Megidézni a visszahozhatatlant – a Kertész Imre Intézet székházáról

2016 őszén Hoepfner Guidó és Györgyi Géza művészetének nyomában kutakodva lehetőségem nyílt rá, hogy először belépjek a Benczúr utca 46. kapuján. Az Eisele-villa akkoriban elhagyatott, romos állapotban várt jobb sorsra, és akár egy amerikai thriller helyszínének is beillett volna. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány azonban célt és funkciót rendelt hozzá: 2020 októberében adták át az akkor már három éve működő Kertész Imre Intézetnek a frissen elkészült épületet, melyet Szalay Tihamér építész tervei alapján, Schmidt Mária, az Alapítvány főigazgatója újíttatott fel. Gulyás Attilával a helyszínen jártunk.

Eisele Vilmos kereskedő, kazángyáros Hoepfner Guidót bízta meg nyaralóként bejegyzett villaépületének tervezésével, és az építési engedélyezés lebonyolításával 1909-ben. Hoepfner ekkor már évek óta együttműködött Györgyi Gézával, akit a budai várpalota építkezései során ismert meg Hauszmann Alajos irodájában. Hauszmann önéletrajzában is külön kiemeli őt: „Györgyi Géza, mint igazi művészi lélek, kizárólag a művészetének él, […] nagy érdemeket szerzett magának a hazai iparművészet fejlesztése körül is, amire a királyi palota belső felszerelése bő alkalmat nyújtott neki."¹ Györgyi önéletrajzában szerényen a következőképpen fogalmaz:

„A királyi vár építési irodában ismertem meg Hoepfner Guidót. Kedves barátom építette a tátrafüredi és tátralomnici nagyszállókat, ebben kérésére segítettem neki. […] Ezen kívül még sokat terveztünk együtt."² Tudható, hogy nem csupán segítségére volt kollégájának, de a korszak legnagyobb mesterei mellett kibontakozó művészi tehetsége tette ezeket a szecessziós, premodern épületeket teljessé.

Hazai műemlékeinket tekintve rendkívül ritka, hogy egy XX. század eleji nagypolgári enteriőrnek akár csak részletei is, de megmaradjanak. A közelmúltban átadott budavári Szent István terem – melynek részlettervezésében Györgyi jelentős részt vállalt – rekonstrukciója melletti egyik fő szakmai érv is egy századfordulós belső tér hű bemutatása volt. Az Eisele-villa viszonylatában értelemszerűen nem merült fel igényként olyan mérvű rekonstrukció, mint a bőségesen dokumentált Szent István terem esetében. A bútorzat szinte teljes egészében megsemmisült, a lambériák, stukkódíszek, a faragott fa lépcső, a kandallók azonban történeti keretet adnak az immáron modernizált belső térnek. Ha egy pillanatra visszatekintenénk, hogy megpróbáljuk elképzelni ennek a villának a berendezését, eredeti fotókat sajnos nem, analógiát azonban találhatunk. A gellérthegyi Minerva utca 3. alatt álló, szintén a két építész által dr. Bayer Dezső számára tervezett villáról készültek belső felvételek, melyek megjelentek a Magyar Iparművészet folyóiratban.³

„A Kertész Imre Intézet Nobel-díjas írónk máshol el nem helyezett hagyatékának gondozása mellett Pilinszky János, Arthur Koestler, Petri György hagyatékrészeit, valamint Sziveri János teljes hagyatékát is kezeli. Az alkotókban az a közös pont, hogy mindannyian a szabadság elkötelezett hívei voltak, szemben álltak minden diktatúrával és mindegyikük hátrányt szenvedett el a diktatórikus rendszerek elnyomásában." – mondja Szabó Tamás, az intézet programigazgatója. Ez akár az épület sorsára is vonatkoztatható: az 1952-es államosítást követően először a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének székházaként, majd szociális otthonként működött évtizedekig. Ez idő alatt a régi berendezést széthordták, és csupán valamikor az 1980-90-es években esett át egy szakszerűtlen felújításon. Azóta a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában volt, egészen 2017-ig, amikor a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány megvásárolta a Benczúr utca 46. szám alatti villát a Fővárosi Önkormányzattól.

Az épület geometrikus szecessziós díszítésű, erkélyekkel tagolt utcai homlokzata a Benczúr utca Dózsa György út felőli szakaszán magasodik az egyedi tervezésű, kőoszlopos kovácsoltvas kerítés által szegélyezett telken. A négyszintes házat körülvevő kertben Juha Richárd szobrászművész bronz mellszobrai láthatók: Kertész Imre, Pilinszky János, Sziveri János, Arthur Koestler és Petri György. Az Intézet ezen írók hagyatékrészeit gondozza és teszi kutathatóvá, a közelmúltban gazdagodott az intézmény Pressburger György magyar származású olasz író, újságíró, műfordító írói hagyatékrészével is. Az épület hátsó traktusa egy fachwerket imitáló egykori istálló és kocsiszín, ma itt találhatóak a kutatóknak szánt apartmanok. Ezek egy kis hátsó kertre néznek, ahol egy eredeti, oroszlánmancsokat formázó kőasztal, és egy újonnan elhelyezett díszkút áll.

A látogató a mozaiksávokkal díszített, márványlapokkal burkolt szélfogón áthaladva lép be az épületbe. A fogadótér egy lambériás, szűk helyiség, képkereteiben egykor a 12 hónapot ábrázoló akvarellsorozat, ma képernyőkön az intézet gondozásában lévő hagyatékok szerzőiről készült videómontázsok láthatók. Az épület legreprezentatívabb eredeti tere a neobarokk fa falburkolattal díszített központi hall. A kazettás mennyezet alatt a felújítást tervező belsőépítész türkiz art nouveau tapétával toldotta meg az átmenetet, talán a neobarokk és a szecesszió összefonódására, együttélésére próbál reflektálni ebben a korszakban.

A hallból a főigazgatói iroda és a világos, tágas földszinti tárgyaló közelíthető meg.  Az iroda különlegessége a vörösmárvány, román stílusú kandalló – oszlopocskáinak kockafejezetein és a díszítő sávokban kelta csomózott, fonatos motívumok fedezhetők fel. Az ajtón egy pentagramma jelenik meg, akárcsak Goethe Faustjában (az ötágú csillag nem engedi kilépni Mephistót Faust dolgozószobájának ajtaján). Itt azonban nem irodalmi utalásról vagy az ártó szellemek elűzési praktikáiról van szó, hanem szabadkőműves szimbólumról: a fém megmunkálása által a vasgyáros intellektusa győz az anyag felett. Ebben a helyiségben maradt meg az épület egyetlen eredeti sarokszekrénye, melyet a tárgyalóban igényes kivitelben reprodukáltak.

A dolgozót és a tárgyalótermet (az egykori fogadószobát vagy szalont) valószínűleg eredetileg üvegezett fa ajtó vagy fa elválasztó panel különíthette el egymástól, ma egy art deco stílusú tolóajtó áll itt. Ez az art deco formavilág az épületben, szintről szintre haladva mind sűrűbb formában van jelen. A legfelső emeleten ez a látvány önmagában elegánsnak hat, azonban a történeti enteriőr részleteivel szemben a tapéták és dekorációs elemek sokszor túlsúlyba kerülnek.

A halltól jobbra az eredeti mozaikpadlós télikertben egy márvány díszkút áll, melynek arany mozaikjait a belsőépítész, Ficzere Anett az előtérben és a szomszédos ebédlőben is reprodukálja. A vasszerkezetű üvegezés színes metszett üvegsávján keresztül szűrődik be a délutáni fény a helyiségbe. Innen rálátás nyílik a belső nyitott teraszra, amelynek díszkútján bronz kútszobor áll. A szobor a bűnbeesés tematikáját gyermekalakokkal és két szimbolikus, csókot váltó nyúllal ábrázolja. A téma és annak megfogalmazása alapján a kútszobor feltételezésem szerint Ligeti Miklós alkotása lehet, amely nem ide készült. Ligeti alkotása az Eisele és a Kilián (Eisele Vilmosné Kilián Irma családja) család páros síremléke is a Fiumei úti temetőben, Hoepfner Guidóval és Györgyi Gézával pedig Csáky Zénó gróf tátralomnici emlékművén dolgozott együtt.

Az egykori ebédlő dongaboltozatát aprólékosan kimunkált stukkódísz tagolja. Ebben a teremben egy újabb korstílus jelenik meg, leginkább itt érvényesül az angol Arts and Crafts mozgalom hatása az angol neogótika eszköztára által. Itt áll a tűzpiros Bogányi-zongora, mely vonalvezetésével élénk kontrasztot képez az ódon enteriőrrel. A szoba titkos fali szekrénykékkel és részletekkel gyönyörködtet, és innen nyílik egy apró helyiség, amelyben a rendezvényeket kiszolgálandó ételliftet helyeztek el. Étellift egyébként eredetileg is volt az épületben, valószínűleg ugyanezen a helyen, de a terveken ezt Hoepfner nem jelöli.