Lina Bo Bardi és Rafael Moneo – két nagyszerű építész a 17. Velencei Építészeti Biennálé díjazottjai között
A Velencei Építészeti Biennálé egyik legfontosabb eseménye az Arany Oroszlán életműdíj átadása. Idén Rafael Moneo spanyol építészt érte a megtiszteltetés, a díjat május 22-én veheti majd át. A díjnak van egy „in memoriam" változata is, mellyel 2021-ben az olasz-brazil építészóriás, Lina Bo Bardi emlékezetét tisztelik meg.
Az Arany Oroszlán díjat – a híres velencei filmes elismerés mintájára – 1996-ban vezették be az építészeti biennálén is. A kategóriák változók, ám az életműdíjat és a legjobb nemzeti pavilonnak járó elismerést minden évben kiosztják. A győztes ország kihirdetésére még várnunk kell, ám az életműdíj nyertese már ismert. A spanyol építész, teoretikus és kritikus Rafael Moneo az idei kiállítás kurátora, Hashim Sarkis javaslatára kapta meg a díjat. Moneo 1937-ben született, Spanyolországban, építész diplomáját 1961-ben szerezte a madridi Escuela Técnica Superior nevű intézményben. Fiatal építészként Francisco Javier Sáenz de Oiza irodájában helyezkedett el, az itt töltött néhány év nagy hatással volt stílusára. Később Jørn Utzon munkatársaként is dolgozott Dániában. Olaszországi, római tanulmányi útja után, 1965-ben megnyitotta saját építészirodáját, és párhuzamosan megkezdte oktatói-teoretikai munkáját alma materében, a madridi műszaki egyetemen. Karrierje innentől kezdve szárnyalt, mind építészként, mind professzorként hamar elismertté vált, aminek egyik bizonyítéka, hogy 1985-ben a Harvard University Graduate Scholl of Design építészeti tanszékének elnökévé választották. (Az intézményben a mai napig tanít, mint professzor emeritus.)
Legismertebb munkái közé tartozik a méridai Muceo Nacional de Arte Romano (1986), a madridi Thyssen-Bornemisza múzeumnak otthont adó Palacio Villahermosa átalakítása (1992), a Fondazione Pilar y Joan Miró Palma de Mallorca-i épülete (1992), a Los Angeles-i Miasszonyunk-katedrális (2002), a madridi Moseo del Prado bővítése (2007), és a Princeton University idegtudományi intézetének épülete (2013). Pályája során több szakmai elismeréssel is jutalmazták, például 1996-ban elnyerte a Pritzker-díjat, és 1997 óta a Spanyol Tudományos Akadémia tagja. Hashim Sarkis a következőképp nyilatkozott róla: „Moneo generációjának egyik leginnovatívabb építésze. Az általa tervezett épületek – ellentétben a nagy többséggel – mindig tökéletesen alkalmazkodnak az adott hely körülményeihez és a megadott programhoz, sőt, még meg is haladják az igényeket. Teoretikusként hallgatók generációinak segített, hogy az építészetet ne szakmaként, hanem hivatásként éljék meg, és számos történelmi épület újraértékelésben, újrafelfedezésében segítette az építészettörténet tudományát."
Az idei év „in memoriam" kitüntetését nem más, mint a világhírű Lina Bo Bardi (1914-1992), a brazil modernizmus egyik legjelentősebb alakja kapta. Az építésznő Achillina Bo néven született Rómában, tanulmányait a Sapienza Universitá építészeti karán végezte. Diplomájának megszerzése után, 1939-ben Milánóba költözött, és a jelentős olasz építész és designer Gio Ponti irodájában helyezkedett el. Milánóban igen sokszínű munkát végzett, az 1940-es évektől a Domus főszerkesztője volt, illusztrátorként dolgozott, sőt, még ékszereket, díszleteket, bútorokat és ruhákat is tervezett. Teoretikai munkája már ebben az időszakban is jelentős volt, írásai legtöbbször a modern és a népi építészet együttéléséről, illetve a lakhatás kérdéseiről szóltak. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen az építésznő közel állt az olasz kommunista párthoz. 1947-ben férjével, az újságíró és műkritikus Pietro Maria Bardival Brazíliába költözött, ahol hamar a helyi építészeti közeg jelentős alakjává vált az olasz modernista eszmék és technológiák meghonosításának köszönhetően, melyeket jól ötvözött a Dél-amerikai ország egzotikumával. A helyi kulturális életnek ugyanolyan fontos alakja maradt, mint Olaszországban volt, folytatta az ékszerek, bútorok és ruhák tervezését, valamint a brazil közéletben is élénkent részt vett. A kulturális épületek tervezése mellett továbbra is foglalkoztatta a lakhatás problematikája, a szociális lakások építése – Brazíliában mindkettőre a mai napig igen nagy szükség van. Legismertebb munkái közé tartozik a São Paulo-i Casa de Vidro, vagyis „Üvegház" (1951), a Museu de Arte de São Paulo (1958), a Minas Gerais-i Igreja do Espíritu Santo, vagyis Szentlélek-templom (1976), és a vasműből szabadidőközponttá alakított, szintén São Paulo-i SESC Pompéia (1986). Az építésznő munkássága olyan jelentős, hogy már életében kutatóintézetet neveztek el róla. (Az Instituto Lina Bo Bardi e Pietro Maria Bardi a brazil kultúrát és építészeti örökséget kutatja.) 1992-ben hunyt el.
A Biennálé kurátora szerint Lina Bo Bardi munkássága szorosan kötődik az idei „Hogyan fogunk együtt élni?" tematikához. „Ha van olyan építész, akinek az életműve tökéletesen reprezentálja az idei kérdésfelvetést, akkor az Lina Bo Bardi. Az ő építészeti karrierje és aktivizmusa emlékeztet minket arra, hogy az építész feladata nemcsak tervezés, hanem kollektív víziók megteremtése is. Lina Bo Bardiban megtestesült az építész nehéz körülmények között is megmutatkozó kitartása, mert minden körülmények között, háborúban és politikai konfliktusok közepette is megtartotta nagylelkűségét, kreativitását, és optimizmusát."
Paár Eszter Szilvia
