Mámora

Tulajdonképpen lehetetlen bármit is hozzátenni Rozmann Viktor alapos elemző cikkéhez a pécsi Cella Septichora Látogató Központról. Legfeljebb ugyanazt lehet leírni másképpen.

A régészeti-műemléki szakmai kérdések mellett leginkább arról a sajátságos paradoxonról érdemes itt beszélni, amikor a nagy építészeti nekibuzdulásból egy építészethiányos helyzet születik.

Ebben az esetben is jól látható, hogy volt építészeti szándék, a tervezés során akartak valamit (leginkább egy szikár, háttérbe húzódó, a bemutatandó műemlékeket maga elé engedő épületet, ami a semminél több, építészetnek kevés), de mintha valahol félúton megrekedtek, aztán más izgalmak után néztek volna. Az egyszerűség helyett így szándékolt, de elég durva primitívség lett az eredmény, ami nem kedvez a semmivé oldódásnak, a jelenlét elkendőzésének.

Alapvetően érzekelhető ugyanis némi tudatosság az anyagválasztásban (amin itt nagyon sok áll vagy bukik), de a látszóbeton, a horganyzott járórácsok, a szürkére festett acél mégiscsak jócskán közhelyes választás, ráadásul nem is képes csendesen a háttérben maradni. A legnagyobb baj viszont az, hogy az anyagokból fakadó építészeti konzekvenciákat nem vonták le, nem vitték végig a koncepciót. Az építészeti célt így mindössze vázlatos szándéknyilatkozat mutatja, ami nem jutott el a kidolgozásig.

Egyáltalán nem meggyőző, ahogy ez a közeg körülveszi a bemutatott romokat. A beépített anyagok szűkre szabott körét nem keltik életre, nem rendezik kifinomult, kiérlelt megoldások. Így nem beszélhetünk eszköztelenségről, mert az feltételez valamilyen hatást is, és az itt nincs, a látogatókat nem legyinti meg az építészet mámora. Ez a kortárs magyar építészet nagy közös hiányossága is egyébként, és ha ez hiányzik, akkor minden hiányzik. Építészet nélküli építészet - fokozhatatlan.

Nagyon nehéz volt a feladat, az egész biztos - kár, hogy nem sikerült megoldani. Az eleve áttekinthetetlen romegyüttes nem lett sem darabjaiban (ld. a Cella Septichora körüljárhatóságának kérdését), sem egészében értelmezhető, felfogható, éppen ellenkezőleg – az újonnan megépült elemek eléggé zavaróak. Minden látható igyekezet dacára erősen túlépítették a helyet, a romok nagy birkózást folytatnak az egész apparátussal, amit a nyakukra ültettek. Bolyongunk az acéljárdákon, folyosókon, és csak nem ugrik nekünk az élmény.

Mondanunk sem kell, hogy a magyar építőipar itt is elemében volt, a felületek, csomópontok kivitelezése, az anyagminőségek simán elveszik az ember életkedvét. Meg aztán nagyon úgy fest a dolog, mintha az építők még adósok lennének az utolsó simításokkal és egy alapos takarítással.

A rosszul kivitelezett nyersbeton falak cementsimításai, amiket jogosan kifogásol a Rozmann-cikk, helyenként megelevendnek, túlvilági lelkek barlangrajz-szerű árnyait idézik. Tudatosan alkalmazva erőteljes motívum lehetett volna belőlük, a föld alá ereszkedés aktusának adekvát háttere. De nem lett, nyoma sincs a kedvezőtlen feltételekkel szellemi erőt szembeállító kreativitásnak.

Van viszont arcmagasságba belógó betongerenda, ordas nagy beázások és felragasztott sárga-fekete figyelmeztető csíkok a lépcsőkön. Világörökség, Európa, meg minden.

Már nagyon unalmas ezt felemlegetni, de most is csak a szokásos magyar történettel szembesül a szemlélő: belevágunk valamibe, amire nincs elég pénz, persze idő sincs rá (pályázati pénzforrás, közelgő választások stb.). Mégis megcsináljuk, úgy lemenedzseljük, hogy kő kövön nem marad (építészt mindig találunk hozzá).

Nem számít, hogy mit és hogyan, csak az, hogy megcsináljuk-e, ki lehet-e pipálni. A sokat szeretjük, a keveset nem. Jó vagy rossz = syntax error. Aki a részleteken nyafog, az meg gyenge, vesztes, művész. Ezt mindenki megtanulja az építészkari kiképzés első éveiben.

Kép+szöveg: Török Tamás

A Pécs világöröksége, turisztikai vonzerő fejlesztése projekt az EU társfinanszírozásában, az Európa Terv keretén belül valósult meg.
Tervező: Bachman & Bachman Építész Iroda
felelős tervező: Dr. Bachman Zoltán DLA
Régészeti munkák: Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, vezető régész: prof. dr. Visy Zsolt