Love Blue Tokió 3.
Öt körül érkezem a Tokyo Designers Week (TDW) központjába, de már teljesen sötét van, hiába, Tokióban hamar leszáll az est. Hideg szél fúj, a konténerek előtt dideregnek a kiállítók. A lábam alatt cuppog a kék műanyag szőnyeg - még nem tudott kiszáradni a szombati tájfun után. Várhelyi Judit design naplójának harmadik része.
4. NAP
november 1. hétfő
Öt körül érkezem a Tokyo Designers Week (TDW) központjába, de már teljesen sötét van, hiába, Tokióban hamar leszáll az est. Hideg szél fúj, a konténerek előtt dideregnek a kiállítók. A lábam alatt cuppog a kék műanyag szőnyeg - még nem tudott kiszáradni a szombati tájfun után.
A tokiói dizájnhét minden évben a Meiji császár emlékmúzeuma előtti parkban ver sátrat - és ezt most szó szerint értem. A rendezvény két nagy, L-alakban felállított sátorban kap helyet, amit kiegészít a bejárati út melletti konténersor és az egyetemi hallgatók szabadtéri kiállítása. Az esti világítás csak hangulatfényt biztosít a szabadban, így azt a rész holnap reggelre hagyom, és ma este inkább a sátrakra koncentrálok. Az azonban a gyér világítás ellenére is rögtön látszik, hogy a kiállítás professzionálisabb, mint tavaly volt. A szervezők ugyanis felkérték Gwenael Nicolas Tokióban élő francia belsőépítészt, hogy tervezze meg a TDW arculatát. A rendezvény központi témája továbbra is a természet és az épített környezet, de a tavalyi “Green” helyett most a “Love Blue” szlogen alatt. Ennek megfelelően a bejáratot kék zászlók szegélyezik, és a lábam alatt cuppogó (környezetbarát?) műanyag szőnyeg is kék.
A TDW-hagyomány része az “Év Dizájnere” és az “Év Művésze” díjak átadása. A hárommillió jenes pénzdíjjal járó cím idei nyertesei: Thomas Heatherwick brit építész és Tokujin Yoshioka japán művész / formatervező. A regisztrációs pult közelében felfedezem és kipróbálom Heatherwick búgócsigaszékeit - először ijesztően hátrabillenek, de a tervezőbe vetett bizalmam töretlen, ha azt állítja, hogy a szék nem borulhat fel, akkor nem is borul - és hamarosan ráérzek a pörgés-forgás örömére.
Az első sátorban a professzionális tervezők mutatkoznak be, és itt kapnak helyet a külföldi standok is - az idén Tajvan, Ausztria, Franciaország, Lengyelország és Kanada is kiállít. A lengyel kiállítás anyaga már ismerős az európai uniós szakvásárról, ugyanaz a négy tervező mutatkozik be itt is “Spirit of Poland” név alatt. Az olcsó, de ötletes papírinstallációval kialakított enteriőr a legkisebb az ország bemutatók között, de egyben a legsikerültebb is, mert egységes. A francia és osztrák kiállítás jellegtelen és vegyes - a sok ékszer, lámpa, bútor, ezüstnemű, szemüveg, üvegpohár, motorkerékpár és egyéb tárgy egyenként talán érdekes, de így, minden kapcsolat nélkül felsorakoztatva teljesen kioltják egymást. A tajvani stand legalább praktikus - apró, ötletes, vidám tárgyakat mutatnak, amelyek a helyszínen megvásárolhatóak.
Az a kevés nagy cég, akiket látok, a kék szlogenhez illeszkedve, fürdőszobával kapcsolatos termékeket mutatnak be. A kisebb cégek, stúdiók között sok a kerékpár és a biciklis kiegészítő - ez az idei év egyik hangsúlyos témája. A másik gyakori gondolat az újrahasznosítás. A japán Woodpro cég például építkezésen használt faanyagból készít bútorokat, padló- és falburkolatot. Megállok a stand mellett, hogy megtapogassam a fákat, és a következő pillanatban a cég képviselője már lelkesen mutogatja a saját lakásáról készült képeket, hogy lássam, ő maga is ilyen használt anyagból építkezett.
A második sátorban különböző, homályos módon összeválogatott tárgyegyüttesek vannak - “25 környezetbarát termék” (közte Dyson új ventillátora), “fiatal ázsiai tervezők” székei, “fiatal festők” képei - de itt végleg elvesztettem a fonalat és elmenekülök. Szerencsére itt van még a Designboom honlappal közösen szervezett vásár, ahol öt kontinens ötven fiatal dizájnere árulja saját készítésű tárgyait. Mindenkinek icipici helye van, a szomszédok folyamatosan csevegnek egymással, mindent kézbe lehet venni, meg lehet tapogatni - így valóban zsibvásári a hangulat. Tavaly is ez volt a kedvenc helyem - itt mindig találok valami vásárfiát, és közben elbeszélgetek thai, koreai, kínai tervezőkkel. Ma este még rendhagyó PechaKucha est van a Claesson Kiovisto Rune irodával, de azt hiszem, arról most már lekéstem.
5. NAP
november 2. kedd
Reggel tízkor, nyitásra várva megint itt vagyok a sátrak előtt - végre kiderült az idő, a napfényben sütkérezve ülök a padon, amíg a japán barátnőm megérkezik. Napsütésben egyből barátságosabbak a konténerek is. A konténer-kiállításra egyébként pályázat útján lehet bejutni - és az idén két magyar konténer is van! Molnár Bea műanyagpalackokat újrahasznosítva, a látogatókkal közösen készít virágokat és állatfigurákat (ezek az igazi PET-palackok!). A szintén Bea nevéhez kötődő Art’eria studió pedig tükröt tart a hiúságunk és toleranciánk elé. A konténer belsejében különböző szem-, haj- és bőrszínű arcképek sorakoznak, egy-egy tükörrel váltakozva. A látogató így összehasonlíthatja magát a képekkel, sőt, a mennyezetről lógó parókák egyikét felvéve játékos fotót is készíthet magáról (ez Tokióban mindig népszerű), amit utána a legközelebbinek ítélt arckép fölé ragaszthat. Így a konténer belseje lassan megtelik arcokkal.
Az egyetemisták szabadtéri kiállításának címe: “Red List” - vagyis az idén a veszélyeztetett fajok kérdéskörét kapták feladatul a diákok. A Tama művészeti egyetem építészhallgatói például felépítették “Tama bárkáját”, ahol a veszélyeztetett állatokkal kapcsolatos tárgyakat gyűjtik össze. A Waseda egyetem hallgatói a “veszélyeztetett” fogalmat a szavakra is kiterjesztették. Az egyes színek hagyományos japán neve legtöbbször az állat- és növényvilágból eredt, és igen finom különbségtételt tett lehetővé. Ezek a nevek azonban kihalófélben vannak, és ma más legfeljebb versekben bukkannak fel. A mindennapokban jóval kevesebb színárnyalatot nevezünk meg, és legfeljebb a szezonális divatszínek újonnan kitalált neve terjed el széles körben. A számítógépen ugyan rengeteg színt beállíthatunk, de a #57E964 (más néven “tavaszi zöld 2”) kódnevű szín messze nem hangzik olyan romantikusan, mint a “százlábú- zöld”. A Waseda-csapat olyan játékot mutat be, ahol a pitypang-sárga, fülemüle-barna, zsurló-zöld színű kártyákat be kell azonosítani a névadó növény vagy állat rajzával.
A diákprogram részeként, “Veszélyeztetett fajok” címmel egy grafikai pályázat is fut, ahol szintén érdekeltek vagyunk, mert Ángyán Attila pályamunkája döntős lett! Az eredményre még várni kell.
Örömmel fedezem fel, hogy az idén a büfék is igazodnak a rendezvény öko-imázsához, és organikusan termelt zöldséget, barnarizst és tofu-burgert lehet ebédelni. Jó étvágyat!
Délután bekönyörgöm magam a “Cool Japan” konferenciára. Hiába van a TDW területén, se a belépőjegy, se a sajtóbelépő nem érvényes - előre kellett volna jelentkezni. Ilyenkor jól jön, hogy az ember nem japán... egy lendületes gaijnnak (külföldinek) nem tudnak ellenállni. Ez az egész “Cool Japan”-dolog az idén nyáron kezdődött. A jelző, amit már Nagy-Britannia és utána Korea is használt, szerintem nem egy szerencsés választás, de maga a program azért érdekes. A kormány végre felismerte, hogy a kultúra, vagy manapság divatos szóval a kreatív ipar a gazdasági fellendülés eszköze lehet. Egy ideje már emlegetik, hogy érdemes lenne a “soft-power”, a kultúra hatalmára is figyelni - például a világszerte népszerű képregényekre. A “Cool Japan” program most olyan modern, de mégis unikálisan japán területeket szándékozik promotálni, mint a divat, a háztartási elektronika, a manga, az anime és a szezonális konyhaművészet. Az állam egységes márkát akar kialakítani, és azt globálisan hirdetni.
A konferencia célja, hogy vitát kezdjen arról, mi is ezeken a területeken az, ami “cool”, hiszen közmegegyezés nélkül nehéz hitelesen, egyértelműen kommunikálni. A nyitóbeszéd után a konferencia panelbeszélgetések formájában zajlott - így változatos hátterű szakértők tudtak hozzászólni a témához, de mindenki csupán 2-3 gondolat erejéig jutott szóhoz. Úgy tűnt, egyetértés alakult ki abban, hogy a japán kultúra nehezen közvetíthető és nehezen átültethető más nyelvre. Ennek ellenére érdemes magabiztosan, kreatívan és kitartóan kommunikálni, különösen a külföldön már népszerű területeken. Ugyanakkor még kiaknázatlan kincsek rejlenek mind a hagyományos, mind a modern, városi kultúrában. A manga és az anime elterjedése jó példa erre - mindkettő annak ellenére lett világszerte népszerű, hogy a kultúrával foglalkozó állami szervek nem támogatták. Az átlagos japánnak egyébként máig fogalma sincs róla, hogy a japán kultúra ezen szelete milyen híres külföldön.
6. NAP
november 3. szerda
Végre beköszönt az az igazi, napos, meleg japán ősz, amit annyira szeretek, ma ráadásul nemzeti ünnep, munkaszüneti nap van - a “kultúra napja”. Ez egyben a TDW utolsó napja is, de hiába, ilyen napot nem lehet kiállításokon tölteni, inkább elszököm a városból, és csak este nézem meg, amire még jut idő.
A dizájnhét rendezvényhez számtalan üzlet, bemutatóterem, vendéglő csatlakozik. A legtöbb csak egyszerűen kiteszi a táblát, de azért van, ahol programot is szerveznek. A Bel Commons például két holland és egy brit tervezőtől mutat be lámpákat és bútorokat. Pieke Bergmans munkája már a tavaszi holland dizájnkiállításon is nagyon tetszett. Az asztal széléről lecsorgó üvegvázák egyenként készülnek a Royal Leerdam Crystal műhelyében. A forró kristálybuborék megégeti a fa felületét, de közben felveszi annak alakját és textúráját. A két tárgy így elválaszthatatlan lesz egymástól. A holland művész munkája a lámpaburából kibuggyanó mutáns villanykörte is, amit először 2008-ban, Milánóban mutatott be és én eddig csak képekről ismerem. Installációként valószínűleg jobban mutatna, mint itt a bolti környezetben - de így legalább megtudom az árát is. Potom 3,5 millió jenért (kb. 8 millió forint) már elvihető.
A “Kansei” japán kiállítást a dizájnhét legvégére hagytam csemegének, mert ez érdekel a legjobban. A kiállítás anyaga külföldre készült - két évvel ezelőtt, 2008. decemberében már bemutatták Párizsban, a Les Arts Décoratifs múzeumban. A “Kansei” kifejezés hozzávetőlegesen érzékenységet jelent, de egy szóval pontosabban nem fordítható le se angol, se magyar nyelvre. A dizájn és technológia területén angolul is a japán szó használatos, és a felhasználó érzéseit, érzelmeit figyelembe vevő tervezési módszerre, értékteremtésre használják. A kiállítás címe azt sugallja, hogy a japán gyártmányú termékek, a hagyományos értékek (megbízhatóság, magas minőség, csúcstechnológia) mellett a mélyebb érzelmek szintjén is hatnak a vásárlókra.
A kiállítás kilenc érzést nevez meg, és ezek köré csoportosítja a tárgyakat. Ezek az érzések, gondolatok - a könnyűség, az alak- és a textúra kitapintása, a vendéglátás élménye, a felesleg, a hulladék kerülése - a japán tárgykultúra hagyományaira utalnak, de a kiállított tárgyak egytől egyig mai, boltban megvásárolható termékek. A biztos sikert jelentő táncoló-zenélő robotember és farkcsóváló robotkutya helyett kisebb, egyszerűbb, a japán életszemléletet kifejező tárgyak kerültek egymás mellé. Összecsukható billentyűzetű mini-számítógép, dombornyomású mobiltelefon-burkolat, illatos fából készült tálak, pehelykönnyű elektromos hegedű, hártyavékony üvegpohár - a kiállított tárgyak a mindennapi élet apró gesztusairól, az érzékelés gazdagságáról, az anyagszeretetről, a részletek fontosságáról tesz tanúságot.
A tokiói dizájnhét ezzel véget ér. Miközben írok róla, azon gondolkozom, hogyan fejezzem be ezt a hosszú írást, hogyan lehetne néhány találó szóval jellemezni az elmúlt hetemet - de egy gondolatomat sem érzem meggyőzőnek. Talán éppen ez a bizonytalanság a jellemző? Rengeteg látnivaló volt, sok kiváló és megannyi felejthető dolog, de az egész nem állt össze egy karakteres programmá, és nem érzem, hogy sokkal többet tudnék arról, hol tart ma a dizájn, mint egy héttel ezelőtt tudtam. A “Love Blue” szlogen szinte bármire vonatkoztatható, a rendezők pedig maguk sem tudták eldönteni, hogy szakvásárt, fesztivált vagy kulturális programot szeretnének-e szervezni, így minden értéke ellenére a dizájnhét kicsit ちゅうとはんぱ (csútohanpa - félkész, kiforratlan) maradt.
