MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény
Az első állandó kortárs művészeti magángyűjtemény és kiállítóhely
Építész: Bényei István (Inarchi építésziroda)
Jánossy György
Kis matt fehér épület, a MEO bejárati épülete, mögötte két tégla ipari csarnok. Bent a nagy egybefüggő terek apró zörejei, beszéd és lépések zaja. A belső tér változatos, vakolaltan tégla falak, máshol fehér felületek, de van fa oszlopokkal tagolt fa tartószerkezetű kisterem s acél lépcsőhöz kapcsolt kiállító galéria. Ezen a kis galérián tavaly november végén, nem sokkal az intézmény nyitása után, építészek kiállítás megnyitója volt, ezzel egyidőben a nagyteremben kortárs képkiállítás, egy másik teremben pedig énekkari próba. A megnyitón Zalaváry Lajos építész arról beszélt, hogy a magyar építészet legígéretesebb követői számára egyetlen veszély létezik, a korhangulat. Ez minden időben az autonóm egyéniségek és gondolkodó emberek legnagyobb ellensége, s mára "elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor színházi díszlettervezők lettünk."
A MEO talán nem ilyen, terei impozánsak és igen praktikusak, a bejárati épület pedig éppen az újat, valami önállót, személyeset hírdet. Az együttes irtózatos zűrzavarból alakult ki. A valamikori Táncsics Bőrgyárban a (Minőség Ellenőrzési Osztály=MEO) működése alatt mindenféle célú és rendű építkezés folyt, a jelenlegi épületek sem kívülről, sem belülről nem voltak tisztán felismerhetőek.
A következetes bontás, és a kitartás eredményeképpen most már tisztán maguk a csarnokok maradtak meg. Megrendelő és építész egyaránt örültek a meglévő csarnoképületeknek, de az utcai földszintes épületeket lebontották, helyükre került a bejárati épület, amely azért lett ilyen, mert észre kell vetetnie magát. A belső térben a függőleges közlekedők újak, de a nagy szerkezetek eredetiek, a tér maga a régi. Bár a látszó falfelületek a fehér falnál kevésbé semlegesek, ezt csak bizonyos művek viselik el, az alkotások egy része megkívánta a hagyományosabb fehér vakolatot. Az eredeti két csarnoképület közül a nagyobbik vasbeton vázas, magas földszinti belmagassággal, nagy fesztávval, a kisebbik szintén téglafalas, kívülről látszó felülettel, de belső fa tartószerkezettel. Mindkettő alapvetően három szintes, a közlekedést a nagyobbik csarnok kiállítóterébe állított látványos függesztett új acélszerkezetű lépcső szolgálja, amely egyúttal a kisebbik csarnokba vezető hídhoz kapcsolódik. Ezen át jutunk e csarnok első emeletére. Itt a földszinten kintről megközelíthető rendezvényterem van.
A bejárati épületből egy lépcsőn és üveghídon egyetlen lendülettel lehet a nagycsarnok földszinti kiállítóterébe jutni, tulajdonképpen itt érkezik meg az ember az intézménybe - egyenesen a képek, szobrok vagy más műalkotások közé. A fogadóépületben a bejárat melletti magas terű, a belső kertre és a téglacsarnokra néző fiatalos kávézó szerepe a rendezvények szolgálata, a kiállításról szóló beszélgetések helyszíne. A bejárattól balra van a Blitz Galéria, az emeleten pedig az irodák. Az együttest körülvevő kertben szabadtéri kiállításokat lehet tartani.
A MEO - rehabilitálva e szűkebb ipari környezetet, figyelembe véve a műemléki szempontokat - egy kortárs képzőművészeti intézmény-komplexumot hozott létre, amely Magyarországon és az egész volt szocialista régióban újfajta magánkezdeményezés. Az intézmény kiállítási programja kortárs magángyűjteményen alapul, amelynek változatos bemutatása a hazai és nemzetközi kiállításokat kíséri, azt a célt tűzve maga elé, hogy "érthetőbbé és szerethetővé tegye a kortárs művészet sokak által egyelőre értetlenül szemlélt alkotásait" - olvasható az ismertető füzetben. Mint a művészeti vezető, Bencsik Barnabás - a Trafó korábbi irányítója - mondja, a MEO "éppen annyira kiállítóhely, mint amennyire gyűjtemény. Arra törekszünk persze mi is, hogy az értéket gyűjtsük össze. A művészetet viszont könnyebb idehozni, mint a közönséget becsábítani."
Az intézmény önfenntartó, a gyűjtemény "jótevőinek" művészpártoló tagságára épít, s számukra művészközeli művészetet szolgálnak fel. "A közönség szervezése PR feladat, s ebben a tekintetben a MEO ugyanazokra számít, akik a színházakba járnak, vagy a 'magas irodalom' olvasóira. Minél szélesebb közönséget várunk" - mondja Bencsik. A művészeti vezető szerint a nagy terek jók, jól működtethetőek, de a bejáratot kicsinek, a lépcsőt szűknek tartja.
A MEO az Inarchi építésziroda munkája. 1996-ban Bényei István építészként barátjával, munkatársával, Héder János bútortervező-belsőépítésszel alakította meg az Inarchi formaképző műhely-irodát. Elsősorban belsőépítészeti munkákon dolgoztak, és fiatal, sikeres üzletembereknek terveztek házakat. "Számunkra ez egy bejáratott, jól fizető és jól működő piac. Mi hiszünk abban, hogy itt nálunk is lehet igen magas színvonalon dolgozni, profikkal, profiknak - véli Bényei - s egyúttal igyekszünk azokat kizárni, akik nem képesek ezt a színvonalat teljesíteni, illetve húsz-harminc éves megoldásokat erőltetnek ránk." Ők tervezték a Buena Vista kávézó közönségterét is, s Bényei szerint ez utóbbi fejezi ki leginkább azt a formavilágot, amelyet szívesen terveznek.
A túlzott neo-modernizmus, amely néhány év alatt gyors tempóban nyert teret, e "nyomulós" gyorsasággal talán leértékeli a modern, a racionális és tiszta építészetet a közönség előtt. Ők ezért kortárs kiállítóhelynek nem terveztek ide sem Richard Mayer-fehér felületeket, sem modernista épületkubusokat. A tulajdonos kemény elvárásai mellett alakult a belső, különös tekintettel a falakra, illetve az utcai bejárat már említett funkciójára és az anyagi lehetőségek mellett eltalált optimális külsőre. Az épület előtt állva kintről látható elképzelt látvány úgy épült fel, hogy az alkalmazott anyag és technológia még a pénzügyi kereten belül maradjon.
Különösen fontossá vált emiatt az anyagválasztás. Az is az építészet része - amely inkább belsőépítészi attitűdnek mondható -, hogy a formához megkeressük a lehetséges anyagot, azt, amely megfizethető és produkálja a kívánt képet. Ez teljeséggel sikerült, bár néhol a kivitelezés a tervezettől elmaradt, így például a vasbeton falak elkészült látszó-zsalus felületét az építészek inkább levakoltatták. A kiállítóterek puritánsága szép, mert anyagaik jól illenek egymáshoz és a formákhoz.
A három épületet üveghidak kötik össze, meghagyva az épületek önálló megjelenését. A fogadóépület belül szinte monolit hatású, kívül pedig egységességével jól illeszkedik a meglévő téglacsarnokokhoz. A szokatlan anyagú fehér burkolat, a rétegeket vastagon áttörő három ablak, a kis léptékű bejárat előtti fákkal - valóban kissé osztrák hangulatú ez az építészet, nem véletlenül, hiszen Bényei öt éven keresztül élt és dolgozott Grazban.
Az állami keretek közt, majdan felépülő Modern Magyar Művészeti Múzeum a MEO-nak bizonyosan konkurenciája lesz. Egyelőre ez az első és még egyetlen. "Ha nem lesz elég érdekes, színes, kortárs, és helyétől függetlenül központi, el fog halni - mondja az építész. A bejárati doboz éppen ezért fontos elem. Látványelemként vonzza a közönséget, különösen, mivel az épület este is működik."
Az egész elképzelés önkorlátozást és egy pontra, a bejárati új épületre való koncentrálást diktált. Persze a csarnokok itt voltak már, de hogy az együttes ilyenné lett: ez az építészek érdeme. Küzdeni kellett ezért a "kevésségért", ezért a szabadságért, nem csak az anyaggal, de a helyi főépítész ellenében is. S hogy végül siker lett, az nem kis részben annak is köszönhető, hogy az építész kommunikációja, modora és magabiztossága legalább annyira része munkájának, mint alkalmazott formái, anyagai.
Építészeti kritikákban a trendi a trendi szó. Trendi az, ami mostani, jelenbeli. Műfajtól függő időintervallum ez: könnyűzenében két hét, bútoroknál egy két év, épületeknél talán egy évtized, vagy inkább kevesebb. A MEO inkább fricska, már a 21. században épült, de kizárólag a 20. század még megfizethető anyagaiból. Tegyük hozzá, mindez a még elôbbi, a 19. század építészeti terére épülve rá.
Emődi-Kiss Tamás
A cikk nyomtatásban megjelent az Alaprajz című folyóiratban.
MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény Budapest
Újpest, József Attila utca 4-6.
Építész: Bényei István (Inarchi építésziroda)
