Magyar-amerikai csereprogram/4 – Szász László és Hajnády Erzsébet

Folytatódik az Építészfórum Magyar-amerikai csereprogram című cikksorozata. A kéthetente megjelenő részekben azon magyar építészek visszaemlékezéseiből, gondolataiból válogatunk, akik a 80-as, 90-es évek fordulóján, a Magyar és az Amerikai Építész Szövetség általt szervezett csereprogram keretében 2 évet Amerikában, egy ottani tervezőirodánál dolgozhattak. A most megjelenő negyedik részben Szász László és Hajnády Erzsébet visszaemlékezését olvashatják.  

Szász László visszaemlékezése:

Az IPARTERV-ben egy műteremben dolgozva Callmeyer Ferenc – CöFö – feleségével, Évával, sokat hallottam tőle Papp Laciról, majd az általa elindított „csereprogramról", amit mi MÉSZ Amerikai Ösztöndíjként ismertünk. 1984–86 között a Mesteriskola VIII. ciklusának résztvevője voltam, reménykedtem benne, hogy annak elvégzése után pályázhatok a programban való részvételre. 1987-ben nyílt lehetőségem arra, hogy az akkor harmadik évében járó programra beadjam jelentkezésemet. Az előző évekhez hasonlóan a MÉSZ előzetes zsűrijét követően 5 portfólió került kiküldésre. Ebbe sikerült bekerülnöm. Bár mi erről akkor nem sokat tudtunk, az USA keleti partján már érződött a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji gazdasági recesszió, ami az építészirodáknál nem kedvezett új munkaerő felvételére. Laci – bár mindent megtett –  New York környékén újabb munkalehetőségeket nem talált, amiben talán az is közrejátszott, hogy a program korábbi két turnusában részvevők hosszabbítottak, így „üresedés" sem volt.

Rokonok segítségével merült fel annak lehetősége, hogy a recesszió által még kevésbé érintett Közép-Nyugaton (Midwest) lehetne találni olyan irodát, ami fogadni tudna. Ez egy véletlennek köszönhetően végül is sikerrel járt. Így kerültünk Milwaukee-ba, ahol a helyi viszonylatban nagyobbnak tekinthető, kb. 75 főt foglalkoztató the Zimmermann Design Group nevű építésziroda vállalta, hogy egy évre álláslehetőséget ajánl. Az iroda tulajdonosa, Gary Zimmermann osztrák felmenőkkel rendelkező építész – üzletember, aki családjával éveken át fogadott Európából cserediákokat a Rotary Club keretében, kedvező tapasztalatokkal. Feltehetőleg a mi esetünkben is valami hasonló indíttatásból gondolta úgy, hogy nem vállal túl nagy rizikót, ha kelet-európai építésszel színesíti az iroda összetételét. A szükséges adminisztrációs előkészületek után 1988. június utolsó hetében utaztunk ki feleségemmel, Erzsébettel New Yorkba. Laci felajánlotta, hogy néhány napra vendégül lát New Canaan-i házukban, hogy egyrészt megismerjük egymást, másrészt felkészítsenek a várható sokkhatásra, ami az eddigi életformánk és az amerikai lét közötti különbségből érni fog minket. Ezalatt a pár nap alatt New Yorkban találkoztunk Nagy Tamással és Noll Tamással, akik előttünk mentek ki és már második évüket töltötték. Az irodájukban ebédszünetben tudtunk egy rövid látogatást tenni, egy villanásra képet kaptunk arról, mennyire más egy itteni iroda működése.

New York után Milwaukee-ba repülve már a levegőből láthattuk, hogy ismét egy teljesen más világba csöppenünk. Kerestük a várost, de csak a végeláthatatlan földszintes kertes házak sokaságát láttuk. Hova jöttünk? – kérdeztük elhűlve egymástól. A kezdeti néhány napot a rokonoknál töltve a július 4-i ünnep lezajlását követően jelentkeztem munkaadómnál, ahol a kedves fogadtatást követően ismerkedni kezdtem leendő munkahelyemmel. Az a sztereotípia, hogy az amerikaiak barátságosak, de nagyon tartózkodók – itt nem látszott beigazolódni. Az iroda fiatalabb korosztálya igen pezsgő közösségi életet élt, akik rögtön meghívtak mindkettőnket munka utáni és hétvégi programokra.

Az első három hónap nem volt könnyű, egyrészt az irodában volt bennem napi megfelelési kényszer, látva azt, hogy milyen könnyen bocsájtanak el munkatársakat egyik napról a másikra. Ugyanakkor a mindennapi élet – lakásbérlés, berendezkedés, autó, biztosítás, bank- és pénzügyek, stb. – is adtak feladatot. Erzsébet óriási segítség volt az új életformára való átállásban, berendezte bérelt lakásunkat és mindent elintézett, amit lehetett.

A második hónaptól Ő is kezdett munkát keresni, járt interjúkra, próbarajzolásra. Igazi kellemes meglepetés volt számunkra, amikor irodavezetőnk állásajánlatot tett Erzsébetnek is. Így októbertől egy műteremben, általában azonos munkákon dolgoztunk. Ebben az időben még kézi rajzolás volt az irodában, számítógépet csak elvétve használtak, főleg adminisztrációs, specifikáció készítési célra. Bár az „imperial" mértékegység  használatára való átállás, illetve a tervekre írt rengeteg szöveges instrukció megfogalmazása nem volt zökkenőmentes, az összefüggések átlátásában és a  tervek készítésben felvettük a versenyt a hasonló beosztásban dolgozó helyi kollégákkal, sőt néha arra kértek, hogy lassítsunk. A munkák változatosak voltak, a helyi gyermekkórház egyetemi apartman házzá alakításától kezdve biztosítótársaság zöldmezős új központján át a University of Wisconsin Madison-i campusán létesült új Business School épületéig sok minden megfordult az asztalunkon. Ez utóbbi épületet a Walter Gropius által alapított és akkor még működő TAC (The Architects Collaborative) irodával közösen csináltuk.

Nehéz volt megtapasztalni, hogy Amerikában a szabadságot nagyon szűken mérik – az első évben 5 nap, a második évben 10 nap fizetett szabadságunk volt –, hétvégéken, ünnepnapokon igyekeztünk sokat utazni, minél többet látni Amerikából. Nagy szerencsék volt abban, hogy a Wisconsinban született és sokáig itt élő, dolgozó Frank Lloyd Wright számtalan épülete néhány órás távolságra volt Milwaukee-tól. Ahogy egyre jobban beleástuk magunkat az ő munkásságának megismerésébe, Chicago környékén, Floridában vagy Kaliforniában is épületeit keresve jutottunk el fantasztikus helyekre.

A kintlétünk első évfordulóján meglátogattuk Papp Laciékat, Móc és Laci vendégszeretete örökre emlékezetes marad. Mikó Laci bérelt lakásában laktunk. Nagy Tamásék még New Yorkban voltak, velük is töltöttünk egy estét.

Azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy a jogszabályok értelmezése közelről sem egyforma Amerikán belül. Az előttünk jövőkhöz hasonlóan mi is kérvényeztük az egy évre szóló munkavállalásra jogosító vízumunk meghosszabbítását, amit addig mindenki gond nélkül megkapott. Csakhogy a mi kérelmünkben illetékes Imigration Office Lincoln, Nebraskában volt, ahol arra a következtetésre jutottak, hogy ez a vízum nem hosszabbítható, úgyhogy felszólítottak az USA elhagyására. A dolog pikantériája, hogy ez a határozat több hónappal a vízum eredeti lejáratát követően került kiadásra. Fellebbeztünk, kaptunk támogatást Washingtonból, stb., mindez nem hatotta meg a derék ügyintézőket és fellebbezésünket elutasítva ismét felszólítottak az államok elhagyására. Ezt követően egy másik típusú vízumért folyamodtunk, amit meg is kaptunk – de ennek érvényesítéséhez el kellett volna hagyni az USA-t, merthogy az új vízumot csak követségen lehet beütni. Erre feladtuk a küzdelmet és maradtunk „illegalitásban".

1990 év elején nagy öröm ért bennünket, Erzsébetben új élet fogant. Már kellőképpen beleszoktunk az amerikai életformába, nagy örömmel készültünk őszre várt gyermekünk megszületésére. Erzsébet végig dolgozva hősiesen helyt állt, majd egy ledolgozott munkanapot követő estén óriási örömünkre megszületett fiunk, László Miklós. Az újszülött érkezését követően kollégák, barátok, rokonok egymást túllicitálva siettek segítségünkre, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.

Időközben Magyarországon is lezajlott a rendszerváltás, bár távolról követtük az eseményeket, azoknak nem voltunk részesei. Mivel a csereprogramnak is az volt a célja, hogy az Amerikában megszerzett tapasztalatokat Magyarországon kamatoztassuk, számunkra is eljött a hazatérés ideje, 1990 karácsonyára – immár létszámban gyarapodva – hazaérkeztünk.

A program utóélete

A rendszerváltást követő évek Magyarországon a „színes A3-as füzetek" időszaka volt, amikor is nagyrészt külföldre szakadt hazánk fiai sokszor minden realitást nélkülöző hatalmas projektek víziójának megjelenítésével bíztak meg építészirodákat, legtöbbször a megbízás reményében a munkát nem kifizetve. Ebbe a forgásba – bár rendelkeztünk külföldi tapasztalatokkal – mi is rendszeresen beugrottunk.

A komolyabb változást a ’90-es évek közepe hozta meg, amikor már valós építési programmal rendelkező, komoly befektetők jelentek meg. Ekkor váltak igazán értékké az Amerikában szerzett nyelvi és szakmai ismeretek.

Számunkra 1994-ben az angliai Glaxo gyógyszergyár magyarországi beruházásának tervezési megbízása jelentette a kezdetet a külföldi befektetések világában. 1997-ben Erzsébet rábeszélésére saját irodát alapítottunk, ahol angol, amerikai, svéd, izraeli, japán megbízóink folyamatosan láttak el munkával. Ez kiterjedt irodaházak, kereskedelmi létesítmények, ipari és logisztikai épületek, hotelek tervezésére.

Lassan 30 éve ért véget számunkra a csereprogram, visszatekintve csak hálával és megbecsüléssel tudunk visszagondolni Papp Lacira, aki megteremtette számunkra ezt a lehetőséget. Akkor még nem tudhattuk, hogy mekkora hatással lesz építészi pályánkra az USA-ban eltöltött szakmai gyakorlat. Kinyílt számunkra a világ, sokkal szélesebb horizonton és összefüggésekben láthattuk mind saját szakmánkat, mind a kulturális – művészeti –, de akár a mindennapi életet is. Nagyon sokat tudtunk hasznosítani az Amerikában tanultakból, mind a partneri, megbízói kapcsolatok kezelése, mind az irodai munka szervezése, annak irányítása tekintetében. A többiekhez hasonlóan állíthatjuk, hogy az amerikai tanulmányúton töltött két és fél év nélkül ma nem lennénk azok, akik vagyunk. Örök hálával gondolunk a program életre hívójára, Papp Lacira és barátjára Callmeyer Ferencre, aki itthonról segítette annak sikerét.

Hajnády Erzsébet visszaemlékezése:

A ’80-as évek második felében az érezhető enyhülés ellenére a mozgási, utazási lehetőségeink korlátozottak voltak, a nyugati irányból érkező szakmai, kulturális – és egyéb – információkat megszűrve kaptuk, a vasfüggöny még működött. Óriási lehetőség volt a szabad világba történő eljutás lehetősége, annak megtapasztalása.

Első pillanatban a Midwest csalódásnak tűnt, hiányzott a nagyvárosi nyüzsgés, ellátogattunk a kb. 100 mérföldre fekvő Chicagóba. Majd felfedeztük és igyekeztük kihasználni a kertvárosi lét előnyeit.

Hozzátartozóként lettem részese a programnak, örömmel tapasztaltam meg, hogy vízumom lehetővé teszi, hogy munkát vállaljak. Nem volt könnyű, több interjún vettem részt, amikor a férjemet foglalkoztató irodába behívtak egy beszélgetésre és álláslehetőséget ajánlottak.

Az iroda helyi méretekben nem számított kicsinek, nagyléptékű, változatos feladatokon dolgoztunk, az épületek egy sajátos, számunkra idegen stílust képviseltek. A kb. 80 fős építészirodában 4-5 építész tervezett, a többiek – így mi is – a tervek feldolgozásban vettek részt. Amikor mi bekapcsolódtunk a munkákba, már készen volt a megrendelővel egyeztetett koncepció. A feldolgozás során módosító javaslatot nem szívesen vettek, nem ez volt a gyakorlat. A terveket az iroda nevében egyedül a cég tulajdonosa írta alá, a tényleges tervezők nem lettek megnevezve. Az iroda családias légköre, segítőkész, barátságos kollégák, korrekt főnökök, jó munkaszervezés, túlórák nélkül is teljesíthető határidők mellett nem éreztük megterhelőnek vagy stresszesnek a munkát. Közben észrevétlenül belénk ivódott számos szakmai, nyelvi és gyakorlati tapasztalat, ismeret, melyek a gondolkodásmódunkon is változtattak, tágították a látókörünket és melyeket hazatérve jól tudtunk hasznosítani.

Életünk egyik legbékésebb és tartalmasabb időszaka volt az Amerikában eltöltött két és fél év. Hosszú távú barátságok születtek, Papp Laci segítségével megismerkedhettünk néhány, a környéken dolgozó magyar, illetve amerikai építésszel. Eljutottunk az Egyesült Államok több nagyvárosába, élőben láthattuk az addig csak fotókról ismert épületeket, természeti érdekességeket. Részünk volt számtalan olyan élményben, amelyre itthon nem lett volna lehetőségünk, és nem utolsó sorban ottlétünk alatt  gyarapodott a családunk egy fiúgyermekkel…

Hálás köszönetünk mindazoknak, akik lehetővé tették a program létrejöttét, elsősorban annak kezdeményezőjének, Papp Lászlónak.