Épületek/Örökség
Megkésett válaszok: A Liget Center Auditórium megújult épülete
2024.09.25. 16:41
A budapesti Dózsa György út és Városligeti fasor sarkán álló épületegyüttes – az egykori MÉMOSZ székház – történetében izgalmas módon sűrűsödik a XX. századi magyar építészet eszmetörténete. E meglátásból kiindulva a következőkben arra keresem a választ, hogy az RTL székházának otthont adó új átalakítás hogyan rakódik rá ezekre a történeti rétegekre – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Hulesch Máté írása.
Zűrzavaros kezdetek
A szóban forgó épületegyüttes a Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségének székházaként valósult meg 1948-1950 között. Tervezőit egy 1947 novemberében kiírt meghívásos tervpályázat keretében választották ki, melyre tíz pályamű érkezett, de egyik sem nyerte el maradéktalanul a bizottság tetszését, "még a legjobbakban is akadt komoly funkcionális hiba" – összegezte Major Máté, a korszak neves teoretikusa a pályázat eredményeit értékelő írásában.[1] A bizottság a terveket egyértelmű sorrendállítás helyett két ötös csoportba sorolta, és azt a javaslatot tette a MÉMOSZ vezetőségének, hogy az első ötös csoportból válasszanak egy, vagy akár több építészt a végleges tervek elkészítésére. A vezetőség végül úgy döntött, hogy az öt terv alkotóit, Perényi Imrét, Preisich Gábort és Gádoros Lajost (akik közösen pályáztak), Perczel Károlyt, Szrogh Györgyöt, valamint Kozma Lajost közösen bízzák meg a feladattal – Kozma azonban egyre súlyosabbá váló betegsége miatt nem tudott részt venni a munkába (néhány hónapra rá, november 26-án hunyt el), így állt össze az öt fős tervezőcsapat.[2]
A pályázatot követően az öt építész hamar hozzáláthatott a végleges tervek elkészítéséhez, hiszen a Szabad Nép 1948. júliusában számolt be az új székház alapkőletételéről. Az újságcikk az építőipari munkások új otthonára úgy hivatkozott, mint ami "az ország egyik legszebb és legnagyobb épülete lesz".[3] Hasonló hangnemet ütött meg a Szabad Szó szerzője 1948. októberében, amikor azt írta, "épül Budapest legszebb épülete, a MÉMOSZ székháza".[4] De a pozitív (politikai) fogadtatás nem tartott sokáig. Farkas Mihály, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárhelyettese az alapkőletételen még arról beszélt, hogy a kormány a szakszervezeteket legfontosabb támaszának tekinti, hamarosan azonban megváltozott a hivatalos narratíva, a szakszervezetek politikai helyzete háttérbe szorult és – szovjet mintára – a párt lett az egyetlen meghatározó szervezet. Szimbolikus, hogy a székház alapkőletételén – a korábban maga is MÉMOSZ-tag – Rajk László is részt vett belügyminiszterként, akit egy évvel később koncepciós perben halálra ítéltek és felakasztottak.[5]
A politikai fordulat és a Moszkvához való szorosabb kötődés az építészetre is hatással volt. A székházat a tervezőgárda még az "új építészet" – vagyis a modern mozgalom – elvei szerint formálta meg: a Dózsa György úti szárnyon egyértelműen Le Corbusier eszmeisége köszön vissza, míg az akkori Vilma Királynő út (ma Városligeti fasor) felé eső kongresszusi tömb auditóriuma Alvar Aalto 1927 és 1935 között épült Viipuri Városi Könyvtárának előadótermét idézi. A konkrét utalásokon túl az építészeti modernizmus teljes eszköztára felfedezhető az épületegyüttesen a vasbeton pillérvázas szerkezetnek köszönhető szabad alaprajzi rendszertől kezdve a földtől való elemelésen át a horizontális szalagablakokig.[6] Az épület elkészülte után nem sokkal az építészetben is fordulat következett be, a modern mozgalommal szakítva 1951-től a szocialista realizmus lett a hivatalosan követendő stílusirányzat, melynek következtében élesen kritizálták a MÉMOSZ új székházát is. Külön érdekesség, hogy a szocreál egyik leghangosabb szószólója épp a székház egyik tervezője, Perényi Imre lett.
A szocialista realizmus stílusdiktátuma a Magyar Dolgozók Pártja Agitációs és Propaganda Osztálya 1951. áprilisában szervezett vitájának eredményeként vált hivatalosan is követendővé, mely során Perényi Nyugati dekadens áramlat a mai építészetben és Major Máté a modernizmus mellett állást foglaló Zűrzavar mai építészetünkben című előterjesztéseire reagáltak a résztvevők. A később csak "nagy építészeti vita" néven elhíresült esemény célja az volt, hogy a szocialista realista stílus rövid ideig tartó egyeduralmának megágyazzon. Az ország háború utáni újjáépítésének modernista szellemisége éppúgy ideológiai alapon történt, ahogy az ezzel való éles szakítás is 1951-ben. A szakmai érveket mindkét oldalon politikai eszmék szőtték át, a cél pedig végső soron ugyanaz volt, más megközelítéssel: a szocializmus építése. Utólag jól tudjuk – és valószínűleg a korszak építészei is tudták – hogy egy ház nem attól lesz jó, hogy modern vagy szocreál stílusban épült, hiszen mindkettőnek ismerjük remekül működő és silány minőségű példáit is. A politikai helyzet azonban nem engedte meg az effajta árnyalt megközelítést, egyik vagy másik oldalon állást kellett foglalni.
Hogy mennyire megváltozott a székház megítélése az új narratíva hatására, annak szemléltetésére érdemes megidézni a vitán a bírálóbizottság elnökeként részt vevő Horváth Márton záró gondolataiból a vonatkozó részletet:
"Így történt, hogy amikor megkérdezték: ´Perényi elvtárs, hogy is van ez a MÉMOSZ-szal´ – azt mondotta: ´Igaz, hogy én terveztem, de én nem tehetek arról, hogy így néz ki.´"[7]
Perényi nem sokkal a vitát követően az Építés-építészet folyóiratban megjelent írásában arról beszélt, hogy 1951-ig egyes építészek "gépiesen, mondhatni szinte majmolva" vettek át nyugati építészeti műveket, míg mások "olyan műveket alkottak, amelyekre nem lehet ugyan kimondani, hogy egészében vesznek át egyes nyugati alkotásokat, de mégis, miután formanyelve azonos, ennek az irányzatnak a hű szüleményei" – utóbbi épületek közé sorolva a MÉMOSZ-székházat is.[8] Ezzel szemben az ugyanebben az évben megtartott Magyar Építőművészek I. Országos Kongresszusán már úgy fogalmazott, hogy "ez a tökéletes műigénnyel készült épület magán viseli mindazokat az ellentmondásokat, amelyeket az »új építészet« elmélete szerint az »új építészet« alkotása nem tartalmazhat. A mű önmagában cáfolata a modernista szemlélet létjogosultságának."[9]
E sorok alapján valóban zűrzavar uralkodott a korszak építészetében, a szocreál stílusdiktátum 1954-es vége után azonban rehabilitálódott az épület megítélése, arra a korszakkal foglalkozó szakirodalom a háború utáni modernista építészet legjelentősebb hazai példájaként tekint.
Gondok és gondolatok az ezredfordulón
A székház egyes részein kisebb felújításokat, karbantartásokat végeztek ugyan, nagyobb átalakításon azonban csak az 1999-es műemlékké nyilvánításával párhuzamosan, 1998-2000 között kerülhetett sor, amikor az épületegyüttes új tulajdonoshoz került. Az erről szóló legtöbb publikáció alapján ez annak volt köszönhető, hogy a szomszédos telekre épülő ING székház építéséért cserébe a beruházónak fel kellett újítania az irodaszárnyat – a tervezők elmondása szerint azonban a valóság az, hogy nem volt ilyen egyezség, az ING előbb kezdett el a meglévő épület felújításával foglalkozni, mint hogy új székházban gondolkozott volna. Az új székház Eric van Egeraat tervei alapján valósult meg, a meglévő Dózsa György úti irodaszárnyat pedig az ekkor még a holland építész irodájában dolgozó – később TIBA Építész Stúdió néven önálló irodát alapító – Tiba János és kollégái, Király Zoltán és Gyüre Zoltán gondolták újra.
Az irodaszárny felújítása körül megjelent publikációk jól mutatják, hogy a konkrét eset önmagán túlmutatva a háború utáni modernizmus emlékeinek sorsáról, megőrzésük mikéntjéről folyó, máig tartó szakmai diskurzus meghatározó fordulópontja volt, melyben remekül kimutatható, hogy milyen problémákat vet fel a "klasszikus" műemlékes hozzáállás egy modernista épület esetén.[10] E diskurzus szempontjából talán az egyik eredeti tervező, Szrogh György eredetileg Egeraatnak írt, majd posztumusz megjelent gondolatai a legizgalmasabbak, melyek a most felújított auditórium-szárny kapcsán is relevánsak. Szrogh felismerte azt az ellentmondást, hogy olyan felgyorsult világban élünk, ahol "nagyon rövid időn belül évülnek el az eredeti rendeltetések, tartalmak, s a jelentkező probléma megoldása olykor csak az épület alapvető átformálásával, ha nem éppen lebontásával tűnik elérhetőnek", emiatt viszont egyes korszakok emlékét őrző épületek akár el is tűnhetnek, "hírmondójuk sem marad, pedig bárhogy is vesszük, minden ilyen épület a történelem egy-egy darabja."[11] Mindezek alapján pedig amellett érvelt, hogy az épület adott állapotban való konzerválása – "örökre befagyasztása" – helyett meg kell hagyni a lehetőségét a jövőbeli lehetséges funkciókhoz való igazításnak. Szrogh arra is felhívta a figyelmet, hogy meg kell találni azokat az alapvető karakter-meghatározó elemeket, amelyekhez igazodni és ragaszkodni kell, és azokat, amelyekhez nem.
Bár a kongresszusi szárny felújítására ekkor nem volt lehetőség – elsősorban azért, mert az új tulajdonosnak nem volt szükség ekkora előadótérre, a megfelelő funkció megtalálása híján pedig nem lett volna gazdaságos az üzemeltetése – Szrogh összeszedte, melyek azok a jellemzői ennek a szárnynak, amelyek szerinte megőrzendőek. Az építész leírásából kiderül, hogy elsősorban magát a kongresszusi termet tartja fontosnak, a földszint csak hordozója ennek. Alapvető jellemzője az előadótérnek, hogy egybefüggő és osztatlan a karzat és a lépcsőzetes üléssorok ellenére is. Fontos emellett a részben akusztikus céllal kialakított hullámos mennyezetkialakítás, amely "kevésbé anyagában, inkább ritmussal bíró dinamikájában" meghatározó.[12] Minden egyéb, mint az oldalfalak felületei, textúrája vagy padlózat kialakítása nem meghatározó jellemzője a térnek. A kérdés az, hogy mindezeket szem előtt tartva hogyan alakítható át az auditórium, vagyis ahogy Szrogh fogalmazott:
"A MÉMOSZ székháznál a kérdést most úgy tette fel az élet a tulajdonosnak és az építésznek: ki tudnak-e találni olyan hasznosítási formát (funkciót), amely a tulajdonos pénzügyi és profil koncepciójába beilleszthető, és amelynek igényei megoldhatók abban a keretben, amelyet az építészet és a műemlékvédelem építészeti értékvesztés nélkül elfogadhatónak tart, el tud, vagy el mer képzelni."[13]
A választ Szrogh és tervezőtársai már nem élhették meg, arra egészen mostanáig várni kellett.
Megkésett válaszok
Bő húsz évvel az irodaszárny felújítása után az azóta tulajdonost váltott épületegyüttes kongresszusi szárnya új bérlőjének köszönhetően megtalálta azt a funkciót, ami új életet lehel a régóta kihasználatlan terekbe. A hazai médiapiac egyik legnagyobb szereplője, az RTL látta meg benne a lehetőséget új, a belvároshoz közelebb eső székház után kutatva. Hosszas keresgélés és számos alternatíva – új épületek és meglévő irodaházak – feltérképezését követően jutott arra a döntésre a cég, hogy a Dózsa György út sarkán álló épületegyüttest választja, amely nem csak lokációja miatt volt szimpatikus számukra, hanem a hasznosításával történő értékmegőrzés miatt is.
A mai léptékben hosszú távra, legalább 25 évre tervező bérlő igényeihez igazított felújítás Szrogh fenti kérdésének első felére egyértelmű választ adott: az új hasznosítási forma teljes funkcióváltással érhető el, a hatalmas előadóterem, amely egykor szakszervezeti és pártgyűlések és egyéb rendezvények színtere volt, ma az RTL hírszerkesztőségének ad otthont. Hogy ez a tágabb társadalmi hatások szempontjából mennyire szerencsés – nem járt volna-e jobban a város, ha az ikonikus épület olyan funkciót kap, amely a nagyközönség számára is látogathatóvá teszi – nem elhanyagolható szempont, ugyanakkor messzire vezetne a megválaszolása. Jelen írás szempontjából fontosabb Szrogh fenti kérdésének második felét felfejteni, és azt megvizsgálni, hogy a funkcióváltás az épület építészeti értékvesztése nélkül tudott-e megvalósulni.
A kongresszusi szárny átalakításával a TIBA Építész Stúdió munkatársai kaptak megbízást annak a Király Zoltánnak a vezetésével, aki az irodaszárny korábbi felújításában is részt vett.[14] A tervezésnél a legfőbb kihívást a speciális bérlői igényeknek való megfelelés mellett az okozta, hogy az előző felújítás óta megváltoztak a műemlékvédelmi előírások, jóval szigorúbbak lettek az elvárások, így anyaghasználatban, textúrákban ahol csak lehetett, az eredeti állapotot kellett megőrizni, ugyanakkor a 2000-es felújításhoz mint immár meglévő adottsághoz is igazodni kellett.
Ez a kettősség a külsőben a leginkább szembetűnő: a korábbi felújítás lehetővé tette az irodaszárny és összekötő szárny burkolatának cseréjét, ami ugyan megidézi az eredeti állapotot – a laikus szemlélő számára valószínűleg fel sem tűnik a különbség – de mégsem azonos vele. Az auditórium épületén ezzel szemben az eredeti mészkő burkolatot kellett alkalmazni, ez alá kerülhetett be a korszerű hőszigetelés. Ennek köszönhetően szerencsére Tar István szobrászművész homlokzatdíszítő mészkő reliefje is megmenekülhetett, amely kétségkívül meghatározó elem az épület megjelenésében.
A legradikálisabb átalakuláson természetesen maga az előadóterem esett át, hiszen ennek teljesen megváltozott a funkciója. Középen és a kissé kibővített karzaton a hírszerkesztőség nyitott irodatere kapott helyet, melyet zárt dobozokként az olyan kiszolgáló funkciók vesznek körbe, mint a vágószobák, hangstúdiók, öltözők és vizesblokkok. A tér osztatlansága, melyet Szrogh az egyik legfőbb jellemzőjének nevezett meg, az átalakításokat követően is megmaradt, bár a munkaállomások egészen más módon szervezik a teret, mint egy nézőtér. A karzaton kialakított lépcsősor az egykori széksorokat idézi, az eredeti szerkezet megtartásával, annak újraburkolásával jött létre, amely így az új használathoz jobban illő, rugalmasan használható találkozási pontként funkcionál. A színháztér-jellegű auditóriumnak az eredetileg megépült formájában semmilyen természetes bevilágítása nem volt, az új funkcióhoz azonban ezen is változtatni kellett, melyet a tető, a dél-nyugati, valamint a fasori loggia felőli, a korábbi pódium mögötti homlokzat megnyitásával oldottak meg.
Az előadóterem legkarakteresebb jellemzője az Aalto-inspirálta úgynevezett kubai nád burkolat volt, mellyel kapcsolatban – mint fentebb már láthattuk – Szrogh hangsúlyozta, hogy ritmusát és dinamikáját tartja fontosnak, nem pedig az anyagát. Az átalakítás tervezői ezt a megközelítést maradéktalanul figyelembe vették: a fa burkolat eltűnt, plexi csövekből készült világító álmennyezet került a helyére, amely megidézi a jellegzetes, hullámos vonalvezetést, egyúttal az újonnan áttört mennyezeti megnyitást sem takarja ki, átereszti a fényt. Biztosra veszem, hogy szakmai körökben megosztó lesz a megítélése ennek a megoldásnak, de meglátásom szerint izgalmas egymásrarakódása jön így létre az építészeti jelentésrétegeknek: a finn mestertől kölcsönzött motívum nem csak esztétikai, de funkcionális (akusztikai) szereppel is bírt az eredeti épületben, a funkcióváltással ez az igény azonban megszűnt. Az eredetit lekövető szerkezet mégsem nevezhető funkciótlan díszítőelemnek, rendeltetése részben épp abban áll, hogy megidézze az eredeti állapotot, megőrizve a tér kontinuitását – egyúttal világít és vizuálisan is leválasztja a mennyezet fölötti gépészeti rendszert. Kis túlzással ahhoz hasonló jelenséget figyelhetünk meg ezáltal, mint ami az építészettörténet hajnalán az eredetileg fából készült oszlopok kővel való kiváltásakor is lezajlott: az anyag megváltozott, de a formakincs az eredetileg használt anyagot idézte meg, egyre absztraktabb módon. Az új kialakításban a finn előkép mellett a modernizmus egy másik nagy alakja, Frank Lloyd Wright is megjelenik, aki az 1950-ben épült Johnson Research Centernél alkalmazott hasonló megoldást a homlokzatok belső oldalán.
Más a helyzet az egykori színháztér mögötti büfében, ahol megmaradhatott az eredeti kubai nád burkolat, szakszerű restauráláson esett át. Itt a funkció sem változott sokat, büfé helyett közösségi konyhaként és étkezőként működik, de az iroda funkciót jobban kiszolgálandó, a műemléki lépcsők között összenyitották az átrium terével. A vasbeton szerkezet V pillérei és gerendái is itt jelennek meg a leglátványosabban, helyenként az eredeti fa zsaluzat erezete is kirajzolódik rajtuk. Az épület túlsó végében, az egykori színpad mögötti öltözők helyére került a hírstúdió, amelynek kialakítása során komplex elvárásoknak kellett eleget tenni: olyan teret kellett létrehozni, amely megfelelő hangszigeteléssel bír, de jól szellőzik, hogy ne melegedjen túl, ugyanakkor a gépészet elég halk ahhoz, hogy ne zavarja a működése a felvételeket. Mindez extra terhelést is jelent az épület szerkezetére nézve, amit azonban sikerült úgy megerősíteni, hogy ne veszítsen építészeti jellegéből.
A belső terekben egyértelműen elkülönülnek egymástól az új és a régi elemek, melyre egy egyszerű, de hatékony megoldást találtak a tervezők: minden, ami új – például a liftház, a vezérlők, a szerkesztőségi tér kiszolgáló helyiségei – íves formákat követnek, kontrasztot képezve így az eredeti formavilággal. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy hangulatában nem ütnek el a század-közepi megoldásoktól – olyannyira, hogy az épületbejáráson egy laikus résztvevő meg is lepődött, hogy ezek nem eredetiek. A legszebb részlet talán a különböző kiszolgálóhelyiségeken megjelenő fehér kerámia burkolat konkáv barázdaíveiben lelhető fel, melyek érdekes módon a szocializmus porcelán tárgykultúrájának asszociációját emelik be a térbe.
Hosszasan lehetne sorolni mindazokat a részleteket, amelyek az eredeti állapot karakterét idézik, és azokat az újításokat, amelyek az új funkciókat teszik lehetővé. Összességében remekül bizonyítja a ház azt, amit Ferkai András az ezredfordulós felújítás körüli vita kapcsán szögezett le: "Egy műemléképület […] csak akkor őrizhető meg változatlanul, ha továbbra is arra használják, amire eredetileg tervezték, ha sikerül az eredetivel összebékíthető funkciót találni számára, vagy pedig befagyasztják eredeti állapotában, saját maga múzeumaként."[15] Ha se a funkció megtartására, se az épület önmaga múzeumaként való befagyasztására nincs lehetőség, akkor kompromisszumokat kell kötni a szükséges változások, átalakítások kapcsán, arra törekedve, hogy az építészeti jellegzetességei megmaradjanak. Ez a kompromisszum most véleményem szerint jól sikerült. Hozzá kell tenni, hogy az átalakítások mindegyike úgy lett megtervezve, hogy ha a jövőben teljes mértékben az eredeti állapotot szeretnék visszaállítani, akkor az is megoldható.
A háború utáni modernista építészet egyik legjelentősebb hazai példájának megmentése mindemellett nem csak örökségvédelmi szempontból fontos, de újabb példája annak, hogy a legnagyobb piaci szereplők között is van igény új építése helyett a meglévő épületállomány adaptív újrahasznosítására. A tervezők elmondása alapján sikerült úgy szigetelni a nem éppen az energiahatékony szerkezeteiről ismert korszak épületét, hogy az egyik legenergiahatékonyabb műemléki épület lett Magyarországon. Ez pedig – függetlenül attól, hogy az átalakítások kinek mennyire nyerik el a tetszését – kétségkívül előremutató teljesítmény. Ebből a tekintetből némi üröm az örömben, hogy a beruházás részeként egy új épületrész is megvalósul a telek belső részén, amely kétségkívül szintén hozni fogja a legmagasabb fenntarthatósági mutatókat, de mégiscsak új építés.[16] Hogy ez az új épület hogyan igazodik műemlék szomszédjaihoz, és milyen új értelmezési réteget ad hozzá az együtteshez, arra csak elkészülte után adhatunk egyértelmű választ.
Summa
Fernando Domínguez Rubio designkultúra-kutató megközelítése szerint a dolgok folyamatos odafigyelést igényelnek ahhoz, hogy megmaradjanak azoknak a tárgyaknak, amiknek szánták őket, ellenkező esetben "kiesnek" a helyükről.[17] Egyszerűbben fogalmazva, anyag és jelentés könnyen elválik egymástól. A helyükről kiesett dolgokban ugyanakkor mintha még sokáig felsejlene tárgy-létük kísértete. Az egykori MÉMOSZ székház története remekül illusztrálja azt, hogy egy épületnek semmilyen átalakuláson nem kell átesnie ahhoz, hogy megítélése 180°-os fordulatot vegyen, átalakítása azonban olykor elengedhetetlen életben tartásához. Az elmúlt évek nagy port kavart épületbontásai azt mutatják, olyan korban élünk, amikor önmagában egy ház építészeti jelentősége és a tény, hogy minden épület a történelem egy darabja, nem elegendő ahhoz, hogy megmaradása biztosítva legyen. A kompromisszumképes átalakítások teszik elkerülhetővé a bontást, lehetővé téve egyúttal, hogy az új funkciók között a múlt is ott kísértsen.[18] Mert a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán álló épületegyüttes egyszerre székháza egy multinacionális médiaóriás hazai képviseletének és "a betonba öntött szindikalizmus"; egyszerre lenyomata a hosszú 20. század közepén zajló építészeti és a végén beinduló műemlékvédelmi vitáknak.
Hulesch Máté
[1] Major Máté, "A MÉMOSZ új székházának vázlattervei", Új Építészet 3., 3. sz. (1948): 99-101., 99.
[2] A második ötös csoportba sorolt pályaművek alkotói: Detre Pál, Málnai László, Kormorner Artúr, Lux László, Plette Ferenc. Lásd: Major Máté, "A MÉMOSZ új székházának vázlattervei"; V.ö.: Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, és Fehérvári Zoltán, "Budapest VI. Dózsa György út 84/a. – Városligeti fasor 50-52. a volt MÉMOSZ székház – Tudományos dokumentáció", 2020.
[3] "Erős és szabad szaakszervezetek nélkül nincs népi demokrácia", Szabad Nép, 1948. július 20.
[4] "Épül Budapest legszebb épülete, a MÉMOSz székháza", Szabad Szó, 1948. október 3.
[5] Itt érdemes megjegyezni, hogy Perczel Károlyt a Rajk-ügy egyik mellékperében életfogytiglanra ítélték, így az ő neve a legtöbb későbbi publikációból és az épületben elhelyezett emléktábláról is hiányzik – utóbbit a jelenlegi felújítással pótolják. Lásd: Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, és Fehérvári Zoltán, "Tudományos dokumentáció", 22.
[6] Hajdú Virág és Prakfalvi Endre, "Ötven éve épült a volt MÉMOSZ-székház", Új Magyar Építőművészet, 6. sz. (1999): 56-57.
[7] Horváth Márton, "Horváth Márton elvtárs zárszava", Vita építészetünk helyzetéről – A Központi Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközössége ülésének rövidített jegyzőkönyve, 135-140. (Budapest: Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőség Agitációs és Propaganda Osztály, 1951), 139.
[8] Perényi Imre, "1951 a fordulat éve a magyar építőművészetben", Építés - építészet 3., 9-10. sz. (1951): 475-483., 475.
[9] Idézi Hajdú Virág, Prakfalvi Endre, és Fehérvári Zoltán, "Tudományos dokumentáció", 44.
[10] Lásd pl.: "Nyilvános vita a MÉMOSZ-székház átalakulásáról", Octogon, 2001/1. sz. (2001): 25-28.; Román András, "A kibelezett műemlék", Népszabadság, 2002. január 2.; Ferkai András, "Válasz Román Andrásnak", Octogon, 2002/1. sz. (2002): 99-100.
[11] Szrogh György, "Gondok – gondolatok a MÉMOSZ székház felújítása kapcsán", Arc’, 5. sz. (2000): 36-40., 36.
[12] Uo., 38.
[13] Uo.
[14] Az RTL az irodaszárny 2-5. emeletét, a kongresszusi szárnyat, valamint a két épületrészt összekötő szárnyat bérli, az irodaszárny a mostani felújítás során belsőépítészeti átalakításon esett át, a belsőépítész a teljes projektnél a LAB5 volt.
[15] Ferkai András, "Válasz Román Andrásnak", 100.
[16] Az új épület is a TIBA tervei alapján valósul meg, de nem az RTL lesz a bérlője.
[17] Fernando Domínguez Rubio, Still Life: Ecologies of the Modern Imagination at the Art Museum (Chicago: The university of Chicago press, 2020).
[18] Utalás Jacques Derrida és Mark Fisher hantológia-fogalmára, mely szemszögből az épület egy immár soha be nem következő jövő kísértetének is tekinthető. V.ö.: Jacques Derrida, Marx kísértetei: az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé (Pécs: Jelenkor, 1995); Mark Fisher, „Mi a hantológia?", ford. Erőss Réka, új szem, 2023, https://ujszem.org/2023/01/19/mi-a-hantologia/.
