Lux Kálmán és Visegrád
A historizáló és modern bővítések határvonalán álló Lux Kálmán a Műemlékek Országos Bizottságának műszaki főtanácsosaként Visegrádon is tevékenykedett, bár sokkal inkább tanácsadóként. A helyszínen ugyanis Schulek János töltött be nagyobb építészi szerepet, ám kettejük közös munkája izgalmas fejezetet tár fel arról az időszakról, amikor még a híres Salamon-torony sem a ma ismert, brutalista vasbeton kiegészítését viselte.
„Az amerikai újságírók budapesti szézsurjuk utolsó napján elmentek Visegrádra, s megnézték a nagyszerű hegyen a szépséges várromot. Nem véletlenül kerültek oda, bár a visegrádi út nem is előre kitervelt programpont volt. Ők a házelnök ebédjén, a parlament éttermében láttak négy falfestményt, négy várrom képet. Megtudták, hogy ez négy ősi magyar vár képe, s ebből a négy várból ma csak egyetlenegy áll magyar földön: Visegrád.
Erre az amerikaiak kíváncsiak lettek, s harmadnap azt mondták: gyerünk, nézzük meg hát azt az utolsó várat . . . Mily szívfacsarón szomorú ez! Európa leghősebb nemzete, amely az európai kultúra és a keresztény világ védelmére évszázadokon keresztül teletüszködte remek hegyeit erős várakkal, ma ebből a dicső múltból csak egyetlenegy szépségesen romladozó erősséget tud felmutatni az idegennek!"1
Ez az újságcikkből vett idézet mindent elmond arról, hogy mit jelentett Visegrád a nemzet és a műemlékügy számára 1920 után. A helyszín azonban már a trianoni békeszerződés előtt is a szakmai párbeszéd fókuszában állt, különösen a Salamon-torony jövője, mely ekkorra már kiomlott déli falával az utolsó óráit töltötte. Az 1870-es évek elején Schulek Frigyes készített historizáló terveket, amely Ferenc József számára avanzsálta volna a tornyot a 19. század igényeit is kielégítő vadászkastéllyá. Az uralkodó nem tartott igényt a kastélyra, így források sem adódtak a felújításra, ennek következtében a torony még romosabb állapotba került a következő években. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium csupán jóval később, az 1914– 1915-ös költségvetésben irányzott újra elő mintegy 20.000 koronát a torony méltó helyreállítására.2
Magának a felújításnak a módja azonban ezek után kardinális kérdéssé vált. A Műemlékek Országos Bizottsága keretein belül még Schulek Frigyes is bekapcsolódott az 1910-es disputába ebben a témában, a historizmus legismertebb és még élő építésze ráadásul úgy nyilatkozott, hogy amennyiben ő most kapná meg a Salamon-torony kiépítésének feladatát, már nem követné a stilizáló helyreállításnak azt a módját, amit 40 évvel ezelőtt választott.3
A MOB végül belegyezett Lux Kálmán tervébe, miszerint a legfelső szintet vasbeton födém fogná össze. A torony hiányzó déli tömege kezdőszintjén felépítettek egy hatalmas faállvány struktúrát, mely köré kiépítették a vasbetonkoszorút, majd kiöntötték a födémet.4 Miután a támaszt nyújtó faszerkezetet a födém megkötése után kiszedték, attól kezdve a bordás vasbeton struktúra szinte lebegett a hiányzó emeletek fellett, tetején pedig fából vonult csak végig egy egyszerű korlát. Ez egy rendkívül korát megelőző kortárs megoldásnak tűnhetett akkoriban középkori romon, ráadásul évtizedekkel a Velencei Karta előtt. Csakhogy nem volt szándékos.
Az 1917-re elkészült födém után a további helyreállítási munkát nem tudták folytatni, mivel a háború miatt a bérek és az anyagárak rohamos növekedése következett. Így a konzolosan lebegő födém folytatás nélkül maradt, alatta pedig több emeletnyi űr tátongott, a torony déli sarka felé alakítottak csak ki egy nyeregtetőt. Űr tátongott bizony egészen 1927-ig, ekkorra készült csak el a betonfödém "eltakarása" Schulek Frigyes fiának, Schulek Jánosnak elképzelései szerint. Schulek János és Lux Kálmán között egyszerre volt barátság, és némi rivalizálás is. Lux Kálmán többször hangott adott annak a véleményének, hogy Schulek a műemléki kiegészítések műfajában túlzottan apja historizáló attitűdjét követi, Schulek János viszont például Lux vasbeton födém megoldását illette nem éppen dicsérő szavakkal.
Schulek 1927-re elkészült5 kiegészítése fazsindelyes burkolattal fészkelte be magát a déli oldal hiátusába. Ez a toldalék önálló homlokzati rendszerrel rendelkezett, azaz semmilyen formában nem követte a Salamon-torony homlokzati logikáját. A purizmus helyett egy olyan kiegészítés történt tehát, amely jelezte: nem valódi középkori építészetről van szó, zsindelyes kialakítása azonban nem volt drasztikusan modern, a korabeli néző abszolút be tudta fogadni.
Ez a purizmus utáni modern szellem azonban szintén nem volt teljesen szándékos. Schulek kiegészítésének megítélése összehasonlítható Lux 1917-ben elkészült vasbeton födémével. Mindkét munka előremutató volt, sokak szemében azonban elvetendő. Valójában azonban mindkettőjüket anyagi korlátok kényszerítették ezekre a megoldásokra. Lux Kálmán merész vasbetonkiegészítése csak egy félbemaradt megoldás volt, Schulek pedig azért választotta a fából történő kiegészítést, mert teljes kiépítésre nem voltak anyagi lehetőségek, és egy gyorsan cserélhető megoldásra törekedett.
A zsindelyes bővítés kivitelezése, majd a teljes további helyreállítási munkák elkészülte után, 1932-ben Lux Kálmán önálló kiadványa is megjelent Visegrádról, melyet Lux Géza rajzai illusztrálnak a frissen kiegészített toronyról és benne Lux Kálmán is megemlíti a helyreállítás körülményeit. Ebben ír többek között arról is, hogy véleménye szerint hogyan is nézhetett ki valójában az öregtorony. Leírásában csipkés pártázatot említ tölgyfa gyilokjáróval, amelynek lapos teraszán az őrházak és kandallókémények festői csoportja magasodhatott egykor.6
Sedlmayr János végül az 1960-as évek elején kezdhetett neki a Velencei Kartához hű helyreállításhoz, miután Schulek „ideiglenes" kiegészítése majd 20 év után egy eldobott cigaretta csikk miatt leégett. A faszerkezetes megoldás pusztulása után ismét Lux „radikálisan és akaratlanul" modern, lebegő konzolos megoldása uralta a Dunakanyar látványát. Beállványozását csak 1960-ban kezdték meg,7 Sedlmayr pedig az új vasbeton kiegészítés alkalmával a tűzben megrongálódott, Lux-féle födémet is kicseréltette.
Lux Kálmán az 1930-as években aztán az esztergomi palota feltárására és bővítésére, valamint a székesfehérvári romkert kialakítására koncentrált leginkább, fél szeme mégis Visegrádra szegeződött. Márcsak azon okból kifolyólag is, mert 1934-től új korszak következett be a Műemlékek Országos Bizottsága történetében. A műemlékvédelmet jól érdekérvényesítő, szinte szakhivatallá avanzsálódott szervezet élére a politikusi vénával is bíró művészettörténész, Gerevich Tibor került, a műszaki főtanácsos – tehát a Bizottság vezető építésze – pedig Lux Kálmán lett. Bár a Bizottság beruházásait Lux felügyelte, Visegrád kihelyezett építésze természetesen a palotát ásató Schulek maradt.
A Salamon-torony, valamint az erődrendszer Duna-parti tornya között új összeköttetés jött létre 1938-tól. A Schulek által tervezett vízibástya téglaráépítése még csak nyomokban, de a hozzá csatlakozó kapu kompozíció már inkább emlékeztet a székesfehérvári romkert kapujára, amelynek terveit Lux Géza és Kálmán is jegyezte. Az a kapu kétségtelen reflexió a pomposai apátság középkori narthexére,7 melyet historizáló formában Lux Kálmán már Türje előcsarnokánál is mintának vett, és Székesfehévár is absztrahálóan ezt az előképet idézi. A visegrádi kapu ennek már egy nagyon-nagyon messzi rokona, de az apostoli kettős kereszt reliefjét tekintve is tagadhatatlan, hogy Schulek Jánosra a Lux-kapu hatott leginkább.
A királyi palota ásatásai egészen a II. világháború kitöréséig elhúzódtak. Schulek János maga is úgy hivatkozik, hogy a palota 1934 szilveszterén történt megtalálásra azért kerülhetett sor, mert 1932-ben Lux Kálmán Visegrád című vezetőkönyvben publikálva lett Oláh Miklós (1493-1568) Hungaria munkájának azon részlete, melyben a királyi palotát írja le Visegrádon. A publikált leírás alapján Schulek kikövetkeztette, hogy pontosan melyik telken lenne érdemes kezdeni a kutatást.
A nagy állami támogatások előbb az esztergomi ásatásokra és rekonstrukciójára csoportosultak, a visegrádi ásatás és annak rehabilitációs elképzelései pedig mindig újabb és újabb türelmet igényeltek, végül pedig a háború hiúsította meg a nagyobb projektet. Mind Schulek, mind Lux Kálmán azonban papíron továbbra is előszeretettel alkották meg helyreállítási elképzeléseiket. Az északkeleti palotarész akkoriban még kiépítetlen belső udvara Luxot is foglalkoztatta a megtalált faragványok "összekombinálásával". Rekonstrukciós elképzelési mellett azonban foglalkoztathatta a modern kiépítés gondolata is, amelyről a hagyatékában őrzött koncepció tanúskodik. Egyik rajzán a teljes északkeleti palotarész kiépítetten látható, az eredeti részek felé mediterrán hangvételű, a római antik villaépítészetre emlékeztető, de viszonylag neutrális építménnyel.
Budapesthez közeli, felkapott turista központtá Visegrád a háború után kezdett csak igazán válni, a királyi palota ásatása is új lendületet kapott az 1950-es évekre. 1949-ben döntés született arról, hogy a díszudvar keleti folyosóját ki lehetne építeni téglából, és a hegy felőli támfalat is helyre kell állítani, a kápolna falát fel lehetne falazni, a díszudvar alatti pincében a régi lerombolt boltíveket és gyámpilléreket pedig újjá lehetne építeni a látogatók számára. Lux Kálmán tervei a keleti folyosó kiegészítésére végül kiviteli terv javaslat formájában 1950. november 12-én készültek el.8
A meg is valósult terv semleges ívek helyett profilozott csúcsívekkel operál az udvar felé, azaz van némi stílszerű momentum benne az esztergomi neutralitással ellentétben. Lux Kálmán tehát a "Gerevich-korszak" után ismét téglával nyúlt középkori részekhez, ezt viszont már nem az olasz "műemlékes téglával" tette, azaz a kivitelezés nem az általa „csengő" téglának nevezett, jó minőségű, pirosas építőanyaggal történt már. A kevésbé jó minőségű tégla ráadásul könnyebben is rongálódott, így a következő években le is vakolták azt végül. A narratív szempontból fontos, más anyagból történő kiegészítés halvány megfogalmazása mellett ráadásul rekosntruktív elemek is voltak immáron ebben a projektben: hiszen a hozzáépítés alatt helyreállították az eredeti boltozatot, valamint a kiépített folyosó emeletének ballusztersorát is visszaépítették – mégha egy ponton modern korlát is folytatódott helyette.
Visegrád innentől kezdve új műemlékvédelmi korszakok főszereplője lett, Luxék átadták a stafétát egy új generációnak: a magyar műemlékvédelem olyan nagy nevei dolgoztak a hely újraélesztésén, mint Dercsényi Dezső, Gerő László, és természetesen Héjj Miklós és Szakál Ernő, aki Lux tervei szerint kivitelezte az említett ballusztersort is. Visegrád a föld mélyéről került elő a Gerevich által megteremtett szakhivatal tekintélyének, Luxnak és Schulek János áldozatos munkájának köszönhetően, mára pedig joggal lehet mondani, hogy ez lett az ország számára a legnépszerűbb pont, ahol mindannyiunk kapcsolatot akar teremteni nemzetünk középkori múltjával.
Pleskovics Viola
1 Visegrád, In: Pesti Hírlap, 49. évf., 1927/195.sz. 12.p.
3 MOB iratok, 1916/462
4 MÉM-MDK, Tudományos Irattár, 1726/208
5 Mátyás Király Múzeum, Visegrád, Adattár, ltsz. 1927/16.
6 Lux Kálmán: Visegrád, MOB, 1932., 14-15.p.
7 Gärtner Petra (szerk.): Szent István király bazilikájának utóélete. A Középkori Romkert 1938-tól napjainkig, Szent István Múzeum közleményei, B sorozat, 56., Székesfehérvár, 2016.15.p.
8 MÉM-MDK, Tervtár, Lux-hagyaték, ltsz. 03654
A cikk megjelenését és Lux Kálmán munkásságának kutatását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
