Meddig pusztul még a Tisza-palota?
Szeged egyik legforgalmasabb pontján, a Belvárosi-híd szegedi hídfőjénél, a Híd utca sarkán, a Tisza-parti palotasor egyikeként áll egy rom. Naponta ezrek elmennek mellette, ezrek lelkét nyomaszthatja. Egy építészeti koldus ez, mely mellett illik lesütött szemmel elmenni - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ez a szomorú sorsú, 1882-es építésű eklektikus palota a Tóth Péter-féle ház. Rigó Mihály írása.
„Tóth Péter, mint nagykereskedő a város becsület polgára volt. Még egy nagy háza van a Széchenyi téri déli sarkán. Ő fizette a legtöbb adót, sok éven keresztül előkelő helyen állt a virilés listákon. Szerette Szegedet, bár nem a város szülötte volt. Alapító tagja az iparkamarának, és a bankok alapító részvényeseként szerepelt. Anna nevű leányát Aigner Károly későbbi főispán vette nőül. Ebben a házban volt dr. Kószó István parlamenti képviselő közjegyzői irodája. És itt élt 1994-ig, haláláig dr. Habermann Gusztáv neves ügyvéd és történész.”1
„Tóthék 1881 decemberében a várostól megvásárolták, a Rudolf (ma Roosevelt tér) térre néző Aradi (ma Victor H. utca) és Híd utca határolta telket. A terveket Tóth Péter fűszerkereskedő és felesége, Rohrbach Lujza 1882. augusztus 2-án nyújtotta be, és 28-án kikötésekkel ugyan, de megkapták az engedélyt. Az utcai járdán két lépcsőnél több nem lehetett, ragaszkodtak az udvar szélességének betartásához. Meghatározták a homlokzati magasságot, a párkány kiszögellések méretét, tekintettel a körülötte épülő házakra, és ezért újabb homlokzati tervet kértek. A tervek sajnos nem maradtak ránk. Bálint Sándor úgy tudta, a Jiraszek és Krausz cég munkája, […]. Bár a lakhatási engedély csak 1884 februárjából való, a ház első üzlete már 1883. május közepén megnyílt, Bene J. E. úri divatüzlete, októberben az üvegszekrényeket, a bolti állványokat és áruasztalokat árverezték, mert a cég csődbe jutott. [...]
Júniusban Alacs György 22 éve meglévő cukrászdáját ide helyezte át az Egressy-házból. 1884 márciusában Strausz C. női kalapüzlete már itt volt, áprilisban Auslander Lipót kalap- és szűcsáru-üzletet nyitott a cukrászda mellett. 1889-ben Krikkay az Alacs cukrászda termeinek forgalmáról írta, hogy „nyüzsög benne a közönség”. Az 1940-es évektől lakott itt dr. Habermann Gusztáv, akinek „Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez” című műve a szegedi házak történetének nélkülözhetetlen forrása. 1996-ban Victor Hugó utcai bejárattal a Csongrád megyei Idegenforgalmi Hivatal és a Csongrád megyei Testnevelési és Sporthivatal foglal helyet.”2
A pusztulásba vivő tulajdonviszonyok
„A rendszerváltozás után több szervezet is a saját tulajdonának tekintette az épületet. Az létesítmény többségi tulajdonosa a magyar állam volt, de jelentős kisebbségi tulajdoni hányaddal rendelkezett a római katolikus egyház. Ugyanakkor Szeged város, illetve Csongrád megye önkormányzatai is tulajdonosnak tekintették magukat, és tulajdonosi joguknak peres úton kíséreltek meg érvényt szerezni. A rendezetlen tulajdoni viszonyok miatt egyik szervezet sem mert komolyabb felújítási munkákba fogni az épületben, így az évről évre rosszabb műszaki állapotba került. A 2000-es években a palota három lakását lakták, a földszinti üzletek azonban jobbára hasznosítás nélkül kallódtak: időszakosan Tourinform iroda és egy EU-s tájékoztatási pont működött bennük.”3
„A ház minden további zugáról vitázik valaki. A pincéről és a padlásról azt tudni lehet, hogy a plébániát illetné, de nem veszik át a várostól, mert borzasztóan leromlott állapotban van, előbb rendeltetésszerű állapotba szeretnék hozatni – tájékoztatott Kondé Lajos plébános.”
„A földszinti üres állami tulajdonú helyiségeken korábban városi és megyei hivatalok osztoztak, ennek ellenére ők egy tollvonással nem kaphatják meg. A Csongrád Megyei Bíróságon kellett pert indítaniuk a tulajdonvita tisztázásra – tájékoztatott Zicherman Zsolt, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. szóvivője. Amíg a tulajdoni hányadukat át nem veszik az államtól, addig marad a korábbi felállás: a nagyobb rész, 53 százalék az állami, 47 százalék a plébánia tulajdona.
A tulajdoni viták miatt marad az összesen kétezer négyzetméteres belvárosi szégyenfolt áldatlan állapota is. Senki nem gondoskodik róla, ameddig nem mondhatja végérvényesen a sajátjának. A szegedi önkormányzat a saját részét korábban már félretette a homlokzat felújítására, de a renoválással kivárnak, a belvárosi plébánia szintén nem áldoz a közös lóra.”4
Mivé lett?
Tetőzetét kikezdte a vihar, a víz ott folyik be, ahol akar. Pár kép alapján nem nehéz elképzelni, hogy miként küzd magányában az enyészettel a város közepén álló „palota”. Mindez a szegedi belváros közepén, egy percnyire a város főterétől. Putrivá lett palota!
Beázás fölülről, szétázás oldalról és alulról, a gyorsuló tönkremenetel elősegítője. A széteső esőcsatornák miatt a homlokzat nagy része mállik, bomlik, a vakolat hiánya már majdnem nagyobb felületű, mint a vakolté, az ablakok egy részét üveg helyett rozsdás vaslemezek borítják. A korabeli díszek előbb-utóbb a járdán sétálók fejére fognak potyogni. Meddig kell még a végstádiumú háznak mállania, hogy végre történjen már valami? Ugye, nem csak azok látják ezt a pazarlást, elhanyagolást, akik nem tehetnek semmit?
A Délmagyarország újságírója, Dombai Tünde kétszer, majd Bátyi Zoltán író, újságíró egyszer futott neki a megmentésnek, de máig eredménytelenül.
A cikk folytatódik - teljes terjedelmében csatolmányok között (jobb oldalt) vagy közvetlenül ezen a linken keresztül érhető el.
Rigó Mihály
1 Aigner Jenő: A szegedi Tóth Péter-ház
4 Dombati Tünde: Magában omladozik a Tóth Péter palota
