Magasházakról a Gödörben, a városról a Nyugatinál

Az ankét majdnem botrányosan kezdődött, mert hosszas várakozás után, miközben nagyszámú közönség gyűlt össze, a MÉK elnöke egyáltalán nem a témába vágó beszéddel indított.

A péntek (október 27.) délutáni/esti négy vagy mennyi eseményből kettőről

Kipipálva I.

Az ankét majdnem botrányosan kezdődött, mert hosszas várakozás után, miközben nagyszámú közönség gyűlt össze, Eltér István, a MÉK elnöke egyáltalán nem a témába vágó beszéddel indított, szinte érzéketlenül az igen fontos kérdéshez: kellenek-e magasházak Budapesten?
A tanácskozást a BME Urbanisztika tanszéke hívta össze, és ahogy Pálfy Sándor tanszékvezető bevezetőjében elmondta, amíg nincs a város egészére megfontolt szabályozás, addig moratóriumot kell hirdetni magasházak építésére.

 

Meggyesi Tamás professzor 7 pontban foglalta össze álláspontját, ami teljes egészében itt olvasható. Lényege, hogy szerinte is gondos előkészítéssel, sok egyéb probléma megoldását követően lehet magasházak építésére gondolni, de akkor is csak olyan esetben, ha az bizonyíthatóan minőségi változást teremt a város életében. De szólt a babiloni zikkuratról, a maszkulin elnyomásból eredő fallikus jellegről, s a mániáról is, ami egyszer már végigsöpört az országon a hetvenes években, és rémes örökség maradt ránk belőle. Van szerepe magasházaknak a mai városokban, de romboló erővé is válhatnak.

 

Nagy Béla dr. várostervező, aki valószínűleg a legtöbb - befektetői igényeket kiszolgáló - rendezési tervet szállította az utóbbi években, vesztett helyzetben érezte magát, hogy Meggyesi Tamás után kell megszólalnia. Elég nehezen követhető, csapongó, de szakszerű illusztrációkkal megtámogatott előadását azzal foglalta össze, hogy „szintetizált” koncepció alapján a Hungária körút vonalán kívül építhetők magasházak, körülbelül a Meggyesiéhez hasonló feltételek szerint.

 

Schneller István dr. leszögezte, hogy jelenleg is érvényben van Budapesten az a szabályzat, ami szerint a külső körúton belül 30 méter, azon kívül 55 méter a magassági korlát. Továbbá azt emelte ki, hogy a fővárosban számos építkezés önreprezentációt jelent és a tér gyarmatosítását, ami persze toronyházak nélkül is gyakori. Mindenképpen kettős pályázati szűrőre van szükség, ilyen értelemben indul meg a BVKSZ felülvizsgálata.

 

Elekes András ingatlanfejlesztő nem mondta ki, hogy melyik céget is képviseli, és igyekezett a magasházak jó oldalát hangsúlyozni. Vetített egy képet, amely Párizs városképét, mint izgalmas látványt mutatta a Montparnasse toronyházból – mire Eltér István megjegyezte, hogy az a ház éppen a riasztó példa az önmagában álló magasházra. Egy kérdésre válaszolva Elekes elismerte, hogy toronyházak építése nem feltétlenül teremti meg annak lehetőségét, hogy Budapest pénzügyi központtá váljék.

 

Kapy Jenő elmondta, hogy két esetben is kitért előle, hogy pályázatban megrajzolja a kívánt magasházakat. Szakmai szempontból pedig kritikával illette a tanácskozás belterjességét, hiányolta történészek, társadalomtudósok, pszichológusok bevonását a vitába. De az építészet szempontjából is élesen fejtette ki a valódi szakmai háttér hiányát. Szükség lenne Budapesten és országosan az egyetemek megerősítésére, hogy meginduljanak a szükséges alapkutatások.

 

Körmendy Imre több pontba foglalta mondanivalóját, amiben határozottan ellenezte magasházak építését. Nem vagyunk madarak, nincs szükség a kivagyiságra, a koncentrált munkahely igénye nem igaz, és ahogy Borsos Miklós szobrászművészt idézte: a szellem kis helyen is elfér, sőt mintha ott érezné jobban magát.

 

Z. Halmágyi Judit a kreatív, megújuló városfejlesztés mellett tett hitet, mert mint mondta, képviselőként az építészeti minőségért lesz felelős, és munkájához nemzetközi szaktekintélyeket is bevonhat majd. A magasházakkal kapcsolatban az emergencia elvét említette, bár bővebben nem fejtette ki annak lényegét. „Korszerű újragondolásra” van szükség, „befogadni az újat a stratégia és esztétika mentén”. Mindezekhez a Duna City projekt kapcsán jelentősen magasba szökő épületek ábráit vetítette, úgyhogy Pálfy Sándor meg is kérdezte, hogy a kettősség hogyan fér meg benne. A válasz kitérő volt, a tervezési tapasztalatok alapján továbblépve, a teljességgel való foglalkozás még új feladat számára.

 

Az utolsó expozét Dévényi Tamás tartotta, és meglehetősen pesszimista képet vázolt: az építészet hónapja plakát alapján úgy fogalmazott: jönnek az UFÓ-k, vagyis a magasházak, pedig a budapestiek többsége fél ezektől. Egyébként is a betonban tobzódó hazai építőipar nincs felkészülve az acélvázas magasházak kivitelezésére, nincs megfelelő lift-gyártó, és a tűzoltóság sincs berendezkedve az esetleges tűzesetek oltására. A toronyházak ha lehet, még súlyosabb sűrűsödéseket eredményeznek, mint a plázák, amit szintén figyelembe kéne venni. Mindettől függetlenül nincs kétsége afelől, hogy a fővárosban erőszakosan megindul a toronyházak építése, az első és a második még bizonyára hatalmas üzleti siker is lesz. A problémák majd jóval később jelenkeznek.
A tudósító a vitát ezek után nem hallgatta meg, várt rá a következő esemény, kamarabeszélgetés megint csak Budapestről, nem szorosan a magasházakról:

Kipipálva II.

Merre fejlődjön Budapest?
Kedélyes csevegés volt, akkor sem alakult ki nagyon élénk vita, amikor Bojár Iván András felszólította a résztvevőket, hogy mindenki ragadjon egy mikrofont, és nyugodtan vágjanak egymás szavába: Lányi András, Ikvai-Szabó Imre és Zoboki Gábor.
Továbbra is mindenki udvariasan – urbánus módra – elmondta a magáét és meghallgatta a többiekét. Sokkal jobb szabályozásra és persze annak szigorú megtartására van szükség, szóltak szinte egybehangzóan.
Eva M. Amichaly mint városgazdász szólt hozzá, saját szakmájának sokkal komolyabb képviseletét hiányolta az ügyek intézésében, irányításában. És élesen bírálta a politikusokat a koncepciótlanságért, a bátortalanságért, a dolgok felelős irányításának hiánya miatt. Senki nem tette szóvá az est előzetes szövegéből a legbornírtabb kérdést: "Avagy Budapest örökre az eklektika skanzenje marad?"