Magyar-amerikai csereprogram/3 – Noll Tamás és Mikó László

Az Építészfórum Magyar-amerikai csereprogram című, kéthetente megjelenő sorozatának legújabb részében ismét olyan építészek visszaemlékezéseit olvashatjuk, akik a 80-as, 90-es évek fordulóján, a Magyar és az Amerikai Építész Szövetség általt szervezett csereprogram keretében két évet Amerikában tölthettek, és egy helyi tervezőirodában gyarapíthatták tudásukat. A ma megjelent, harmadik cikkben Noll Tamás és Mikó László gonolatait ismerhetjük meg. 

Noll Tamás visszaemlékezése

1977-ben diplomáztam a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd Miskolcon, az Északtervben kezdtem meg szakmai pályámat, először Sallai Mátyás építész, majd Bodonyi Csaba és Ferenc István építészek irányítása alatt dolgoztam. Az 1980–82-es években végeztem el a Mesteriskolát, amely intézmény elvégzése az akkori időkben a vezető építészek közé történő belépést jelentette. 1983-ban első önállóan tervezett munkámért – Miskolci Gyermekrehabilitációs Központ – az építészeknek adományozott legrangosabb díjat, az Ybl Miklós-díjat kaptam. Innentől kezdve számos középületet, kórházat, irodaházat, ipari épületet önállóan terveztem. Számottevő szakmai gyakorlattal 1987-ben kerültem be az amerikai-magyar építész csereprogramba, amelyet Papp László és Callmeyer Ferenc építészek és barátok közösen hoztak létre a ’80-as évek második felében, kihasználva a rendszer nyugati irányba történő növekvő nyitottságát.

A program célja egyértelmű volt: gyakorlattal rendelkező fiatal építészeknek lehetőséget adni a kor gazdasági és szellemi vezető országában a szakmai továbbképzésre, a legjobb gyakorlat elsajátítására, aztán hazatérve a tanultak hazai hasznosítására. Ennek a programnak volt előképe, egyrészt hogy a háború utáni fiatal magyar építészek – Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Zalaváry Lajos, Dragonits Tamás – Dániában dolgoztak, majd később, 1956 után Goldfinger Ernő építész biztosított munkákat Angliában magyar fiatal építészeknek, akik hazatérve meghatározó alakjai lettek a magyar szakmai közéletnek: Borvendég Béla, Brjeska István, Párkányi Mihály, Hofer Miklós, Gulyás Zoltán, Tokár György, Jurcsik Károly és a programszervező Callmeyer Ferenc. Az előkép megvolt és a nyolcvanas évek végén újra adódott egy lehetőség hasonló program megszervezésére. Most a hidat Callmeyer Ferenc és Papp László építették ki, köszönet illeti munkájukat, hogy kilenc magyar fiatal építésznek biztosítottak egy életre szóló kalandot, szakmai tapasztalatszerzést és egy új világlátást.

A magyar–amerikai csereprogram 1986-ban indult a MÉSZ és az AIA szervezésében. Először a MÉSZ hirdetett meg egy pályázatot fiatal, 35 év alatti építészeknek, majd a jelentkezőkből kiválasztott öt építésznek a portfólióját küldték ki Papp Lászlónak, a program amerikai szervezőjének, aki személyes ismeretsége és szakmai tekintélye révén megszervezte, hogy amerikai építész tervező cégek vegyék fel a magyar fiatalokat kétéves munkavégzésre. A program keretében évente kettő építész kapott állást, az amerikai fiatal építészekkel mindenben azonos keretek között. Én a második évben, Nagy Tamással együtt vettem részt a programban, a New York-i Emery Roth and Sons építész iroda alkalmazott.

 A Roth-iroda magyar gyökerekkel rendelkező ismert New York-i cég volt, az alapító Róth Imre Magyarországról került Amerikába és autodidakta építészként a századfordulótól kezdve komoly szakmai karriert épített fel. Később két fia, majd a ’80-as években unokája Richard Roth Jr. vezette az akkor 80 fős tervezőcéget. Az iroda erőssége a nagy volumenű projektek szervezése és a kivitelezési tervek készítése volt, de az iroda keretein belül egy kisebb, 10 fős design részleg is működött, amerikai, lengyel, ír, koreai, japán és magyar építészekkel, ugyanis Fazakas György mint az első ciklus kiválasztott építésze is itt dolgozott. Ebbe a közegbe kerültem 1987 márciusában és folyamatosan itt dolgoztam beosztott építész tervezőként 1999. június végéig. Olyan jelentős New York-i irodaépületek tervezésében vettem részt, mint a 7 World Trade Center, 17 State Street, 1585 Brodway és a 546 Fifth Avenue.

Mit jelentett számomra ez a két év? Röviden szólva minden tekintetben megváltoztatta az építészetről, az építészeti tervezési gyakorlatról és általában az életről kialakított nézeteimet.

Alapvetően más tapasztalatot, érzékelést jelent, ha az ember úgy van jelen egy számára ismeretlen országban, hogy aktívan be tud kapcsolódni az ottani mindennapi életbe, munkavégzéssel és egy család életével járó minden ügyes-bajos dolog intézésével. A megismerés fokozatos folyamat, először a praktikus dolgokkal találkozik az ember, aztán az idő múlásával egyre jobban érzi az új közeg jellegzetességeit, különbözőségeit. Ami a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, az a pozitív, derűs légkör, amely körbevette az embert a munkahelyén és a magánéletben. Hosszabb időnek kellett eltelni, mire meg tudtam fogalmazni ennek az érzésnek a valóságalapját, amit végül az emberek egymás iránti tiszteletében és a felelősség vállalásában tudtam kifejezni. Meg kellett tapasztalnom, hogy az emberek közötti érintkezésben a másik ember érzékenységének a figyelembevétele, a vélemények megfogalmazása, a másik ember idejének az értéke, a tárgyalásokon való felesleges hozzászólások elkerülése, milyen fontos tényezők a normális légkör kialakításában. Amerika úgy él a köztudatban, mint a szabadság és egyenlőség hazája, ugyanakkor egy idő után érzékelhetővé vált az a finom hierarchikus (tekintélyelvű?) rendszer, amely megszabja a társadalmi érintkezések keretét és tartalmát. Külön „kasztot" alkotnak a cégtulajdonosok és az „alkalmazottak", a vezetők és a vezetettek. Nem mindegy, hogy az ember ebben a rendszerben hol helyezkedik el, így az egyes élethelyzetekben történő döntéseknek nagyon komoly súlya van. Olyan érzésem volt, hogy az amerikai emberek nagyon rugalmasak, mobilak, szinte minden nap döntést hoznak, hogy maradjanak az adott munkahelyükön, vagy keressenek számukra alkalmasabb, jobb lehetőséget. Az emberek mobilitására jellemző, hogy egy év után a 80 fős cégnél már a 40-ik legrégebben ott dolgozó voltam.

Egy ilyen rendszerben az embereknek sokkal nagyobb esélyük van arra, hogy megtalálják azokat a munkaterületeket, amelyeken a számukra legkedvezőbb munkát tudják végezni, mert a munka szeretete a legfontosabb tényező a minőségi munka végzésében. Magyarországra történő visszatérésem után ennek a tiszteletnek a hiányát nagyon nehéz volt újra megszokni. Másik összetevője a jó légkör kialakításának, hogy az amerikaiak kitűnő szervezők. Természetesen ez is összefügg az emberek közötti hierarchiával, mert a résztvevők „lefelé" és „felfelé" is figyelnek. A vezetők figyelnek a beosztottak képességeire, fokozatosan, a felkészültségüknek megfelelően adják ki a feladatokat, és emelik a tétet. Így a beosztottak nem kerülnek megoldhatatlan helyzetekbe, azt érzik, hogy bizonyos minták birtokában biztos tudással tudják megoldani a feladatokat. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az első feladatnak egy előtér tervezését kaptam, amelyhez megmutatták a cég által készített hasonló munkákat, az elemzések után érzékelhetővé vált az elvárt megoldás. Lépésről lépésre történt az építkezés, a második év végén már kialakult az az érzés, hogy egy felhőkarcoló irodaház tervezését meg tudom oldani. Szerves építészet, organikus építkezés, az intézmények szerepe a tudás gondozásában – azaz miért hatékony az amerikai rendszer, miért világelső az amerikai gazdaság?

Az Emery Roth and Sons cégnél végzett tervezési munka során fokozatosan tárult fel előttem az a szisztematikusan felépített rendszer, amely manapság leginkább a szoftverfejlesztéshez hasonlítható: egy szilárd alapra épülő folyamatos fejlesztési folyamat jellemzi a szakmagyakorlást, a tervezést, az építőipart, a szabályozást. Ezek az alapok több mint 100 évre nyúlnak vissza. 1888-ban jelent meg először az Építtetők – Építészek – Kivitelezők közötti szerződéses kapcsolatokat szabályozó szerződésrendszer – Contract Documents, majd jóval később, 1932-ben került kiadásra az építészek Bibliája, az Archcitectural Graphic Standards. Mind a két rendszert az AIA (Amerikai Építészek Intézete) gondozza, folyamatosan gyűjti a partnerektől az észrevételeket, a gyakorlatban megjelenő konfliktusokat, új megoldásokat, és hagyja el az idejétmúlt, elavult részeket. Napjainkban a szerződésrendszer a 17. verziónál, a Graphic Standards a 12. verziónál tart. A két alaprendszer mellett számos hasonló logikával működő rendszert gondoz az AIA, amellyel nagyfokú hatékonyságot és biztonságot garantál az USA teljes területén működő építészeknek, kivitelezőknek.

A nagy rendszerekhez hasonlóan működnek a tervező cégek is, a saját maguk által fejlesztett tudástárral, sablonokkal és mintákkal. A tervezési munkában mindig nagyon sok az ismétlődő elem, az ezekhez való gyors hozzáférés és alkalmazás mellett energia szabadul fel az új, innovatív megoldások alkalmazására. A fejlődést a folyamatos innováció biztosítja, amely állandóan új cégek megjelenésével, a régiek elhalásával valósul meg. Az a cég, amely nem képes folyamatosan fejlődni, tanulni, az kiesik a versenyből. Sajnos erre a sorsra jutott az Emery Roth és Sons cég is, amely közel 100 éves működés után 1996-ban csődöt jelentett, és felszámolásra került.

A szakmai tapasztalat mellett megismertük az amerikai iskolarendszer működését. Két fiam már iskolás korú volt, a negyedik és a második osztályt fejezték be Magyarországon, és már kellően elvették a kedvüket az iskolába járástól. Egy New York melletti kisvárosban, ahol jellemzően olaszok alkották a lakosok többségét, a helyi közösségi iskolába kezdtek el járni. Az iskolai légkör hasonló volt, mint a bevezetőben leírt pozitív, munkahelyi légkör. A tanárok alapvetően a gyerekek dicséretére, ösztönzésére, a fejlődésük figyelemmel kísérésére helyezték a hangsúlyt. Kiderült, hogy örömmel lehet iskolába járni! Közel két és fél év után, 1999 júliusában tértem vissza a rendszerváltozás lázában égő hazánkba. Az akkori idők lehetőséget adtak az élet újjászervezésére. 1990. január elején barátaimmal megalapítottuk a TEAMPANNON Építész Irodát, amely alapvetően az Amerikában szerzett tudásra és tapasztalatra építve most már 30 éve működik. Ez idő alatt, számos középület terveit készítettük el, bekerültünk a nemzetközi építészeti világba, olyan sztárépítészekkel dolgoztunk együtt, mint a dublini O’Donell and Thuomy építésziroda, a tokiói Suo Fujimoto Architects, a New York-i Diller Scofidio and Renfro.

A megszerzett szakmai tapasztalataimat az építészeti közéletben próbáltam továbbadni. 1990-től részt vettem a szakmai közélet újjászervezésében, 1997-től Callmeyer Ferenc mellett, az újrainduló Magyar Építész Kamara alelnöki tisztségét, majd később négy évig a kamara elnöki tisztségét töltöttem be. Sajnos a mai magyar szakmai közeg nem azonos az amerikaival, itt az építkezés sokkal nehezebbnek bizonyult, a befektetett munka hatékonysága is más. Jelentős időnek kell eltelni, hogy a hazai szakmai közélet megszabaduljon azoktól a kötöttségektől, amelyek a mai napig akadályozzák a normális működés, egy egészséges versenyre épülő rendszer kialakulását.

Mikó László visszaemlékezése

30 év távlatából a személyes és szakmai tapasztalások összeolvadnak, a tanulságok letisztulnak. Több mint 2 évet egyfolytában más földrészen élni lehetőséget nyújt egy eltérő kultúra megismerésére és a haza más szemszögből való értékelésére. Mindezt az 1980-as évek végén a világ vezető nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a rendszerváltozáson átmenő Magyarország viszonylatában megélni különösen értékes és történelmileg kiváltságos lehetőség volt.

A két ország méretéből és erejéből, illetve történelmi múltjából eredő különbségek mellett a  szervezési és együttműködési kultúra eltérőségét tapasztaltam. Mi magyarok a gyors észjárásunkban bízva intuitív módon gondolkodunk, individuálisan működünk és bizalmatlanok vagyunk az együttműködéssel szemben, melyet ráadásul felületesen szervezünk. Az Amerikában élők körültekintő döntési és alapos szervezési kultúrája, valamint az együttműködés iránti bizalma nagyobb garanciát nyújt a színvonalas eredmény elérésére. Ez a megfigyelés vonatkozik az egész ország működésére, a makro és mikro szintű folyamatokra, így az építészeti tervezés és megvalósítás teljes folyamatára is. Az Egyesült Államok mélyebb megismerését fokozta, hogy a csereprogram egyik felét New England területén, másik felét Texasban tölthettem, érzékelve az északi és déli államok eltérő kultúráját.

Bejárhattam a XX. századi modern építészet ikonikus alkotásait és megismerhettem az akkori kortárs amerikai építészet eredményeit és törekvéseit. Számomra nyilvánvaló lett a poszt-modern építészet mulandósága és a modern építészetnek a korábbinál érzékenyebb, környezetéhez jobban kapcsolódó formában való továbbélése.

Diplomám megszerzésétől a kiutazásom kezdetéig 9 évet a KÖZTI-ben dolgoztam, mely akkor egy több száz fős, komplex tervezési szolgáltatást nyújtó állami nagyvállalat volt. Ehhez képest a Papp Architects P.C. (White Plains, NY) és az A.S.I. Inc. (Houston, TX) 10 fős létszámú, magán építésziroda volt. Az előbbit három partner – egyikük Papp László, az utóbbit Németi Ede egy személyben vezette. Mialatt itthon a rendszerváltozással kezdetét vette az állami tulajdonú tervezőintézetek széthullása, a csereprogram résztvevőjeként a legjobb időben szerezhettem közvetlen tapasztalatokat egy kis létszámú építésziroda működéséről. A látott példák alapján röviddel hazatértem után alapítottam meg Szántó Tibor építésszel a Szántó & Mikó Építészek Kft.-t, mely immár 27 éve működik.

A csereprogram természetes velejárója volt angol nyelvtudásom tökéletesítése és kommunikációs készségem javítása, mely hozzájárult a MÉSZ és MÉK nemzetközi kapcsolatainak ápolásában betöltött szerepeimhez, illetve a BME Építészmérnöki Karának angol nyelvű kurzusában való oktatási munkámhoz. 

Összességében elmondhatom, hogy a csereprogram résztvevőjeként világlátásomra, személyes és szakmai fejlődésemre nézve döntő impulzusokat szerezhettem, melyek tapasztalatot és biztonságot nyújtottak a megváltozott hazai politikai és gazdasági helyzetben való induláshoz. Mindezért köszönettel tartozom a csereprogram szervezőinek, elsősorban Papp László építésznek, akinek atyai barátsága és figyelme a mai napig kísér.