melynek végén egyedileg vagy közösen dokumentálták a végzett munkát. Jellemzésül érdemes idézni néhány kurzus címét:

• „Két legény házat épít”;
• „Olcsó ház”;
• „Lakás-Műhely-Fantázia”;
• „Alföldi üdülőfalu”;
• „Tanya csak egy van?”;
• „Természet-kímélő lakóházak”;
• „Lélek és tér”.

Ez utóbbi volt talán a legérdekesebb: Csete György vezetésével minden hallgató a saját egyéniségének legjobban megfelelő egyszemélyes „menedék”-et tervezett, és azt valós méretben meg is modellezte.

A frissen végzettek diplomatervei közül kettőt emelnék ki – mindamellett, hogy valamennyi munkánál kitűnt az átgondoltság, a koncepció következetes kibontása. Különdíjat kapott Mestyanek András, aki budapesti szállodatervét teljes egészében CAD programmal készítette. A terven mégsem uralkodik el ez az új, viharosan tért hódító eszköz, hanem az építészeti gondolatokon van a hangsúly.

Rosta S. Csaba I. díjas terve „Kísérleti színház”. Ez a munka kevés eszközzel hoz meggyőző eredményt. Ígéretes érzékenységgel helyezi bele a jól formált konstrukciót a természeti környezetbe. Mint színházakkal, színháztechnikával foglalkozó építész, jól ismerem a magyarországi helyzetet. Ezért nagyon örülnék, ha hazánkban ilyen színház is létesülhetne, hogy bővítse a „választékot”. Sokkal inkább szükség lenne hasonlókra, mint egyetlen „szuper” Nemzetire, melynél nehéz is lenne meghatározni, hogy stílusában mitől lenne nemzeti?

„Nemzet és építészet” címen jelent meg cikk 1990 végén egy kulturális folyóiratban. Az írás szerint igazi nemzeti vagyis inkább „kultúrához kötődő” építészet csak akkor volt, amikor megszületett maga az architektúra. Majd csak a történelmi stílusok után, a romantika korában merült fel az igény nemzeti építészetre, mint akkor még legalkalmasabb propagandaeszközre. A századforduló Magyarországán Lechner Ödönhöz és társaihoz fűződött a magyar nemzeti építészet kialakítása. E nemzeti szecesszió körülbelül az I. világháború kitöréséig tartott. A mai építészetben Makovecz Imréhez és követőihez fűződik e századfordulós hagyomány felélesztése, „különös tekintettel a misztikus Rudolf Steinerre”. Kérdés, hogy mennyire van ma mindennek létjogosultsága? Az bizonyos, hogy a jelenlegi vezető kormánypárt, az MDF nemzet- és építészetszemléletének pontosan megfelel. A cikk két konkrét példája a sevillai magyar pavilon és a budapesti Nemzeti Színház. A pavilon terve úgy született, hogy a nagyközönség csak az elfogadott változatot ismerhette meg. A színházra jelenleg nincs olyan terv, amely „csak itt, a magyarság külön művelődési klímája alatt keletkezhetett”(?). „Az épületek recionális szerkezetek – de hogy elfoglalják igazi helyüket az emberi közösségben, tudomásul kell venni, hogy az álmoknak is van valóságértéke.”⁴.

Remélem sikerült bemutatnom, hogy álmaink vannak. Hogy mennyire sikerül anyagba önteni ezek „valóságérték”-ét, - ez a művészet, az építészet feladata.

Vargha Mihály

Jegyzetek
1. Mészöly Suzanne: Előszó a kiállításhoz. Architektonikus gondolkodás ma, Kiállítási katalógus, Műcsarnok, Budapest, 1990. 1. oldal
2. Katalógus 6. oldal
3. Katalógus 10. oldal
4. Székely András: Nemzet és építészet. Mozgó Világ 1990. 12. 86-88. oldal

* DAIDALOS. Architektur, Kunst, Kultur / Építészet, Művészet, Kultúra / 1–70. szám, folyóirat, Berlin (Gütersloh, Bertelsmann) 1981–2001. A 39. szám főszerkesztője Ulrich Conrads, szerkesztője Ursula Daus és Thomas Hoffmann.