London: Európa megapolisza

Toronyház építési láz tombol Londonban. A gomba módra szaporodó magasépületek építészeti értékei és környezeti hatásai ugyan időnként megkérdőjelezhetőek, de nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a várost globális megapolisszá emeljék. Bán Dávid írása.

London már jó pár évszázada egyedi urbanisztikai pozíciót képviselt a világban. Történészi vélemények szerint a 16. századtól hatalmas fejlődésnek indult város a 18. századra az ókori Róma utáni legnagyobb és legösszetettebb megapolisszá nőtte ki magát az akkor rekordernek számító, közel félmilliós lakosságával. A brit birodalom ékköve már akkor olyan komoly erőfölénnyel bírt, ami a teljes szigetország összlakosságán is jóformán túltett, városias koncentrációja pedig világviszonylatban is egyedülálló volt.

Előre ugorva pár évszázadot: a mai megapoliszok már jellemzően Európán kívül, eleinte az amerikai, ma inkább az ázsiai kontinensen öltenek egyre felfoghatatlanabb méreteket. A modern nagyváros jellemző sziluettje pedig az egyre magasabbra való törekvő toronyházak, felhőkarcolók világa lett. Az európai nagyvárosok el nem ítélhető módon csak kullognak ezután a nemzetközi tendencia után. Helyenként, így például Budapesten igyekeznek is ezt a hullámot szabályozásokkal féken tartani, míg másutt, például Párizsban küzdenek azzal, hogy milyen irányba vigyék tovább a város fejlődését. Mint arról az Építészfórumon két évvel ezelőtt hosszabb cikksorozatban is foglalkoztunk, az igény sok európai városban már közel egy évszázada felmerült, de a vita is állandó, hogy a nagy történelemmel, urbanisztikai múlttal rendelkező városokban mennyire van helye a toronyházaknak, felhőkarcolóknak.

London is sokat vergődött ebben a dilemmában, noha a történelmi előzmények igen messzire nyúlnak vissza. A város első „toronyháza”, a Fehér-torony már 1098-ban megépült a Tower részeként, a maga 27 méteres magasságával. Az 1310-ben elkészült Old St. Paul’s Cathedral 150 méteres magasságával világrekordrendek számított, igaz csak egy évig, amikor a lincolni katedrális túlszárnyalta. A következő évszázadokban persze alapvetően az egyházi épületek kívánták túllicitálni egymást, majd a váltást, néhány egyedi esettől eltekintve, leginkább a 20. század második fele hozta meg. Az 1960-as években feloldották a magasépületekre vonatkozó korábbi építési tilalmat és ezzel gomba módra kezdtek szaporodni a városközponttól távolabbi, alapvetően lakófunkciójú magasházak. 1966-ban adták át a belváros első jelentősebb toronyházát, a George Marsh tervezte, brutalista stílusban megépült, ma már védettséget élvező, 117 méter magas Centre Pointot. Mindezt olyan időszakban, amikor több európai város is kísérletezett hasonlóval, hol sikeresebben, hol a lakosok komoly rosszallásával szembesülve, mint például Párizsban a Montparnasse torony felhúzásával.

A számos háborús kárt szenvedett Németország mindkét oldalán komoly dilemmát jelentett, hogy a sok esetben szinte földig rombolt városok miként éledjenek újjá. Az 1970-es években, a jóformán teljesen kihalt belvárosú Frankfurt vezetése a modernizáció mellett döntött, amelyben komoly szerepet szántak az amerikai típusú felhőkarcolóknak, melyekkel leginkább a város gazdasági erejét igyekeztek szimbolizálni. Az évtized közepére már kilenc 110 méternél magasabb épület határozta meg a város sziluettjét, amire ezáltal idővel ráragadt a (Majnára és Manhattanre utaló) „Mainhattan” elvnevezés, de hívják Chicago am Main-nak is. Talán ennek hatására is, de London az 1980-as években — a Párizs mellett ekkor már építés alatt álló La Défense negyedhez hasonlóan — kezdett a központtól távolabb eső, új üzleti- és lakónegyed kialakításába, a korábbi kikötői dokkok revitalizációjával. A Dockland városrész — szintén a francia kortárshoz hasonlóan — újra kívánta strukturálni az épületek és a terekben közlekedők, a tereket használók viszonyát. A fő hangsúlyt az akkoriban Európában úttörőnek számító automatizált metró-magasvasút alkotta közösségi közlekedésre helyezték, a területet alapvetően gyalogosbarátra tervezték, amelyben fontos szerepet kap a víz is. A Canary Wharfban megépült, Cesar Pelli & Associates, Adamson Associates és Frederick Gibberd Coombes & Partners tervezte One Canada Square a város új gazdasági katedrálisaként sokáig kiemelt szimbólum lett.

Az elmúlt szűk két évtizedben pedig ez a folyamat villámsebességre kapcsolt, így az eddig széltében óriási területen elnyúló London sziluettje ma már inkább a magasságok felé törekszik. Az ezredfordulón polgármesteri székbe került Ken Livingstone nagyban támogatta azt az elképzelést, hogy egy gazdaságilag erős, modern, sokoldalú, multikulturális globális metropoliszhoz mindenképpen szükség van minőségi, egyedi toronyházakra. Két ciklusa után, a 2008-ban utódjául megválasztott Boris Johnson ugyan kampányában ígéretet tett a toronyház őrület visszafogására, de néhány eset kivételével ő is zöld utat adott a fejlődésnek. Sadiq Khan, jelenlegi főpolgármester hangsúlyos, társadalmi-építészeti programot hirdetett Good Growth by Design címmel. Ebben egyértelműen megfogalmazta a mindenkit egyaránt befogadó, minőségi építkezések gazdasági, munkahelyteremtő és jóléti összefüggéseit. A korábban inkább irodaházaknak épülő, vagy az elővárosokban alacsonyabb színvonalú lakhatást szolgáló magasházak helyett ma már egyre népszerűbbekké válnak a 20-30 emeletes, kiemelkedő minőségű lakóházak, amelyekből folyamatosan több tucat áll építés alatt.

Az Institute for Urban Strategies által minden évben közreadott, számos szempontot vizsgáló Global Power City Indexén London 2011 óta folyamatosan az élen áll, előkelősége töretlenül szárnyal felfelé, egyre jobban lehagyva vetélytársait: New Yorkot, Tokiót, Párizst vagy Szingapúrt. A legfőképpen a gazdasági potenciált, kutatási és fejlesztési kapacitást, kulturális területeket, életminőséget, lakhatást, környezeti hatásokat és közlekedést vizsgáló összehasonlító tanulmány szerint London globális ereje az elmúlt hét évben a többi megapoliszhoz képest a Brexit bizonytalansága ellenére is stabilan emelkedik.

A város tudatosan építi ezt a stratégiát, amelyben kiemelkedő szerepe van a minőségi építészetnek, a különböző — időnként melléfogásokkal tarkított, másszor ikonikus — magas- és toronyházaknak. A leginkább a közlekedési gócpontokban újonnan kialakuló magasházas negyedeknek pedig egyre nagyobb részét alkotják a minőségi- vagy éppen luxuslakásokat kínáló lakóházak, amelyek új életstílust kínálnak potenciális vevőiknek. 2019 ismételten rekordévnek ígérkezik, idén 76 — húsz emeletnél magasabb — toronyházat készülnek átadni, s további 541 áll tervezés vagy építés alatt. Ezekben pedig igen nagy számban várhatóak az elérhető, minőségi lakások is, hiszen Sadiq Khan főpolgármester kiemelt problémaként jelölte meg a város lakhatás kérdését. Tervei és a jelenlegi üzemezés szerint évente legalább 66.000 új lakást szeretnének átadni.

Noha London a jelenlegi 360 toronyházával még ugyan lemarad globális társaitól, Európában mindenképp olyan potenciállal bír, amely egyértelműen a kontinens vezető gazdasági megapoliszává emeli. Persze lehet azon vitatkozni, hogy egy történelmi európai város mennyire viseli el a modernizáció ilyen fokát, az ezáltal határozottan megváltozott városképet, de London érezhetően új utat választott magának, amelyet a különböző beállítottságú és szemléletű polgármesterek is többé-kevésbé tudatosan egyengetnek. A város egyelőre, úgy tűnik, jól megtalálta útját, ami még az országot gazdaságilag erőteljesen megingató Brexit döntés ellenére is stabilan viszi előre a globális szuperpozíciója felé. Ha Nagy-Brittania szerepében egyre több is a bizonytalanság, London egyfajta kiemelkedő szigetként tudatosan ügyel arra, hogy ne kerüljön le a világtérképről.  

Bán Dávid