Majdnem örömünnep, talán siker

Még mindig új pécsi vásárcsarnok tervpályázat: Marosi Bálint a december 3-án tartott tervismertetés és vita kapcsán foglalta össze gondolatait a pályázat lebonyolításáról, a díjazásról, a pályázókról, és Pécsről. 

Előzmény

Pécs város főépítésze a Magyar Építőművészek Szövetségével és a Dél-Dunántúli Építész Kamarával együtt december 3-án rendezte meg a Pécsi Vásárcsarnokra és környékére kiírt tervpályázat nyilvános tervismertetését és vitáját. Az esemény fontosságát a (feladat nagyságához mérten különösen) nagy számú beadott pályamunka (27 regisztrációból 20 beérkezett pályamű) mellett a vitára érkezettek tömege is jelezte: a kezdésre a Kodály Központ kis konferenciaterme zsúfolásig megtelt, a hely tehát kicsinek bizonyult. Az érdeklődés a feladat fontosságának is szólt, de annak az örvendetes ténynek is, hogy a kiírással a város egy évek óta tetszhalott kommunikációs csatornát élesztett fel: Pécsen az EKF óta nem volt – különösen nem ilyen léptékű és fontosságú – építészeti pályázat. Jelen írás alaptézise az a gondolat, hogy a helyi, és az országos építészeti közéletben, de magának a városnak az életében is kiemelten fontos lehet az építészeti tervpályázatok szerepe, hiszen azok nem csak a többirányú gondolkodás valódi lehetőségei, de a nyilvánosság kiemelt terepei is – ennek az igénye volt jól lemérhető a vita népes közönségén is. Ezt akkor is (vagy különösen akkor) fontos leszögezni, ha a konkrét megvalósulás számos nyitott kérdést hagyott maga után.

Két fontos dolog volt jól érzékelhető: a tervismertetés során szinte egyik pályázó sem mulasztotta el megemlíteni a pályázati kiírás alaposságát. A 80 oldalas dokumentum szokatlan mélységben tér ki a probléma, az előzmények ismertetésére, a város szándékainak és kérdéseinek leírására – Csaba Ders, a város főépítészének munkája. A másik ugyancsak nem elhallgatható benyomás a pályázat néhány gyermekbetegsége – ezek nagyrészt a kommunikációs hiányosságok következményeinek tudhatók be: így az eredményhirdetés a meghirdetett időponthoz képest sajnálatosan későn történt meg (október 16. helyett november 26…), s ugyancsak hiba, hogy a vitára meghívót csak a díjazottak kaptak, a többi pályázó az eseményről csak a sajtóból értesült (a Dél-Dunántúli Építész Kamara honlapjáról) – ha értesült.

Kérdőjelek

A pályázat lezárult – az eredményhirdetés mégis nagy kérdőjelként maradt meg szinte mindenkiben: a kilenctagú bíráló bizottság nem hirdetett győztest, a legjobb munkákat ehelyett (a megvételek mellett) három második és egy harmadik hellyel értékelték. Ezzel a konklúzióval nem csak a sajtó, de maguk a résztvevők sem igen tudtak mit kezdeni, nem véletlen hogy a harmadikai vita fő témáját is ez a dilemma adta. Ez a fajta eredmény nélküliség a szakma felől sajnos rossz üzenet: eredménytelenséget sugall és a folytatást magát bizonytalanítja el – a városvezetés mindennek ellenére eltökéltnek tűnik, még ha a pontos forma tisztázandó is. A kiírók a feladat megfogalmazása során a jog útvesztőiben keresték az optimális megoldást – a vita egyik tanulsága, hogy a zárás bizonytalansága többé-kevésbé a pályázatba volt építve.

A legnagyobb vitát és dilemmát ugyanis – a kiírókban is, már a fogalmazódás idején is – annak mérete, milyensége jelentette: a város egyetlen pályázat keretén három különböző léptékben szeretett volna válaszokat kapni: egy városi (a Széchenyi tértől a tervezett Intermodális csomópontig tartó területre vonatkozóan), egy tömb - (Zólyom utcai tömb és ennek minden közlekedési problémája), és egy épület léptékű kérdésben (vásárcsarnok – annak minden infrastrukturális és formálási igényével). Hatalmas, nagyon különböző felkészültséget és fókuszálást igénylő (és önmagukban is jelentős energiát igénylő) feladatok: miközben érthető lehet a város szándéka egy fontos kereskedelmi létesítmény pontos urbánus konzekvenciáit szűkebb-tágabb kereteken belül is letapogat(tat)ni, addig sokak érzése volt, hogy ennek város léptékű paramétereit egy előkészítő munkában lett volna célszerű rögzíteni, aminek konzekvenciáira válaszolhatott volna a tervezendő épület. Ennek lehetséges formája lehetett volna egy kétlépcsős pályázat is, amiben a városléptékű kérdéseket egy ötletpályázat alapozhatta volna meg, amire építve lett volna megfogalmazható az épület szintű kiírt verseny.

 

A tervek

A pályázat milyenségének fontosságát jelzi, hogy míg a vita a pályázati tervek ismertetését és azok megvitatását célozta, a hozzászólások szinte kizárólag a fenti dilemmákat fogalmazták meg, a „hogyan tovább” – később érintendő, kiemelten fontos – kérdésével karöltve. Bár jelen cikknek nem feladata a pályázatok részletes ismertetése, nem szabad azonban szó nélkül hagyni a díjazott tervek egyöntetűen magas építészeti minőségét. Talán nem független ez a pályázati kiírás korábban már megemlített alaposságától, sőt: gondosságától és törődésétől, de talán egy általánosabb, mintha az utóbbi évek építészetére jellemző tendencia is leolvasható volna belőle. A terveket megismerve, de az ismertetéseket is hallgatva az a kép alakult ki a szemlélőben, hogy az tervezők az építészetet pusztán esztétikai vagy korszerűségi dilemma helyett inkább tartják egy tágan értelmezett infrastrukturális problémának, melyben az elsődleges kérdés az új létesítmény minél természetesebb beleírása a meglevő városi szövetbe: a jelen helyzet továbbszövése.

Ehhez mérten szépek voltak a hivatkozások is – jellemzően nem formaiak hanem térbeliek vagy működésbeliek, sokszor egymásra is visszautalóak. Az A+ tervezői így (többek között) a kialakítandó városi köztérsor léptékét hangsúlyozták illetve a pécsiség lehetséges (az utcát-tereket térileg is továbbíró) építészeti továbbgondolásának fontosságát, a Csatai Építésziroda a tömb körberajzolásával a „mall” funkció helyi újrafogalmazhatóságát kereste, Getto Tamás és kollégái a szövet folytatásának fontosságát a „kilyukadt zokni” felfeslő szálainak nagyon képszerű gondolatával illusztrálta, a Térprofil tervezői az iparias ízű csarnokuk téri világának érzékeltetéséhez Jan Gehl gondolatait idézték.

Megnyugtató volt látni, hogy a díjazott tervek a formálást, az anyaghasználatot nem az önmegvalósítás terepének, hanem a városi vérkeringésbe való minél teljesebb integrálódás gondolatának (szolgálatának) rendelték alá, a tervek építészeti döntéseinek sorozata az ismertetésekben így szép hierarchiában volt megismerhető. Mindez messze nem jelenti ugyanakkor, hogy valamiféle száraz funkcionalitás uralta volna a mezőnyt, sőt, Patartics Zorán (a kevés, az épületeket érintő megjegyzések egyikeként) éppen a szakralitás gondolatának túlzott megjelenését vetette fel: szerinte egy idealizált kép igézetében „túl szép” csarnokok születtek a feladathoz, a hely léptékéhez képest. A város a pályázat eredményeként mindenesetre alaposan végiggondolt, több szinten kommunikáló, többféle nyelven, de hasonlóan magas minőségben megfogalmazott terveket kapott.

Hogyan tovább?

A legnagyobb kérdés – pályázóké, városlakóké, a szakmáé, de a városé is –, hogy most mit is kezd ezekkel a tervekkel. Csaba Ders a vita során többször utalt arra, hogy a jog sajnálatosan szűkre szabott lehetőségei között kellett megfogalmazniuk a kiírást, majd kezelni a nagy létszámú zsűri (konszenzusos) döntését, amit megismerve a díjazottak örömébe érthető bizonytalanság vegyül.

Első díjas, azaz megvalósításra javasolt terv híján a kiírók szerint a jog által szabadon hagyott út a „tárgyalásos közbeszerzési eljárás” lesz – bármit is jelentsen ez. Mivel ez már nem tekinthető pályázatnak, így új vagy módosított tervek nem készíthetőek (ennek mikéntje a tervezők számára is talány volna, a zsűri sajnálatosan szűkszavú, kevés konkrétumot tartalmazó bírálatait tekintve) – a hangsúly a tárgyaláson, és (félő): az árversenyen lesz. Nem lesz könnyű menet – amit tovább nehezít, hogy egyelőre kontúrozatlanok a pontos keretek, a majdani döntés pontos szempontjai, a tervezők feladata ebben a nem-második-ütemben. Hogy ne az árverseny döntsön, hogy a minőség kiemelt szerepet kapjon, ehhez a város – ígérete szerint – mindent megtesz, és a díjazott tervekkel jó alapanyag is van a kezében. Mégis nagy hiba, és fájdalmasan elszalasztott lehetőség, hogy egy ilyen munícióval a kezében a kiírók nem fognak tudni igazi sikerkommunikációt folytatni, hogy a bizonytalanság légkörét alapozza meg a pontos irány, még inkább egy pontos jövőbeni forgatókönyv hiánya. Amit most nagy valószínűséggel tudni lehet, hogy a folytatás, a „tárgyalásos közbeszerzési eljárás” január elején/ közepén várható.

Tanulságok

Rengeteg pozitívum, optimizmusra okot adó dolog kísérte ezt a pályázatot: a kiírás sokszor felemlegetett alapossága, a(z ettől nem független) nagy érdeklődés, a minőségi pályamunkák, azok bemutatása, az opponencia léte (Tima Zoltán személyében), a nyilvánosság fokozott igénye, a város most határozottnak tűnő szándéka a folytatásra. Még sincs könnyű helyzetben a vezetés: a zsűri azzal, hogy nem adott ki első díjat, nehéz helyzetbe hozta Pécset. Nehéz a díjazottak számára (a közeljövő munkáinak, időbeosztásának tervezése, a tárgyalásra való felkészülés bizonytalansága miatt), de a város, a szakma számára is, például a tervpályázat műfajának elfogadtatása kapcsán is. Nem gyógyír mindenre a pályázat, de – ahogy jelen verseny is megmutatta – egy szakma megmérettetésének helye, minőségi tervek megszületésének, a diskurzus megvalósításának kiemelten fontos terepe lehet. Ez a diskurzus fontos a szakma számára is (az építészet lehetőségeinek megmutatása, a diskurzusba hozása), a város számára (tudjam, mi történik a városomban, hogy tudjam és érezzem, hogy nyíltan, átláthatóan és komolyan vehetően döntenek a KÖZÖS ügyeinkről), így a városban való lét, annak otthonossága, szerethetősége szempontjából is.

A díjak szétterítésével a pozitív végkifejlet nem illant el, de roppant megnehezült, aminek kapcsán érdemes elgondolkodni a tervpályázati zsűri szerepéről, felhatalmazásáról, lehetséges feladatáról. Úgy tűnik, hogy – a kamara felhatalmazása szerint amúgy autonóm – zsűri nehezen tudta kezelni a kiírásból (a három léptékből), és a nagy létszámból adódó tehetetlenséget, a jogi keretek közötti látszólagos gúzsba-kötöttséget. Azért érzem látszólagosnak, mert az abban a pillanatban feloldható, ha a zsűri nagyobb bátorsággal viszonyul saját szerepéhez, ha nem minden szempontra egyszerre választ adó és változtathatatlan megoldást keres, hanem hitet tesz egy olyan terv (és tervezőgárda) mellett, akiknek a munkája alapján garanciát lát a közös gondolkodás zökkenőmentes továbbvitelére: a folytatható párbeszédre.

Természetes hogy egy pályázati terv minden vonala komolyan veendő, nem szabad, hogy az értékelés szempontjai drámaian megváltozzanak a kiírás és a valós terveztetés között, mégis naivság volna egy tervre zárt és változtathatatlan entitásként gondolni, ahogy a közvetlen terveztetés is organikus folyamatként alakul, fejlődik a tervfázisok során. Nem csupán a pályázat, de a tervezési folyamat is a kommunikáció, a párbeszéd terepe, a zsűri feladata így olvasatomban nem a tökéletes(nek tűnő) terv kiemelése volna, hanem annak a gondolatnak (tervezői csapatnak) a kiválasztása, amelyik mellé (akár annak esetleges kisebb hibái ellenére) teljes szívvel oda mer állni. Ehhez – a minőségi tervek mellett – bizalomra és bátorságra, akár rizikóvállalásra volna tehát szükség a zsűri részéről. A látszólagos kockázat mellett a dolog hozadéka óriási: egy határozott irány felmutatása, annak vállalása, egy jól átlátható és tervezhető jövőkép megrajzolása, világos és egyértelmű üzenet. Ez lehet az a hit, amit a város felé (a szakma felé!) kommunikálni lehet, ami további viták és hozzátételek alapja lehet, ami megalapozhatja a városlakó városba vetett (s az építész és laikus pályázatokba vetett) bizalmát.






Szögezzük le ismét: a siker, a jó épület megvalósulása így sem lehetetlen, még ha bizonytalanabb kontúrúvá is vált is az odavezető út. A sok bizonytalanság közepette megnyugtató látni a város elkötelezettségét a projekt mellett, és a tervezők (a bizonytalanságok ellenére meglevő) pozitív hozzáállását. A pályázat menetében történtek hibák, de ezek kapcsán is fontosabbnak érzem a nyitottság, vitakészség, az önkritika meglétét – a jövőbeni gördülékenyebb menet záloga, hogy LEGYENEK pályázatok, hogy azok szervezési kérdései rutinná váljanak, hogy ne azok nagysága, de a folyamatok átláthatósága, nyilvánossága, majd megvalósulása jelentse a komolyan vehetőségüket. Ha nehezítve is, de van erre esély a pécsi vásárcsarnok esetében – kitartást és erőt kívánok a folyamat résztvevőinek mindehhez.


Marosi Bálint