Menedékhely a viharokban - a hejcei püspöki kastély
A 2006-ban egy szlovák katonai repülőgép tragédiájáról ismert Hejce volt püspöki kastélya nem tartozik az ismert műemlékek közé, története viszont igen érdekes és egyedi. Hornyák Máté János írásában bemutatja, hogy hogyan őrizhette meg értékeit a II. világháború utáni évtizedekben - egyházi vezetők és szerzetes nővérek internáló helyeként.
Hazánk műemlék épületeit a XX. század viharai nem hagyták érintetlenül, ezért ritkák az olyan építészeti emlékek, amelyek többé-kevésbé érintetlenül maradhattak. Ezek közé tartozik a kevésbé ismert hejcei római katolikus püspöki kastély is, amely Észak-Magyarországon, az egykori Abaúj vármegye területén található, Vizsoly és Gönc között félúton, a Zempléni-hegység oldalában. A kastélyt gróf Esterházy Károly egri püspök építtette 1774-ben Fellner Jakab építész tervei szerint copf stílusban, akinek híres munkái közé tartozik – többek között - az egri líceum és csillagvizsgáló, az egri és veszprémi érseki palota, valamint számos templom és kastély. Az egri épületekkel a hasonlóság a boltozatokban, a nagy szárnyas ajtókban, a rézkilincsekben és az ajtóvasalatokban érhető tetten. Az épület földszinti falai 100–120 cm vastagságúak, így erre biztosan húzhattak fel két emeletet. A barokk kor szokása szerint a földszintre kerültek a kiszolgáló helyiségek, míg az emeleteken a lakószobák találhatók. A padláson raktárat, illetve ruhaszárításra alkalmas helyeket alakítottak ki, amelyet végül tűzbiztonsági okokból szüntettek meg 1969-ben.1 A kastélyt 1804-ig az egri, majd 1952-ig a kassai püspök használta, utána a Római Katolikus Szeretetszolgálat vette kezelésbe, tehát az épület egyházi jellege mindvégig megmaradt, de változó formákban.
A felújítások közül ki kell emelni az 1845. évit, amikor a kastély teraszán elhelyezték a püspöki süveget és a görög ABC-ből az alfa és omega betűt, emléket állítva a külső tatarozásnak. Bubics Zsigmond kassai püspök saját költségén 1888-ban egy kassai építész tervei szerint kisebb korszerűsítéseket hajtatott végre, ennek tervsorozata fennmaradt.2 Főként belső átalakításokat végeztek, illetve ekkor került a főhomlokzatra a két kis kovácsoltvas korlátos erkély. Az épület megjelenése igen egyszerű, a homlokzatokat csak enyhe falsávok sora tagolja. A padlástérben járva néhány gerendán ma is látható az 1884-es felirat. Az 1945 eleji felújítás során a megbízási szerződések szerint elsősorban az ablakokat kellett kicserélni, az orosz és román csapatok pusztítása után.3 A következőkben azt kívánom bemutatni, hogy lehetett megőrizni az épület értékeit.
Vizsgált kastélyunk sorsa 1945 elejéig szokványos, mivel számos katolikus püspöki nyaralót találhattunk hazánkban az egyházmegyék tulajdonában, amelyeket a főpapok, illetve szerzetesrendek használtak (például Püspökszentlászló Baranyában, Hosszúhetény mellett). A szőlőtermelő vidékhez híven természetesen Hejce esetében is több száz méteres pincerendszerrel büszkélkedhet a kastély. Ez 1944 júliusában kapott fontos szerepet, amikor is a kassai Szent Erzsébet dóm szárnyas oltárát a város múzeumi kincseivel egyetemben a kassai püspökség tulajdonát képező pincerendszerbe helyezték el, megelőzendő az esetleges bombázások okozta károkat.4 A pincéket az 1945 decemberében megérkező orosz alakulatok természetesen átvizsgálták, de a kincsek elszállítására nem volt már lehetőségük, mert a csehszlovák hatalom Moszkvában bejelentette igényét a kincsesládákra. Ez ellen a magyar hatóságok tehetetlenek voltak,5 mivel nem szabad elfelejtetni, hogy ekkor még a front kettészelte hazánkat és a kis abaúji település kívül esett a frissen megalakult Debreceni Ideiglenes kormány kiemelt hatásterületén. Ennek következtében a kincseket lényegében zavartalanul szállították vissza a csehszlovák őrség felügyeletével.
1945-1952 között a Magyarrészi Kassai Egyházmegye központjaként működött az épület, ennek következtében nem került államosított társai sorsára, illetve a műértő püspök szakszerűen kijavíttathatta a károkat. A munkákhoz elsősorban környékbeli mestereket kértek fel. Az egyházi vezetők arra is figyeltek, hogy a környék pozitívan fogadja a kastély új lakóit6, akikre a falubeliek számos esetben érdekesen néztek a visszaemlékezések alapján, mivel a fiatal szeminaristák röplabda-, és kisebb golfpályát is kialakítottak a kertben. Erről egy idős bácsi így mesélt nekem: „azt hittük gondjuk van, hogy a karokkal hadonásznak”7. Ebben az időben, 1950-ben nevezték el kastélyunkat a „petróleumlámpás szeminárium”-nak, mivel ez volt hazánk egyetlen olyan püspöki hivatala, ahol az elektromos áram még nem volt bevezetve, ezért a nap járásához kellett alkalmazkodnia az itt lakóknak 1952 februárjáig, amikor is hivatalosan megszűnt a püspökség, de jogilag - Eger központtal - egészen 1984-ig fennállt.
A kastély szociális otthon és internáló hely volt egyszerre, avagy egy Egyházi Jellegű Állami Szociális Otthon. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miként is lehet egyszerre egy épület öregotthon és internáló hely, illetve miként is beszélhetünk egyházi szociális intézményről 1952-től 1990-ig egy kis településen. Miután az állam betiltotta a szerzetesrendek működését, 1950-ben szükségessé vált az idős rendtagok elhelyezése, akiknek nagy száma miatt a diktatúra képviselői kénytelenek voltak folyamatosan új otthonokat nyitni.8 A feloszlatás következtében nem változott meg az addigi rendtagok mentalitása, így jobbnak tartották őket elkülöníteni a társadalomtól. Ez lett a kastély szerencséje, mivel így az egyházi vonal nem szakadt meg az épület funkcióit tekintve, ezért a kápolna és a többi helyiség is megmaradhatott. Igaz, a szobák díszítőfestését lemeszelték és a barokk kályhák nagy részét is elbontották, de cserébe az épület többi jellegzetességét nem bántották.
A lakók is igényelték, egyesek pedig követelték a régi funkciók megtartását, így a gondozottak - a volt szerzetesnők - a szobák közötti egybenyíló ajtókon keresztül közlekedtek, az alkalmazottak pedig a szolgálók folyosóját használták.9 Az épület rangjának megfelelően kívántak élni, amelyet a helyiek az évszázados hagyomány alapján természetesnek vettek, ellenben a járási szociális előadó ezt a rendszert többször próbálta megszüntetni az új ideológia jegyében. A közösségben csak lassan vezették be a technikai újításokat - így az áramot is -, amelyre az egyházi vezetők odafigyeltek, hogy az épülethez illően stílusos megjelenésűek legyenek, így a közös terekben kis villanymécseseket helyeztek el. A vallási ünnepekhez tartozó szokásokat a nyilvánosságtól elől elzárva ünnepelték meg a Szent Kereszt tiszteletére emelt kápolnában, amelyben - a titulusnak megfelelően - egy 7 méter magas keresztet helyeztek el. A kápolna külön érdekessége, hogy eleve püspöki kápolnának épült, freskóit Zirckl János vagy más források szerint Kracker készítette. Legutóbbi felújítását az itt házi őrizetben tartott Pétery József váci püspök végeztette el saját költségén.10 A búcsúkat a nappaliban és a folyosón felállított sátrakban tartották meg az ünnepi mise után. A ház egykori lakóival készített interjúkból kiderült: külön figyeltek arra, hogy az épületben „feleslegesen ne kelljen lyukakat fúrni”. A műértő szerzetesnővérek felismerték, hogy a kastély belső díszítőfestését meg kell menteni, ezért azokat inkább lemeszelték a következő nemzedékek számára. Tették mindezt annak reményében, hogy az épület funkcióváltása után a hajdani díszek előkerülhessenek. Várhatóan erre lesz lehetőség, ha az új idősotthon felépül a településen.
A kastélyban voltak olyanok is, akik nem önszántunkból kerültek Hejcére, így 1953 húsvétján Pétery József váci püspök került az épület falai közé - ideiglenes jelleggel - 1967. november végéig, őt követte 1957 augusztusában Badalik Bertalan veszprémi püspök. Az ő közös „vétkük” az volt az állam szemében, hogy akadályozták, hogy a kommunista párt minél jobban kiépítse a neki behódolni kész egyházat. A püspöki karban maradt társaikat pedig a hejcei kastéllyal fenyegették, ezért mondta Grősz József kalocsai érsek a következőket: „Előbb-utóbb valamennyien Hejcére kerülhetünk”11. De mi is várta az ide kényszerűségből érkezett főpapokat? Mind a két püspök egy 12 m2-es szobában kapott elhelyezést, amelyben barokk kályhák és szekrények álltak. Ez az állapot akár idilli is lehetett volna, de az állambiztonsági szolgálat fokozott figyelemmel kísérte a kastélyt lakóit. Így kerültek - dokumentálhatóan! - lehallgató készülékek 1964. május 13-án Badalik Bertalan veszprémi püspök szobájába, egy tatarozás estéjén titokban több helyre, a falba szerelve.12 Hivatalosan a berendezéseket a szomszédos iskola épületébe kötötték be, kezdetben a helyieknek pedig azt mondták, hogy a posta rádióműszaki osztályától légköri méréseket végeznek az iskola kertjében a mágneses erősség tanulmányozása végett.13 Ez hamar felkeltette az épületben lakók érdeklődését, mert a hozzá tartozó, látható vezetékrendszer felborzolta a technikai újítások iránt idegengedő lakók kedélyeit. A püspök a beszélgetéseit ezek után inkább a kastély öt holdas parkjában, séta közben tette meg. A mosógép iránti bizalmatlanságuk is egész életükre szóló, nem mindennapi kalandokat okozott a környékbeli villanyszerelőknek, mivel a lehallgató berendezés egyes részeit a mosószobában helyezték el. Az idős szerzetes nővérek számos alkalommal azt hitték, hogy a rossz mosógép miatt nincs áram, holott az állambiztonság eszközeit nem bírta a rendszer - ennek következtében több vidéki villanyszerelő megismerkedett a lehallgató berendezéssel, illetve jelezte létét a lakók számára.14
A félelemkeltés érdekében az épület körüli vastag kőfalra drótkerítést helyeztek a látványos szakaszokon – ennek léte azonban a lakókat nem zavarta, mivel koruk miatt egyébként sem kívántak falat mászni. Helyette inkább az otthonban lévő, az államot képviselő gondnoknőtől vették el a kapukulcsokat, hogy azok napközben tárva legyenek. Ezért a politikai rendőrség többször rendre utasította a lakókat, akiket ez nem nagyon zavart koruk miatt, ennek is köszönthető, hogy elsősorban azok a „fejlesztések” valósulhattak meg az épületen belül, amelyekkel ők is egyetértettek. A püspökök „védelmét” szolgálta a már említett pincerendszer lefalazása is annak érdekében, hogy nehogy azon keresztül elhagyhassák a kastélyt, illetve látogatókat fogadhassanak. Ez a korlátozás sem hatott igazából az ide internáltakra, mivel a helybeliek vidéki ruhákat adtak az ide látogatókra, így az találkozhatott az előkelő lakókkal, aki akart.
A kastély sorsa lényegében egyszer került veszélybe, amikor Mindszenty József bíborost kívánták elhelyezni az épület első emeletén.15 Természetesen megfelelő számú őrző személyzetet telepítettek volna ide, de az elektromos áram hiánya és a fővárostól való távolság elijesztette őket. Ennek következtében az épület megmenekülhetett az utókor számára – a kastély ma is a római katolikus szeretetszolgálat ingatlanjai között a legmagasabb fenntartású költséggel működik. A veszprémi püspök 1965-ös távozása után - a hagyományok szerint - a falakban maradt lehallgató vezetékeket a nővérek maguk távolították el.16
A szerzetesrendek képviselői - miután a rendek újból megalakultak - távoztak a rendszerváltozás után. A funkció változatlan, az épületet továbbra is a katolikus egyház üzemelteti szeretetotthonként. A közelmúltban egy jelentősebb átépítés történt, amikor liftmagot toldottak az épülethez 1996-ban17, de a kivitelezés során odafigyeltek arra, hogy a külső díszítőelemek is felkerüljenek az új falszakaszokra. A boltozatos kapualj alatt pár éve kis fényképkiállítás emlékezik meg a szerzetes nővérekről és az ide száműzött püspökökről, akiknek emléktáblát is avattak. Kis kiállítást is rendeztek az idekerült szerzetes nővérek által készített babákból, amelyek régi rendi öltözéket mutatják be. Így az erre járók tiszteletüket tehetik az épület megtekintése közben a hajdani lakók előtt is. Távozóban jó volt megállapítanom, hogy az épület vezetői tisztában vannak azzal, milyen értékekért felelősek, amelyekre lehetőségeik szerint figyelnek is. Ha eddig megmaradhattak az épület jellegzetességei, jó lenne azokat a következő nemzedékek számára is megmenteni. Ez azonban nem könnyű feladat, mert ezáltal az épület fenntartása is költségesebb. Szerencsére eddig sikerült a középutat megtalálni, reméljük ez a későbbiekben is így lesz.
Hornyák Máté János
A szerző 1981-ben született. Földrajz szakos főiskolai tanár, az ELTE-TFK-n végzett 2004-ben. 2006 óta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakos hallgatója, a Római Katolikus Szeretet Szolgálat Hejcei Otthona, illetve a Magyarrészi R.k. Kassai Egyházmegye 20. századi történetének kutatója. A témában több dolgozatot írt, előadást tartott, illetve TDK-, és OTDK-díjakat nyert.
1:Az intézmény krónikája töredékek 1957-től. 132 o.
2: A Kassai Százéves Egyházmegye történeti névtára és emlékkönyve, Kassai Egyházmegye, 1904. 180. o.
3: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Kassai egyházmegye, 3. doboz. 56/1947.
4: Éri István: Kassai történetek 4. in Örökségünk 2008/5. 21. o.
5: Uo. 22. o.
6: Egri Főegyházmegyei Levéltár, Kassai egyházmegye, 3. doboz. 56/1947
7: Interjú: Hornyai János 1996. 05. 04-én, Hejce
8: Virányi Ottó 2000: A Római Katolikus Szeretetszolgálat ötven éve, Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat, Budapest. 12. o.
9: Interjú: Kozma Béláné 2011. 05. 05-én, Hejce
10: Interjú: Szivák Judit 2010. 10. 11-én, Hejce
11: Balogh Margit 2008: A Magyar Katolikus Püspöki Kar Tanácskozásai 1949-1965 között I-II. kötet, Metem, Budapest.
12: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, O-12547/6 Badalik Bertalan 143 o.
13: Uo. 190. o.
14: Interjú: Szivák Judit 2010. 10. 11-én, Hejce
15: Magyar Országos Levéltár, MOL M-KS 276. f 53 /276. f.53.cs 240 öe. 1955. július 7. – Javaslat Mindszenty József elítélt ügyében
16: Interjú: Hornyai János 1996. 05. 04-én, Hejce
17: Interjú: Rohály Géza 2009. 10. 12-én, Hejce
