Meggyesi Tamás a magasházakról
”A magasház egy ilyen történelmi szituációban nem a haladás, a fejlett nyugat-európai országokhoz való felzárkózás, hanem a nemzetközi tőkének való kiszolgáltatottság, végső soron a banánköztársaság-lét szimbóluma lenne – ahogy ezt több afrikai és dél-amerikai országban látjuk.”
Meggyesi Tamás expozéja elhangzott a ”Magasházakról a gödörben” ankéton, 2006. október 27-én.
1. A katedrális vagy a városháza tornya egykor az adott települési társadalom közösségi és szellemi elkötelezettségének jelképe volt. A babiloni zikkurat felépítését az Úr nem azért akadályozta meg, mert „féltékeny volt” az emberfeletti teljesítményre (l. Octogon 2006/4), hanem mert rá akarta ébreszteni az embereket, hogy az ég és annak gyümölcsei (a mitikus halhatatlanság és a mindentudás aranyalmája), ami a mitikus zikkurat esetében elvakult, gőgös hódítás tárgyának bizonyult, nem „felül”, hanem „belül”, saját lelkük mélyén van, amit csak a kozmikus renddel szembeni alázattal lehet elérni. Ezt a félreértést fejezte ki a „nyelvek összezavarása is. Northrop Frye kanadai nyelvész kifejezésével Babilon a pünkösdi csoda (hogy t.i. az idegen nyelvűek is értik egymást) diabolikus paródiája. Innentől kezdve a szekularizált torony és minden „emberfeletti” építmény, mint jelkép magában hordozza a lét mélységi dimenzióitól való elidegenedés veszélyét.
2. A torony, mint szimbólum a fentiek mellett mindenkor fallikus jelkép is, vagyis az ember teremtő erejének megnyilvánulása. Az a kultúra, amelyik szinte mágikus vonzódást érez a toronyban rejlő önkifejezés lehetőségének minden határon túli fokozására, túlságosan maszkulin természetű, vagyis hajlik a hatalom és a pénz imádatára, az erőszakra, a műszaki teljesítőképesség abszolutizálására, és ezzel elnyomja az ember nembeliségének másik, feminin pólusát: a gyengédséget, a humánumot, a gyengékkel és a múlttal való szolidaritást, és idegenül áll szemben az élet mélységi dimenzióival szemben. Ugyanakkor veszélyes, ha a kultúra maszkulin oldalát hosszú időre elfojtják: a „felszabadulás” egy artikulálatlan machó életérzésben törhet utat magának. Ezt látom ma a magasházakkal szembeni feltétlen, kritikátlan, ál-forradalmi jellegű és a „haladás” álarcában tetszelgő magatartásban, ami éppen ezért provinciális. Félő, hogy ezzel – Hamvas Bélával szólva – a Kelet-Közép-európai géniuszok demonizálódnak.
3. A magasház-mánia már egyszer végigsöpört az ország városain: a ´60-as években úgy tűnt, hogy a magasház megengedése annak jelképe, hogy a szocializmus nem marad el a kapitalista társadalmak építési teljesítményétől (miként a moszkvai magasházak is annak idején az amerikai toronyházak versenytársai kívántak lenni). Az eredmény: Veszprém, Gyöngyös, Miskolc, Pécs stb. és néhány magasház Budapesten – függetlenül attól, hogy építészetileg is siralmasak – több, mint lehangoló. Annak emlékművei, hogy a rövidlátó, elsietett és beképzelt várospolitika milyen helyrehozhatatlan károkat képes okozni a városképben és a városszerkezetben. Ha van a babiloni kudarcnak jelenkori analógiája, akkor ez az. Érdemes lenne e tapasztalatokat módszeresen is feldolgozni, hogy az akkor elkövetett hibákból legalább okulni lehessen.
4. A fentiek ellenére a magasháznak megvan a maga helye és szerepe a mai nagyvárosokban, mint ahogy az ingatlanfejlesztés is a városfejlődés motorja, de mint ilyen önmagában még csupán artikulálatlan energia, ami szabályozásra szorul. Ha ezt az energiát kiengedjük a palackból, amibe évtizedeken át be volt zárva, számítsunk rá, hogy romboló erővé is válhat. Ha nincs városi közösség, amelyik a merő mennyiségi fejlesztések mellett a város sokdimenziós (társadalmi, kulturális, örökség- és környezetvédelmi, érzelmi, szellemi stb.) minőségi értékrendjét is képviseli, akkor ez az energia a saját egydimenziós képére és hasonlatosságára építi át a várost, amelyik lassan a mindenható tőke emlékművévé válik. Ezért a magasházak építését Budapesten véleményem szerint csak sokoldalú társadalmi konszenzus birtokában és átgondolt városfejlesztési koncepció alapján lenne szabad építeni.
5. Magasházak építésével kapcsolatban a szakma, így az építészet és a várostervezés csak szakmai szempontokat vehet figyelembe. Ha az ingatlanfejlesztés nyers érdeke a helyi politikával karöltve erőszakhoz folyamodik, és ennek legalitását a korszerűség álarcába csomagolt ideológiai jelszavakkal próbálja biztosítani, akkor a szakmai párbeszéd lehetősége megszűnik, és ezzel a mai és az ehhez hasonló összejövetelek is okafogyottá válnak. A magasháznak a fentiek miatt a legmagasabb szintű építészeti minőséget kell képviselnie. Ha van elfogadható tartalom, ami legalizálhat egy ilyen rendkívül exponált épületet, akkor az a minőség. Nem riadnék vissza az egykori katedrálisokkal való párhuzamtól sem: ahogy annak idején azok képviselték a kor legfejlettebb műszaki színvonalát, legmagasabb szintű építőművészetét és egyben spiritualitását, úgy kellene hozzáállni a mai magasházakhoz is. Ha nem akarunk Babilon sorsára jutni, vissza kell csempészni a szakralitást az építészetbe.
6. Magasházak építésének engedélyezésénél véleményem szerint több alapvető szakmai szempontot is figyelembe kéne venni, amelyek közül a legfontosabbak a következők:
a) A magasház minden esetben hangsúlyos városképi esemény, aminek exponált és kiemelkedő jelképalakító szerepe van, és ebben a minőségében, mint jelzőpont (landmark) a város imázsának – pozitív vagy negatív értelemben ‑ szerves részévé válik. Ezért ha a Fővárosnak valóban komoly szándéka magasházak építése, akkor azt nem egyenként kell engedélyezni, hanem készíteni kell egy erre vonatkozó önálló övezeti tervlapot (lásd a d és e pontokat is, és az 5. pontban a lehetséges stratégiai szempontokat), ami a folyamatot koncepcionális keretbe tereli.
b) A magasház nem-tematikus épület, amit a tematikus épületekből álló kontextusba, mint városi szövetbe minden esetben be kell ágyazni. Ha pedig önállóan, ill. ilyen jellegű övezetben, vagyis csoportosan jelenik meg, ki kell alakítani saját kontextusát. Városépítészeti abszurdum feltételezni, hogy az a városszövet, amit 4-5 szintes, vagy alacsonyabb beépítésre hoztak létre és így működik, minden további változtatás nélkül az építési magasság megtízszerezése esetén is működőképes maradhat. Magasházak építését csak alapos környezeti hatástanulmány mellett, ill. azok ajánlásainak feldolgozásával szabad engedélyezni. A magasház nem csak építészeti, városképi, műszaki, szimbolikus ill. presztízs kérdés, hanem komoly városszerkezeti, közlekedési, üzemeltetési és biztonsági feladat is. Ha a környezetbe való beillesztést nem oldják meg, az katasztrófához vezethet.
c) Magasház építését minden esetben össze kell kötni közvetlen környezetének komplex rehabilitációs programjával, aminek költségeihez az építtetőnek hozzá kell járulnia, vagyis alkalmazni kellene a bónusz rendszert. Ennek elmaradása esetén a beavatkozás a fejlődő országok szintjére süllyesztené le a várost, ami módszeres városromboláshoz vezetne. Ezt a feltételt politikai szinten kell szentesíteni.
7. Végül véleményem szerint a magasházak építésének alapjául szolgáló városfejlesztési koncepciót három alternatív stratégiai alapelvre lehetne építeni.
1. stratégia. A magasház elhelyezésének alapja a városszerkezet és a városkép egészét átfogó gondos elemzés, aminek eredményeképpen konszenzus teremthető egyedi vagy kisebb magasház-csoportok elhelyezésének városszerkezeti és városképi logikája mentén. Ezt az utat járta a maga ideo-logisztikájának árnyékában a 40-es évek Moszkvája és néhány európai nagyváros, de óvatosan, sőt: koncepciózusan bánik a magasházak kérdésével pl. a mai Bécs is.
2. stratégia. A magasház elsődlegesen nem egyedi városképi esemény, hanem övezeti kérdés. A tengerentúli példák mellett ennek – mára már inkább negatív előjelű – prototípusa a párizsi Défense negyed, vagy a londoni City. Számunkra mégis a legvonzóbb változat, amennyiben ezzel az „áldozattal” sikerülne megmenteni a történelmi belvárost. Erre a célra – a korábbi tervpályázatok tanúsága szerint – Csepel-Észak, vagy Angyalföld (Árpád hídfő térsége) lenne a legalkalmasabb. Az európai város struktúrája ugyanis az amerikainak éppen a fordítottja: az utóbbinak nem volt történelmi magja, amit védeni kellene, míg Európában egy új felhőkarcolós „City” a történelmi maghoz viszonyítva csak a periférián jelenhet meg.
3. stratégia. A magasház megjelenése az ingatlanpiac kívánalmainak és érdekeinek van alávetve. Ebben az esetben a klasszikus, „konzervatív” városszerkezeti és városképi szempontok háttérbe szorulnak. Prototípusa London Westminster városrésze lehetne, amelyiket a ´60-as években kiszolgáltattak az ingatlanfejlesztőknek. A történelmi belváros „feltörését” (Szervita tér) nem tartom szerencsés ötletnek, legalábbis nem úgy, hogy a magasház-kultúra éppen ezzel az arrogáns gesztussal kezdje térhódítását a Fővárosban. A szóban forgó telepítési változatok azzal a veszéllyel járnak, hogy ha ehhez a Főváros hozzájárul, akkor nyilvánvalóan sem jogi, sem szakmai, sem erkölcsi ereje nem lesz a további hasonló beavatkozások megállításához. Az pedig nem kívánatos, hogy Budapest belvárosa amerikai mintára épüljön át.
Elképzelhetőnek, sőt kívánatosnak tartom e stratégiák differenciált alkalmazását . Ennek kidolgozásához azonban újra kellene gondolni a város történelmi magjára vonatkozó, és a magasházak építését tiltó, tudomásom szerint még mindig érvényben lévő moratóriumot. Az ad-hoc, inkább a nemzetközi tőke nyomulásától és ötleteitől vezérelt, a várost elmaradott országként kezelő, és ezért megalázó és kizsákmányoló 3. stratégiát politikai szinten is elvetem és megvetem – még akkor is, ha az nemzetközi építész-sztárok fedőneve alatt kívánja megerőszakolni a magyar építészeti kultúrát és magát a Fővárost.
8. És végül még egy óvás. Az ország az elmúlt hetek eseményeinek árnyékában erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag is a tönk szélére került, ami könnyen összeomlásba torkollhat, de legjobb esetben is fel kell készülnünk egy jó néhány évig tartó stagnálásra. Nem valószínű, hogy a városrehabilitáció a következő években fel fog gyorsulni. Ha pedig így van, akkor életveszélyes lenne toronyházakkal idegesíteni az embereket, miközben a történelmi városrészek környezeti állapota tovább romlik. A magasház egy ilyen történelmi szituációban nem a haladás, a fejlett nyugat-európai országokhoz való felzárkózás, hanem a nemzetközi tőkének való kiszolgáltatottság, végső soron a banánköztársaság-lét szimbóluma lenne – ahogy ezt több afrikai és dél-amerikai országban látjuk. Az igazi felzárkózás az lenne, ha végre eltűnne a Fővárosból a kosz, a rendetlenség, a grafittik, ha rendbe lehetne hozni a közlekedést, ha folytatnák legalább a közterületek rehabilitációját, megállna a kiskereskedelem elvándorlása a főutakról a plázákba stb. Babiloni gőg helyett befelé fordulásra, a méretbeli növekedés helyett minőségi fejlődésre lenne szükség. Támogatom magasházak építését a Fővárosban, de csak akkor, ha az elősegíti ezt a minőségi fejlődést.
Meggyesi Tamás
2006. szeptember 28.
