Maros Tamásra emlékezik Golda János
"Magával ragadó egyéniség volt, különös volt amit mondott és ahogy mondta. Mintha egy másik bolygóról csöppent volna közénk sugárzóan dinamikus figurája. [...] Kortalanul sziporkázó időutazónak tűnt." Maros Tamástól (1939-2016), az október 9-én elhunyt Ybl-díjas építésztől kollégája és barátja, Golda János búcsúzik.
Maros Tamást jó harminc éve ismerem, először a nyolcvanas évek közepén esztergomi építészek csoportjával látogatott meg bennünket, fiatal miskolci építészeket. Egymás szavába vágva beszélgettünk egy tapolcai kerthelyiségben vagy húszan, de idővel mindenki Tamásra szegezte a tekintetét. Magával ragadó egyéniség volt, különös volt amit mondott és ahogy mondta. Mintha egy másik bolygóról csöppent volna közénk sugárzóan dinamikus figurája. Az ötven-pluszosok talán még fel tudják idézni a nyolcvanas évek Magyarországát, a szűkösséget, a kisszerűséget, a buherát, a ’megcsinálni okosba’ beidegződését. Az építészek több-száz fős orwelli tervgyárakban sürögtek-forogtak akkoriban, és a szép-új jövő mérnökeiként ontották – ontottuk - a paneles lakótelepeket. Hatalmas kontraszt volt, ahogy Tamás minden átmenet nélkül az építész ősi tudásáról és felelősségéről kezdett beszélni a hosszú tapolcai asztalnál. Nem értettük, hogy honnan tudja. Ó-Egyiptomi és tibeti épületeket emlegetett, a keresztény középkor építőmestereiről mesélt, összehasonlította az antik görög építészet klasszikus geometriáját Aldo Rossi és James Stirling neo-klasszicizmusával, meg az akkori Casa Bella kortárs olasz dizájnjával. Mintha mindent belülről átélve tudott és ismert volna. Kortalanul sziporkázó időutazónak tűnt.
Persze már korábbról, az egyetemről ismertük a nevét, rendszeren kívüli bátor és karakteres építész hírében állt. Tíz évvel korábban Ybl-díjat kapott perbáli sorházas lakótelepéért, amit nagyra értékelt a szakma európai szintű kortárs strukturalizmusáért, a sűrű – ősi városokat idéző – homogén beépítési mintázatért, ugyanakkor a forma tájképi erejéért, a nagy állami házgyáraktól független kézműves téglaépítészetéért és közösségi jellegéért. Ráadásul Tamás oda is költözött a családjával, ami külön hitelessé tette számunkra vállalkozását. Azon a nyári estén összebarátkoztunk, később sokat kirándultunk a Bükk-fennsík erdőiben és éjszakákon át beszélgettünk a kollektív ház közösségi terében. Aztán váratlanul nagyot fordult velünk a világ, a tervgyárakat hirtelen bezárták, az építészek utcára kerültek, mindent újra kellett kezdeni. Tamás lelkesen vetette magát az építészek önszervező mozgalmába, a kamara szervezésébe, aktivistaként járta az országot, mert tudta, hogy milyen a független és felelős építészpraxis. Persze ugyanolyan gyorsan ki is ábrándult belőle, mint annyian. Perbálról visszaköltöztek a Bocskai útra és a mi miskolci kísérletünk is véget ért közben.
A kilencvenes évek zavaros világában először a miskolci kisiparosok új székházán dolgoztunk együtt, aztán az újrainduló piarista iskolák kapcsán találkoztunk, mert sikerült bevonni Tamást és Zizit az új szegedi piarista gimnázium tervezésébe. Tamás az első pillanattól átfogta és több száz gyönyörűen szerkesztett ceruzás rajzában dokumentálta a bonyolult zöldmezős beruházás különböző építészeti problémáit a beépítés ütemezésétől a tömegformáláson, téralakításon, anyaghasználaton és részletképzésen keresztül a tárgyakig és az arculatig. A Rend építkezés-irányítással megbízott tagja – Fórián-Szabó Zoltán piarista szerzetes - először ösztönösen, majd tudatosan, végül már barátként hagyatkozott rá, követve meglátásait, ötleteit, és javaslatait. Ott és akkor a szemem előtt vált gyakorlati-fizikai valósággá mindaz, amit addigi beszélgetéseinkben verbálisan vízionált közösség és építészet szakrális kapcsolatáról.
Aztán jött a rendszerváltásnál is sokkal nagyobb és durvább változások cunamija, a digitális technika, a képek agresszíója és a virtuális valóság. Az igazi valóság réseibe férkőzve a szemünk láttára feszíti szét közös világunkat. Újra eltávolodtunk egymástól. Most szeptemberben váratlanul közös előadásra hívtak bennünket a szegedi iskoláról a belsőépítészek szokásos zsennyei összejövetelére, de az utolsó pillanatban lemondta az utazást. Amikor később beszámoltam neki az eseményekről, bár nehezen lélegzett, de ugyanúgy sziporkázott és ugyanúgy csillogott a szeme, mint akkor harminc éve Miskolcon. Hiszem, hogy Tamás most is él.
Golda János
