Csak kapkodjuk a fejünket, hiszen ismét döntött a kormány a Liget Budapest programról. Amiben már annyiszor döntött, hogy azt összeszámolni sem érdemes. A folyamatos módosulásokat, amiben mindig elvész azért egy-két új épület (ez jó hír), értékelhetnénk úgy is, hogy a Városliget Zrt. folyamatosan beépíti a koncepcionális kritikákat a programba és ezáltal ez a gigantikus 200 milliárdos állami beruházás letisztulását hozza magával. Igaz, maga a Liget ennek tizedéből is megújítható lenne, ha nem egy nagy múzeumépítésről szólna a dolog, némi zöld festékkel átszínezve. Ebben a folyamatban különben sem az alulról jövő (bottom up) kezdeményezéseknek osztanak lapot, hanem a kézivezérlésnek (top down), és ennek során utólagos tűzoltások csak akkor történnek, ha már kialakult egy méretes – a kritikusok által amúgy előre jósolt - problémagóc a végrehajtás közben.
Lázár János a kormányinfón a HVG újságírójának kérdésére beszélt arról, hogy a Városligeti Színház épületét áttervezésre visszaküldték, és ez akár több évvel veti majd vissza annak megvalósítását. (Reméljük a több év magyarra lefordítva a sohanapjánt jelenti - mindenkinek így lenne a legjobb). Aztán - a korábban szintén Lázár által szellőztetett - Csontváry Múzeum PeCsa helyére kerülése is szóba került mint megvizsgált, de aztán Kormány által elvetett opció. Ahogyan közeledünk a Magyar Nemzeti Galéria légies látványtervi "blöffjéből" a műszakibb részlettervek realitása felé, úgy konvertálódik át a pagodaszerű épület éppen olyan zárt tömeggé, több lépcsőben, mint az a Dagály esetében történt. Ez értelemszerűen bizonytalanságot szül a döntéshozói oldalon, ahol már rettegnek a Dagály Úszópalotához hasonlatos eredmények felszínre kerüléséről. A nagy építészeti program mindenesetre befagyottnak tűnik, s erről Baán László miniszteri biztos egyre kevésbé tudja elirányítani a figyelmet. Talán ennek köszönhető most a Csontváry opció tétova meglibbentése. Mintha keresnék a lehetőséget a kisebbik rossz felé kioldalazásra azok, akiket nem győzött meg az egyelőre hét lakat alatt őrzött Galéria engedélyezési terveinek eredménye.
Egy képtárat számos ok miatt nem túl szerencsés transzparens épületként lemodellezni, ezt talán már az építész gólyák is tudják. Tervpályázatot nyerni egy dolog, működőképes kiállítóteret tervezni meg egy másik. Ami történik, az előre látható volt. Egy monstrumot beerőszakolni a park közepébe jól kiválasztott látványtervi perspektívából lehetséges, műszakilag korrekt modelleken láttatni viszont már kijózanító. Mondhatnánk, hogy a Zene Háza legalább szilárd alapokon áll, ha nem keringene itt is az a folyosói pletyka, hogy azt is visszautalták újratervezésre, hiszen még ott is magas volt a kezdeti tervpályázati blöff faktor a lebutított (s még így is nagyon drága) valósághoz képest. Hogy milyen lenne a végső megjelenés, arról sincs (nem lehet) tudomásunk. Ne feledkezzünk meg a Biodóm helyzetéről sem, ahol egyszerűen muszáj volt Európa legnagyobb ilyen épületét megálmodni az Állatkertbe, gyökeresen szembemenve azzal a kis kerti pavilon koncepcióra épülő Kós-Zrumeczky-féle "édenkert" megoldással, amitől olyan barátságosan kertszerű még most is a FÁNK. Amikor az Állatkert átvette a Vidámparkot felcsillant némi remény arra, hogy az ott túlépített gagyi helyett itt is egy nagyobb zöldfelületi intenzitású állatkerti bővítmény keletkezhet, ám helyette olyan nagyra hízott az épületálom, hogy még a minimális zöldfelületi arányt is épületen belül, pálmákkal szeretnék megoldani. Urbanisztikai, városökológiai szempontból ez egy groteszk vicc. A telken belüli minimális zöldfelületi arányt nem erre találták ki. A kiviteli tender szakaszban kellett aztán rádöbbenni, hogy a kevesebb több (és talán finanszírozhatóbb) lett volna. A legkisebb port - eddig - a Néprajzi Múzeum kavarta, hiszen az még majdnem sehogy se áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy később nem fog ott is kulminálódni a tervpályázatnál még nagyvonalúan kezelt álom redukciója. Az biztos, hogy a látványtervek ott sem értek le teljesen a földig, érhetnek még bennünket meglepetések.
Négy évvel a projekt hivatalos elindítása után most ott tartunk, hogy megvalósult épületként három kerti pavilont tud felmutatni a Liget Budapest program. Ez maradhatna így, ha hozzárehabilitálnák még azt a 100 hektárnyi zöldfelületet és a Városligeti-tóban is állandó víz hömpölyögne, nem egy Úszó VB-re felhúzott ideiglenes lelátó körüli botrány. A pavilonok viszont kicsiben remekül modellezik az egész koncepció tarthatatlanságát. A Feszl Frigyes által 1860-ban tervezett középpontos szimmetriájú kerti pavilonépület triplázódása a mai Ligetben ugyanis egyszerre hamisított múltidézés és funkcionális katasztrófa. A korhűség jegyében mai csúcstechnológiás falazóblokkokból felhúzott egykori kávékimérés funkcionálisan, alaprajzilag alkalmatlan ugyanis arra, ami ma egy vendéglátó pavilontól elvárható hűtők, tárolók, többfázisú mosogatók, göngyölegraktár, mellékhelyiségek terén. Az üzemeltetése sem tud rentábilis lenni, az ezres körüli Esterházy tortaszelet és a mirelit fagylatkínálat is ezt mutatja. Nem baj, került pénz az utólagos "belsőépítészeti" átalakításra, bár az alapokon ez már olyan sokat nem tud segíteni. Formák, amelyek funkcionálisan ma nem korszerűek, helyüket és számukat illetően egy sosem létezett alternatív múlt letéteményesei. Negédes hazugságok, amelyekkel -egyéb elért eredmények híjján - be kell érnie a program kommunikációjának. Funkcionális praktikátlanságuk miatti elbódésodásuk nemcsak borítékolt ügy, hanem már megkezdődött valóság. Nem mintha ez "Bódépesten" amúgy számottevő tömegeket zavarna. De nem csak ez a probléma. Egy ilyen jelentős park esetében a kiszolgáló pavilonok (lehetséges funkciókból levezetett) arculati egysége 'brand'-építő jelentőséggel bír, s ez általában komoly, körültekintést igénylő építészeti munka. Ráadásul kirajzolódik a jó közpark-üzemeltetésben egy olyan európai trend is, ahol egyre jobban megpróbálják a kioszkokat, kávézókat, vendéglátóhelyeket egybeintegrálni más, rosszul üzemeltethető vagy a vizuális összképet zavaró, de szükséges infrastrukturális elemekkel: kölcsönzők, közvécék, pelenkázók, kerti szerszámtárolók, trafók, egyéb technikai helyiségek. Amelyek önmagukban bután vagy fenntarthatatlanul ácsorognának egy parkban. Egy közvécé nem termel annyi pénzt, hogy jól üzemeltessék, egy automata verzió nem takarít fel a hanyag vendég után. Ám, ha az a konstrukció, hogy a játszótér közeli kávézó ellátja a kisgyerekes családok pelenkázó és vécé igényeit is, miközben a teraszról egy kávé mellől szemmel lehet tartani a játszótéri "akciófilmet", a bérlő pedig ezzel letudja a bérleti díj egy részét közszolgáltatásban, az win-win szituáció. A historizálással a fenti szempontok teljesen elvesznek: 160 éve ugyanis ezek nem voltak mérlegelés tárgyai Gruber Antal kávékimérésében, a Kis-szigeten.
Pontosan ugyanez a probléma ugrott most ki a Közlekedési Múzeummal kapcsolatban is. Csak a léptékek mások. Az már évekkel ezelőtt teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az 1896-ban ideiglenesen felépített Pfaff pavilon teljes mértékben alkalmatlan egy korszerű Közlekedési Múzeum céljaira. Visszaépítését a látványtervi nagyotmondás, a historizálásban jól oldódó laikus közvélemény és az a bizonyos '44 előtti állapotokat hajszoló kormányzati becsípődés indokolta. Habár itt szeretném megjegyezni, hogy éppen a Városliget az a hely, ahol nem csak a '44, de az 1896 előtti állapotok is relevánsak, lévén a történeti jelentőségű tájképi kert egy polgári szimbólum, Pest városának első fizikai jelzése a polgárosodásra, a legfontosabb reformkori emlékeink egyike. 1816-os termék. Épített környezet, a semmiből létrehozott népkert. Amelyet pontosan 1896 erőszakolt meg először vállalhatatlan mértékben és tett neobarokkos szerkezetű, a duális királyságot restauráló zárójelek közé. Ha itt valami műemléki érték van, az a Nebbien-féle kert maga, a világ első közparkja, amely, mint részben rekonstruálható műemléki környezet és világörökségi helyszín történeti jelentőségű kertként sokkal előbbre való, mint bármelyik utóbb emelt épülete. Pláne, ha az az épület nem hosszútávra tervezett és még csak nem is műemlék. A Pfaff pavilon ilyen objektum volt a Ligetben. Ám ezt a Városliget Zrt. nem így látja és kezdetektől határozott szándéka volt visszaépíteni azt a közlekedési pavilont, amely lebontására és a közpark eredeti állapotába történő visszaállítására a kiállítás után 1896-ban az állam ígéretet tett a fővárosnak.
Ebből az következik, hogy a Liget Budapest program valódi célja kezdetektől nem a park restaurációja volt, hanem a Milleneumi Ezredéves Kiállításé. A zöld tipográfia a társaság honlapján csak ügyesen festett máz, amely mögött sokáig semmilyen tartalom sem volt, most kezdenek egyáltalán a kertépítészeti rehabilitációs részletek szivárogni, hisz a tájépítészeti tervpályázat volt az utolsó a sorban, amelyet egyáltalán kiírtak. Igen, jól tetszik érteni, a XXI. században az ország legfontosabb parkjában a tájépítészek az utolsók, akik valamit - a nekik hagyott helyen - tervezhetnek a futottak még szekcióban. De nőni fog a zöldfelület. Jogilag és papíron mindenképpen.
A Közlekedési Múzeum koncepcionális kialakítását 2016-ban vette át Vitézy Dávid, aki korábbi - valóban figyelemkeltő eredményeivel és a közlekedés-menedzsmentben kifejtett évülhetetlen érdemeivel - legitimálta a múzeumi programot sokak számára. Vitézy – legalábbis a látható felszínen – ugyanis nem szállt szembe a Közlekedési Múzeum Ligeten belüli koncepciójának tarthatatlanságával, hanem egy megnövelt felszín alatti bővítéssel - tulajdonképpen egy felszíni kulissza épület alatti tényleges múzeumi tér kialakításával - próbálta kibogozni a döntéshozók által létrehozott gordiuszi csomót. A csomót azonban a fizika törvényszerűségei miatt egy ponton el kellett engedni: ahogy Xerxész is hasztalan korbácsoltatta meg a tengert, úgy a soktíz tonnás buszok, mozdonyok mozgatása sem lett egyszerűbbé a felszín alatti térben, csak azért mert döntött a kormány vagy a miniszteri biztos. Hiába láttatták ezt előre a kritikusok, hiába volt minden alternatív helyszínjavaslat, amíg felülről nem érkezett meg a jóváhagyás, a Közlekedési cövekelt a helyén.
Most ezzel a döntéssel tényleg örülhetünk annak, hogy elindulhat egy tényleges rozsdaövezeti rehabilitáció és egy valóban korszerű, tényleg működőképes Közlekedési Múzeum tervezési lehetősége villan fel Budapesten. A múzeum szempontjából ez mindenképpen hatalmas nyereség. Ez azonban sajnálatos módon nem jelenti a Pfaff pavilon végét, amely továbbra is hősiesen tartja magát, csak immár fiókintézményként a magyar innovációt akarja bemutatni – egy 120 éves pavilonban. Anakronisztikus, töltelékszagú, túl azon, hogy gyakorlatilag tényleg semmilyen érv nem szól amellett, hogy a magyar innovációt feltétlenül a Városligetben kellene bemutatni. Főleg úgy, hogy a magyar innovációt 2000 magasságában már teljesen jól bemutatták a Millenárison, az Álmok álmodói kiállítás keretében - azóta is keresi a Millenáris a helyét. Az egykori Ganz birodalom II. kerületi központja kultúrtörténetileg is jobban passzolna a magyar innováció tematikájához, mint a Városliget, ahol történetesen a legnagyobb magyar innováció az első pesti népkert létrehozása volt.
Rendkívül pozitív, hogy egy vélhetően nagy látogatottságot - tehát a zöldfelületekre terhelést - jelentő intézmény kikerül a Városligetből és ezt jó irányban teszi. Az is értékelendő, hogy a -4. szint elvetése miatt legalább itt már nem kell aggódni a hidrogeológiai tényezőkért, de a park helyzetén egy jottányit sem javít a döntés. A fák szempontjából az épületen túlnyúló -1. szint éppen olyan katasztrófa, mintha további szintek is létesülnének a mélyben. Ha ugyanúgy megépül az a 350 férőhelyes parkoló, és ugyanúgy felépül a semmiből a Pfaff pavilon - a maga járulékos burkolataival és tűzoltó útjaival -, a meglévő fák és zöldfelületek ugyanakkora veszteséget szenvednek, mint a Közlekedésivel szenvedtek volna. Ha esetleg most beillesztik az épület alá, akkor talán zöldfelületi szempontból is van némi nyereség a döntésben, de ez még a jövő zenéje. Hiszen ez a parkoló nemcsak ezt a pavilont, hanem a Galériát is kiszolgálná, a VÉSZ szerint föld alatti összekötéssel.
A fent ismertetett mozgásokból talán egyre többen érzékelik azt, hogy a nagyon sok kommunikációs pénzből sziklaszilárdnak láttatott koncepció mégis inkább futóhomokra épült. Ebből még bármi lehet: óvatos kihátrálás, választások előtti taktikai visszavonuló, újult erőbedobás, torzóként maradt gödrök, dacos csakazértis vagy további képtelen ötletcunami. Az esélylatolgatás a Ligetre figyelők számos szintjén széles spektrumon mozog. Amit viszont a döntéshozók figyelmébe szeretnék ajánlani – lévén ezzel a taktikával még egyetlen kormány sem próbálkozott az elmúlt bő 100 év alatt – hogy új városi zöldfelületekkel, parkokkal Budapesten elég sok szavazatot lehetne szerezni. Utoljára talán Andrássy Gyula gróf és Podmaniczky báró próbálkozott az ötlettel a Székesfővárosban, s úgy hírlik elég nagy sikerrel, sőt meglehetősen jó megvalósulási rátával. De én földhözragadt realistaként már azzal is megelégednék, ha legalább a meglévő - zömmel abban az időben létrejött - közparkjaink esetében nem az jelentené a kiemelt kormányzati gondoskodást, ha teleszórjuk azokat új épületekkel, hanem az, hogy zöldfelületként rehabilitáljuk őket a használói igényeknek megfelelően. Ez ugyanis Európa nyugati felén a bevett szokás, nem a közparki beépítések. Amikor tehát egyetlen európai gigaprojektként a Liget Budapest bekerül a MIPIM Awards döntőjébe, akkor én azt nem érzem akkora nagy dicsőségnek. Köztünk szólva inkább szégyennek, amit végre meg kéne tudnunk haladni szellemileg. Kezdetnek elég lenne csak Széchenyi szintjéig eljutni, aki jónak tartotta fásított sétateret kialakítani a pesti belvárosban, hogy ott a polgári találkozásoknak és a közéletnek kellemes találkahelyet biztosítson. Jó példája kormányzati szinten ma is felvilágosult követőkre vár. Ez esetben fényes jövőnkben a majális a városon belül talán nem csak a Magyar Nemzeti Galériában lenne majd - egy egyébként kiváló festményen - megtekinthető és átérezhető.
Bardóczi Sándor