Magyar-amerikai csereprogram /2 – Nagy Tamás

Az 1980-as évek közepén járunk, akkor még nem lehetett tudni Magyarországon, hogy vége lesz a szocializmusnak. Az sem volt kézenfekvő, hogy egy magyar építész kimehet Amerikába, főleg nem családostul. Akkoriban még nem érzékeltük, hogy milyen nagy dolog az, amit Papp László tett értünk. Papp László segítségével létrejött egy ún. csereprogram, igaz meglehetősen egyoldalú volt. Az amerikai és a magyar építész szövetség megállapodása alapján évente két, 35 év alatti építész átmehetett egy évre a másik országba dolgozni. Az elejétől fogva lehetett tudni, hogy főleg magyarok mennek majd Amerikába. Igaz, néhányan jöttek Magyarországra Amerikából, de leginkább amerikai magyarok. Közülük a legismertebb Demeter Nóra (a Zoboki–Demeter párosból), aki ennek a programnak a segítségével jött át Magyarországra dolgozni és itt is maradt.

Amit Laci létrehozott, az sok szempontból egyedülálló volt. Lacinak nagy volt az ismertsége, főleg Amerika keleti partján, nagyon aktív volt az építészeti közéletben. (…)

A csereprogramra a következőképp pályázhattunk: a benyújtott portfólióinkat Laci összegyűjtötte, majd elvitte – főként – New York-i építészirodákba, ezek után kaptunk lehetőséget arra, hogy kimenjünk Amerikába dolgozni. Akkor nem annyira észleltük, hogy mekkora lehetőség volt ez számunkra, mikor kijutottunk, akkor már láttuk, most meg abszolút lehet látni, hogy óriási dolog volt, már csak az is, hogy úgy vettek fel minket az amerikai irodák, hogy nem beszéltek velünk előtte, hanem Papp László ajánlására kerültünk be. Ez azért is említésre méltó, mert Amerikában elég nagy a bizalmatlanság a messziről jött emberekkel szemben. Van egy kifejezés, ami 1956 után terjedt el: hajómérnök. Tehát olyan mérnök, aki a hajóúton, Amerikába menet vált „mérnökké". Magyarul a messziről jött ember azt mond, amit akar. Kint láttam, hogy az irodák nagyon sokat nem adnak a portfóliókra, mert azt bárki összerakhatja, bármit bele lehet tenni. Lehet nagyon fényes portfóliókat is gyártani. Az a biztos, hogy ha a munkaadóval szemben leül a pályázó, és egy órát beszélgetnek, ezt hívják interjúnak. (…)

Különböző irodákban kaptunk helyet. Talán egy kevés beleszólásunk volt abba, hogy hova kerülünk, de leginkább Laci mondta meg, hogy hol van lehetőség. Jómagam a Haines Lundberg Waehler Architects (HLW) irodába kerültem, aminek öt tulajdonosa volt, de magyar nem volt köztük. (…)

A HLW nagy, körülbelül 250 fős iroda volt.  Amerikában egy 30-40 fős iroda már komolynak számít. Igen nagy munkákat vitt a HLW ennél fogva, tulajdonképpen egy ekkora irodában pusztán egy csavar az ember a gépezetben, de jó volt ebbe is belelátni. (…)

Mi végül három évet töltöttünk Amerikában, a többiek általában kettőt, és egy kolléga volt, aki végleg kint maradt. Pont a rendszerváltáskor jöttünk haza a családommal, 1989 végén. Két kicsi gyerekkel utaztunk ki Amerikába, emiatt komoly döntés volt, hogy vállaltam a részvételt a programon. Korábban már jártunk New Yorkban, így tudtuk, hogy élhető város, de számomra is meglepő volt, hogy mennyire élhető két kicsi gyerekkel is. 3 és 6 évesek voltak a gyerekek, amikor kimentünk, a fiam ott járt első és második osztályba, a lányom pedig iskola-előkészítőbe. Nagyon kevés New Yorkban a gyerek, de szeretik a gyerekeket, így a gyerekes családokat örömmel fogadják. A város kellős közepén laktunk, gyalog lehetett menni az iskolába és a munkahelyre. Három év alatt szerencsére a hajunk szála nem görbült, pedig New Yorknak akkoriban elég rossz volt a megítélése, ma már jobb a közbiztonság.

Az építészirodában is érdekes volt persze dolgozni, de az, hogy a világ egyik kulturális központjában van az ember, az önmagában nagyon nagy élmény volt, a hozadékokról – mint például, hogy a gyerekek megtanultak angolul – nem is beszélve. A rendszerváltással megszakadt a csereprogram, megváltoztak a viszonyok, hirtelen sokkal könnyebb lett kijutni külföldre. 1987-ben mentünk ki, olyan szempontból volt ez szerencsés, hogy iszonyatos építési fellendülés volt akkor New Yorkban, rengeteg munka volt. Miután eljöttünk, rá néhány hónapra meg összedőlt az amerikai gazdaság, rengeteg építész került az utcára, mert nem volt elég megbízás. 1990 körül visszamentünk, mert meghívták Ilonát egy kiállításra, bementem a céghez, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a 250 fős cégből 80 fős cég lett… (…) Kivételek ez alól a bizonytalan helyzet alól a sztárépítészek, akiknek mindig van munkájuk, de kevés sztárépítész van. (…)

A magyar és az amerikai irodák közt nagy különbségek voltak, de meglepően nem olyanok, amikre az ember gondolna. Ki lehet jelenteni, hogy alapvetően konzervatív az amerikai építész társadalom. Mind a külsőségekre, mind az építészeti felfogásra igaz ez. Nem arról a felső három százalékról beszélek most, akik a magazinokat megtöltik, hanem a nagy átlagról. Belépsz egy irodába és megmondják, hogy sötét színű öltönyben kell bejönni, fehér ingben és nyakkendőben, szép fekete cipőben. Olyan dress code van, ami egy kicsit mellbe vágja az embert, persze tudtam, hogy erre kell számítanom. (…) Később rájöttem, hogy nagyon sok haszna van ennek az egyenruhának, mert az emberek között egy ilyen őrült nagy irodában nagy különbségek vannak, a tulajdonosok rendkívül gazdag emberek. Vannak jómódú vezető dizájnerek és vannak közepes vagy alacsony beosztású, keveset kereső emberek, mint mi. Mikor körülültük az asztalt sötét zakóban és fehér ingben, akkor ez a különbség nem volt annyira szembeötlő. (…)

Az elsődleges szempont az volt, hogy amit csinálunk, az műszakilag jó legyen, biztonságos legyen, a megbízó legyen elégedett. Kerülték az egyéni döntéseket, egy nagyobb irodában – de valószínűleg a kisebbekben is – sokkal többet tárgyalnak a megbízóval, mint itthon. Nem akarják azt, hogy probléma legyen a házzal, a tervezés fázisában mindent meg akarnak tudni, amit csak lehet. Nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a tervezés előkészítésére, Magyarországon eléggé elhanyagolják ezt a kérdést, van, hogy csak úgy nekiesik az ember a feladatnak. Van úgy, hogy a megbízó akkor döbben csak rá arra, hogy mit is rajzolt le az építész, mikor már áll a ház.

Az amerikaiak számos eszközt alkalmaznak annak érdekében, hogy a megbízót ne érje váratlan meglepetés. Egy komolyabb épületnél például a ház egy bizonyos szekcióját egy az egyben megépítik. Ugyanazokból az anyagokból, amiből majd a végleges ház is készül. (…) Nagyon más a döntési mechanizmus is a tervezés során. Magyarországon ahhoz szoktunk hozzá, hogy kitaláljuk a házat és akárhogyan is, de rábeszéljük a megbízót, hogy ez lesz a legjobb, emellett döntsön. Elég jó pozícióban dolgozhattam Amerikában, a dizájn csoportban, ami az ún. elit része volt az irodának, mert az építészek jelentős része a feldolgozó, production részen volt. (…) Ebben az elit alakulatban is elvárták tőlünk mikor bejött egy feladat, hogy készítsünk négy-öt variációt a házra. Először nem is értettem a feladatot. Az ember persze, hogy csinál variációkat, de csak a legjobbat mutatja meg. Amerikában ez nem így ment, négy-öt variációt kellett készíteni és a megbízóval együtt kiválasztani, hogy melyik menjen tovább. (…) Az öt főnökünk elsősorban üzletember volt, számukra az volt az elsődleges, hogy a megbízó elégedett legyen. A megbízó akkor elégedett, ha úgy érzi, hogy nem marad ki semmiből, bevonják a döntésekbe. Nagyon szokatlan módszernek tűnt ez számomra, nem is tudtam megszeretni ezt az eljárást, másfelől meg értettem az üzleti szempontokat is. (…) Amerikában egy üzleti alapon álló építésziroda voltunk, ahol figyelembe kellett venni ezeket a szempontokat, a megbízó szándékait.

Az irodában számos nemzetiség volt jelen, volt egy alkalmazott a production részlegen, Maugsch Péter, aki 1956-os magyar volt. A magyarok közül elég sokan viszonylag sikeresek lettek külföldön.

Már visszajöttünk Magyarországra, mikor 1994 körül szerveztek kint egy konferenciát. Akkor már túl voltunk a rendszerváltáson, így az volt a konferencia témája, hogy mik történtek Kelet-Európában az 1989 óta eltelt időszakban. Meghívtak építészeket Prágából, Bukarestből, Varsóból és Budapestről. Én képviseltem Budapestet. Nagyon jó építészekkel találkoztam, de a prágai építésznek New Yorkba kellett mennie ahhoz, hogy egy budapestivel találkozzon. Rengeteg ilyen találkozás volt. Jellemző ma is, hogy a világ különböző részeiről New Yorkban találkoznak az emberek (…), ez volt az egyik legnagyobb élmény Amerikában.

Papp László elegáns kis városban lakik, New Canaanben, magyarul Új Kánaánban. Egy órára van a város New Yorktól, az irodája pedig White Plains-ben volt. New Canaan nagyon elit hely. (…) Nagyon gazdagok az emberek ezeken a területeken, óriási házaik és birtokaik vannak. A házakból nem lehet látni a szomszéd házat. Azért ismerjük csak ilyen jól New Canaant, mert volt egy nyár, a második, amikor Laciék elmentek egy hónapra és odaadták a házukat, főleg azért, hogy vigyázzunk a házra és az állatokra. Nagyon érdekes élmény volt, onnan jártam be New Yorkba dolgozni, és beleláttam abba, hogy hogyan élnek a gazdagok. A városba autóval bemenni őrültség, mert iszonyatos pénz a parkolás, meg nem is találni helyet. A gazdagok úgy élnek, hogy például New Canaanben a feleség kiviszi reggel a férjet az állomásra, vagy kimegy a férfi saját autóval, és otthagyja az állomáson. Mielőtt felszáll, megveszi a New York Times-t és a reggelijét, felszáll a kényelmes vonatra. Mire beér New Yorkba, elolvasta, amit akart és megette a reggelijét. New Yorkban jó esetben gyalog besétál az irodába. Visszafelé ugyanez a helyzet, este 6-7 körül mindenki megy a Grand Central Pályaudvarra, ugyanúgy megveszik az uzsonnát meg egy újságot és otthon várják őket vacsorával. Ezen a környéken mindenki jól öltözött. Sok családtag meglátogatott minket, míg kint voltunk, egyik rokonunk jegyezte meg, hogy olyan, mintha New York környékén mindenki az operába készülne. A többség valóban nagyon elegáns, a connecticuti vonaton utazókról is elmondható ez. A másik kedvelt irány Long Island, ott laknak talán a leggazdagabb New York-iak. (…)

Papp László irodája kis iroda volt, 4-5 ember dolgozott ott. (…) Viszonylag jól menő irodának számított, állandóan volt munka, hétvégenként én is kijártam besegíteni. A mai napig működik egyébként az iroda, Laci már nem dolgozik, de az ő nevét viseli, Papp Architects a neve. (…) Papp László munkái közül saját lakóházát emelném ki, amit azóta eladott. New Canaan egyébként egy építészeti zarándokhely, ott található Philip John­son birtoka és háza, és két Breuer Marcell ház is van a városban. Connecticut, Massachusetts és Vermont gyönyörű helyek, hegyes-dombos vidékek. (…)

Idén a New York-i 56-os emlékmű avatása kapcsán látogatok el a városba. Talán tíz évvel ezelőtt született a gondolat, Amerikában több helyen van már ’56-os emlékmű, de New Yorkban még nem volt. Ennek az az oka, hogy a város tele van emlékművekkel és szobrokkal, több száz náció él a városban, gyakorlatilag emlékmű-állítási stop alakult ki. Laciék a fejükbe vették, hogy megvalósítják az emlékművet mindezek ellenére, elérték, hogy a Kossuth-szobor környezetében kapjanak plusz felületet, ahol az emlékművet ki lehet alakítani. (…) Szép helyen van, a Hudson partján, közel a Columbia Egyetemhez, egy parkos részen. Nyílt nemzetközi tervpályázatot írtak ki az emlékmű tervezésére. A zsűri öt tagból állt, felkértek amerikai művészeket és építészeket. Német, japán, mindenféle nemzetiségű induló volt a pályázaton. Végül az általam benyújtott terv került ki győztesen, ami meg is lepett egy kicsit, mert szokatlan volt az ötlet, amivel előálltam. Volt a tervnek egy előzménye: talán két évvel korábban dolgozott nálunk fiatal építészként Sipos András. (…) Az ő mániája volt a csillagászat, rengeteget mesélt a csillagászati érdekességekről. Elárulta, hogy a NASA-nak van egy olyan programja, amelynek segítségével a világ minden pontján, száz évre visszamenőleg meg tudják mondani, hogy hogyan álltak az adott időben a csillagok. Mikor kipattant a gondolat a fejemből, felhívtam Andrist, hogy tudna-e segíteni abban, hogy az 1956. október 23-i csillagképet megszerezzük. Segített és átküldte a csillagképet. Egy 150 x 150 mm-es gránittömbbe terveztem bele a megfelelő csillagképet. A pályázati tervben ezek a csillagok lLED-fények lettek volna, aztán a tervezés során kicseréltük rozsdamentes acél betétekre. Több elemből áll az emlékmű: egy gránittömbből, amire fel van írva, hogy az ’56-os hősök emlékére, és van egy gránitpad is a területen. Az engedélyeztetési procedúra körülményes volt. (…) Mikor nagy nehezen túljutottunk a Park Bizottságon, kiderült, hogy most jön az Art Commission. Tehát egy csomó bizottságon át kellett menni, mire majdnem négy év után végre elértünk oda, hogy minden pecsét, minden engedély rajta volt a terven. Egy szobányi területről beszélünk egyébként. (…) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el boldogsággal, hogy valami elkészült a terveim szerint New Yorkban, akkor is, ha csak egy zsebkendőnyi területről van szó. (…)

Nagy Tamás

Nagy Tamás tavalyi évkezdő írását Steven Holl New York-i nyári kurzusáról itt olvashatják.