Megtalált paradicsom – Világszép rejtekhely Sørvær szigetén
Valamivel a Sarkkör után vége szakad a norvég vasúthálózat legészakibb vonalának is. Bodø városa a végállomás – tovább már csak repülőn vagy hajón utazhatunk. Itt telepedett le Sami Rintala finn származású építész, aki világszerte megvalósított kisméretű projektjeivel gyakran lép építészet és képzőművészet határterületére.
Bodø óceáni kikötője szigetek és földnyelvek által védett kis öböl - innét kihajózva lassan elmaradnak mögöttünk a jég által gömbölyűre koptatott vagy épp csipkeszerűen hegyesedő szirtek is. Vélnénk, hogy ezer meg ezer mérfőldre előttünk terül el a legközelebbi szárazföld. Közel másfél órás hajóút után azonban eljuthatunk Fleinvær szigetcsoportjáig, ha oda készülünk, ne felejtsük el figyelmeztetni a kapitányt, különben a menetrend szerinti járat nem is érinti a kikötőt. Összesen talán tucatnyi ember dacol itt az elemekkel: az óceán és a viharos égbolt közt alig talpalatnyi az a lakható terület, amely közös alapként befogadja a kalandvágyó nyugdíjasok, halászok és művészek sokszínű kis közösségét.
A szigeteken nincsenek gépjárművek, nincsenek utak sem, pusztán ösvények az elszórtan található, kerítés nélküli házak közt, olykor előkertjükön vagy udvarukon átvezetve. Két szigetet, Sørvær-t és a szomszédos Langholmen-t kis fahíd köti össze – a kettő együtt bejárható mintegy másfél órás sétával. Elsősorban a szigetcsoport belső területei lakhatóak: itt a domborzat valamelyest védelmet biztosít az óceáni viharok ellen. A víz csendesebb, a lejtőket a lehető legideálisabban éri a napfény. Nem véletlen, hogy a szigetek egyetlen, nagyobb hajók fogadására is alkalmas kikötője itt, Sørvær legvédettebb partszakaszán alakult ki. Miután nemrégiben új mólót építettek a régi mellé, azt és a hozzá csatlakozó meredek földterületet a norvég jazz-zenész és zeneszerző, Håvard Lund vásárolta meg.
Ő kereste fel Sami Rintalát azzal a kéréssel, hogy tervezzen neki „nyári” lakot alkotásra, pihenésre, közösségi tevékenységre, amely a saját használat mellett vendégek fogadására is alkalmas. A szigetek lankáin addig jellemzően a vidék jellegzetes, nyeregtetős, pontszerűen telepített vidéki norvég házai és melléképületei jelentek meg: kő alapokra helyezett könnyű, fa ácsszerkezetek – gyakorlatilag az egyetlen lehetőségként az építkezésre. Az ember által alig-alig bolygatott tájban az egyetlen „ipari” múltú, korábban kikötőként funkcionáló terület és a többfunkciós program a szokványostól eltérő telepítést és formálást inspirált.
A néhol sziklás meredélyként emelkedő domboldalon Sami Rintala összesen kilenc kis objektumot helyezett el. Formai tekintetben utalhatnának ezek akár hajózási konténerekre vagy áruszállító ládákra is, telepítésük, ahogyan megkapaszkodva a lejtőn benépesítik a területet, sokkal inkább organikusan nőtt falu vagy a természetbe kihelyezett madárházak asszociácóját keltik. Ez a tájba illeszkedés itt nem a városból kiszabaduló építész romantikus modorossága, hanem létkérdés. Minthogy az egyetlen hajójáraton kézi szerszámoknál nagyobb eszközt jóformán lehetetlen a helyszínre szállítani, a földmunka, a domborzat formálása nem is lehetséges.
Maradtak tehát azok a pontszerűen elhelyezkedő területek, amelyek a rendelkezésre álló anyagokkal és erőforrásokkal beépíthetőek: négy önálló hálófülke, egy szauna, egy fürdőház, egy konyha és egy közösségi-alkotótér. Az építkezés 2014-ben kezdődött a tervező gyakorlatában bevett módon, 1:1 méretben, hallgatókkal és a tulajdonosokkal közös workshop keretében. Ez a fajta kézzel történő építkezés – habár ebben az esetben éppen kényszerűség is volt – Sami Rintala projektjeiben sokszor a bútorasztalosság precizitásával ruházza fel az épületeket. Nem meglepő: a tervező első munkatapasztalatát édesapja asztalosműhelyében szerezte. Az oszlopra ültetett acélszerkezetű kabint leszámítva valamennyi egység fa tartószerkezetet és borítást kapott, időjárásnak jobban kitett bütüin hegyesre vágott fazsindely cseppenti le az esővizet. A fém „kalitka” – analóg módon – szerkezetéhez illeszkedő titáncink lemez burokkal épült meg.
Három keskeny, magas oldalarányú hálófülke várja a domboldalban a vendégeket. Tájolásukat a kilátás, a domborzat és az uralkodó szélirány alakította. A negyedik a terület legmagasabb pontján álló „kilátó” vagy „madárház”. Egyetlen kerek acél oszlopát közvetlenül a szigetet alkotó sziklához csavarozták. Egyszerre lebeg a talaj fölött és létesít vele elementáris kapcsolatot. A közösségi funkciók viszonylag nagyobb egységei két területre koncentrálódnak. A fürdőház és a szauna a mólón illetve a bevezető stég mentén, míg a nappali-konyha terei terasszal összekötött „ikertömegben” a domboldal egy lankásabb területén épültek meg.
A kézműves építkezés, a puritán, egyszerű életmód, a természetközeliség olyan hívószavai ma az építészetnek, amelyek szerethető voltuk mellett könnyen őszintétlenné, az ezek jegyében megalkotott épületek pedig díszletszerűvé válnak a sűrűn lakott közép- vagy nyugat-európai régiókban. Fleinvær-ra érkezve más megvilágításba kerülnek e fogalmak is: az odavezető út, az átkelés az örökké zúgó óceánon és a szó szerint vett elszigeteltség valódi tartalommal ruházzák fel azokat.
Mizsei Anett
