Lina Bo Bardi: Az építésznő, aki meghódította Brazíliát

Milyen Brazília első számú női építésze? Legalább olyan sokszínű és lendületes, mint amilyen otthona, Brazília. Nevéhez emblematikus, merész és mégis egyszerű épületek kötődnek, melyek formanyelve a brazil kultúra, a folklór, a természet és a modern építészet ötvözete.

Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akikre felnézünk, akik példaként állnak előttünk, akik olyan intenzíven hatnak ránk, hogy egy kicsit beléjük szeretünk. Valami ilyesmi történt velem is, miközben Lina Bo Bardi életét és munkásságát, gondolatvilágát tanulmányoztam. Lenyűgözött az az elkötelezettség és szenvedély, amely meghatározta építészetét, sőt, egész életét. Hogy már egész fiatalon tiszta és kiforrott célokkal rendelkezett, hogy huszonévesen nyitotta meg első saját stúdióját – ami sajnos bombatalálat miatt 1944-ben megsemmisült –, hogy az sem keserítette el, amikor illusztrátorként dolgozott, hogy a Domus főszerkesztő–helyettese volt, hogy díszletet, bútorokat, ékszereket és még ruhát is tervezett. Mindemellett pedig folyamatosan írt: az építész szerepéről egy változó világban, a modern és a népi építészet együttéléséről és egymásra hatásáról, az építészet kulturális és társadalmi aspektusairól, a lakhatás kérdéseiről, vagy éppen a Holdraszállásról, drágakövekről, kirakatokról, és persze épületekről. 

Lina Bo Bardi (született Achillina Bo) 1914-ben született Olaszországban, Rómában szerezte meg építész diplomáját, azonban a radikális olasz építészetnél jobban érdekelték a népi kultúrában gyökerező formák, a modern jóllétet és mindennapi életet támogató terek létrehozása valamint a természet és az építészet harmóniája. Milánóban Carlo Pagani és Gio Ponti társaságában dolgozott, ekkor merült el a modern építészetben és a mögötte rejlő szellemiségben, ahogy az antifasiszta mozgalomban is. Mivel férjével – Pietro Maria Bardi író, kurátor, művészetkritikus, a MASP igazgatója (építész: Lina Bo Bardi) – részt vettek az olasz ellenállási mozgalomban, 1946-ban el kellett hagyniuk az országot, Brazíliába költöztek. Bo Bardi élete és munkássága itt szárnyalt igazán: egy olyan tiszta, egzotikus és mégis nyers, durva világba érkezett, amely élete végéig ösztönözte őt, a buja környezet és a modernista építmények örök forrásul szolgáltak számára. És ő ennek a távoli és lehetőségekkel teli világnak szentelte életét.

„Amikor megszületünk: nincs választásunk, nem mi döntjük el, hogy hová, egyszerűen csak megtörténik velünk. Én nem itt születtem, viszont ezt az országot választottam otthonomnak. Éppen ezért Brazília sokkal inkább az otthonom, mint bármely más hely a világon."

Elkötelezett volt Brazília társadalmasításának modernizációjában, ahogy építészetének alakításában is. Első önálló megbízása is ideköti: a Museum of Art of São Paolo (MASP) létrehozásáról 1947-ben döntött Assis Chateaubriand, aki Bo Bardi férjét, Pietro Maria Bardit kérte fel igazgatónak. A São Paolo központjában található épület az ország egyik legismertebb múzeuma, kivitelezése 1957-ben kezdődött, majd 1968-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Emblematikus, merész, mégis egyszerű és nyers. Egy olyan épületet tervezett, amely szolid gesztusaival a műalkotások kerete, mintsem elnyomó tere. „Amikor múzeumot tervezünk, alázatosnak kell lennünk, le kell mondanunk az önmegvalósításról, hiszen a kiállított tárgyakat a túlzásoktól mentes, egyszerű terek engedik élni." A múzeumokra is máshogy tekintett, mint a hétköznapi emberek: nem zárta el falakkal és üvegekkel az alkotásokat, hanem hagyta, hogy azok térben és időben együtt, egymásra és a látogatóra hatva létezzenek. Éppen ezért a MASP hatalmas kiállítóterében, üveg állványokra akasztva sorakoztak különböző korok festményei. 

Építészetének visszatérő motívuma a természet, a brazil kultúra, a folklór és a modern művészet összehangolása. Ezek a gondolatok öltenek formát a saját maga számára tervezett házban is. Az esőerdő szélén álló épület szinte eggyé válik környezetével: védett tereibe beengedi a természetet, legyen szó fáról, napsütésről vagy viharról. Számára a ház egy komplex organizmus, amit a klíma, a környezet, a föld, az élet, valamint a technika, esztétika és funkció különös egyenlete alakít. A hétezer négyzetméteres földterületen álló „Glass House" volt az első lakóépület Morumbi környékén, szerkezete pedig a vasbeton használatának egyik korai példája. Ez az épület volt számára a kísérlet: megtalálni azt a nyelvet, amelyben az olasz modernizmust beleszövi Brazília szövetébe, ahogy a helyi formák mögötti ideákat a modern formanyelvbe. Ez a formanyelv olvasható a SESC Pompéia (Social Service of Commerce) multifunkciós épületén és a Teatro Officina belső tereiben is.

„Az építészetet folyamatosan létrehozzuk és alakítjuk. Minden ember, aki belép egy ajtón, áll a térben, felmegy egy lépcsőn, felnéz a homlokzatra, kinyit egy ablakot, leül, feláll, mozdul – egy bensőséges kapcsolatot teremt a térrel. Ezt a különös kapcsolatot mára elfelejetettük. A megszokások, a közösségi terek elfelejtetik velünk a térben való mozgás és az egyszerű gesztusok természetes szépségét."

Bírálta a brazil államot, amiért az emberek pénzét nem az ő jóllétükre, életkörülményeik javítására fordította, hanem szétszórta; amiért nem foglalkozik azzal, mire van szüksége a társadalomnak, kritikával illette a tényt, hogy a lakhatás privilégium, holott mindenkinek joga van hozzá. Bírálatait persze mindig javaslatokkal tüzdelte tele, megoldást keresett, hogyan lehetne az emberek mindennapjait jobbá tenni. Amikor pedig két bírálat között szünetet tartott, a féldrágakövek iránti szeretetéről írt, festett, bútort, díszletet vagy ékszereket tervezett. Egyébként az első brazil divatbemutató rendezése is hozzákötődik. A Stones Against Diamonds könyvet olvasva, amely Lina Bo Bardi építészetről, művésztről, társadalomról és politikáról szóló írásainak válogatása, egy olyan tudatos, elkötelezett és szenvedélyes alkotói pályája rajzolódott ki előttem, amely nemcsak a karanténmagányt törte meg, de ösztönzőleg hatott rám is. Mindenkinek vannak példaképei, az enyémek közé Lina Bo Bardi is belépett.

Fürdős Zsanett

Sorozatunkban azokat az építészeket, várostervezőket, táj- és belsőépítészeket mutatjuk be, akik úttörőknek számítanak szakterületükön, akik az élhető városokban, az élhető terekben és az emberekben hisznek. Akik sosem szűnnek meg a jelen és a jövő kihívásain gondolkodni és ezekre megoldást találni. Azokat, akik munkássága, élete inspiratívan hat ránk – ám ebben a sorozatban most a nőké lesz a főszerep.