Merapi - A determinált építészet létjogosultsága

A legjobb diplomamunkáért járó Árkay-díjat idén Petrányi Luca vehette át. Diplomamunkájában egy ritualizált túraútvonal építményeit tervezte meg Indonézia egy még aktív, Merapi nevű vulkánjára. 

Ugyan diplomatervem a fikció terepén mozog, de valójában az ember és a természet kapcsolatának utópiáját a mai világunk megfigyelésére alapozza. Ahogyan a Vezúv elsöpörte Pompeiit, egy civilizáció lenyomatát hagyta nekünk, melyet kortárs nyugati világunk eredetmítoszának részeként tartunk számon. A világ másik felén, Indonéziában az építészeti hagyomány a természeti katasztrófák gyakori megjelenése következtében az ideiglenes építészeti viselkedésre rendezkedett be.

A globális politikai, gazdasági, és ezáltal társadalmi és kulturális rendszer kritikájaként képzelem el ezt a szélsőségesnek mondható látképet, melyben “nyugati” építészként egy fejlődő ország eltérő kulturális színterébe, egy aktív vulkánra, a Merapira képzelek el építészeti beavatkozást. Mindennek értelmetlenségét az tetőzi, hogy a világ egyik legaktívabb vulkánjáról van szó. Világosan látszik, hogy a jelenlegi építészeti jelenlét, mely a túrázók időnkénti megpihenését szolgálja, nem céloz meg esztétikai, illetve előremutató építészeti kérdéseket, hiszen kitörés esetén akár minden építmény rommá dőlhet. Mégis úgy gondolom, hogy beszélni valamiről az építészet nyelvén még olyan helyzetben is lehet, és akár kell is, ahol az nincs feltétlen a körülményekhez mérten biztonságban.

Jelen világunk egyik legnagyobb problémáját a kulturális szegregációban látom, és abban, hogy a nyugati világ hegemónikus szemléletében ritkán merül fel annak a lehetősége, hogy másik kultúrákat egyenérvényűvé lehetne tenni. A gondolatbeli képtelenség, hogy megkérdőjelezzük a nyugati gondolkodók, azaz a görögök világlátásának evidenciáit, az építészetben is megjelenik. A fentebb írt két folyamat egyik eredménye, hogy az ex-gyarmatországokban tájidegenül jelen lévő “nyugatias” stílusú épületek rivalizálnak a helyi vernakuláris, kollektív tudásként és „nem tudatos” építészeti elvekként létező organizmusokkal. A szóban forgó vulkán, a Merapi kapcsán ma mindez testet ölt: a helyi mítoszok és hiedelmek világa összecsap a politikai érdekrendszerben kialakult modernizációs törekvésekkel, melyek a természeti katasztrófákhoz kapcsolódó tudást tudományos mederbe kívánják helyezni, ezzel lassanként elsöpörve annak kulturális aspektusait. A helyiek jogos félelme, hogy a mai mediatizált világ egyre erősödő üzenete, – miszerint a technikai kiegészítők elegendőek ahhoz a funkcionális kielégüléshez, amelyet a szociális élet, és a kultúra különböző közösségi megnyilvánulásai adnak – a jövőben Indonéziának, a fejlődő országként nem létező hatalomnak egyetlen valódi exisztenciális forrását, a kultúráját fogja megölni.

Egy éves indonéziai tartózkodásom után felismertem, hogy diplomamunkámmal esélyem lesz erről szólni. Erről, amelynek lokalitásában van valami elképesztően univerzális, mindannyiunkat érintő réteg. A vulkáni túrába csomagolt koncepcióval a világ szereposztásának és a kortárs jóléti társadalom ideológiáinak kritikája mellett a nyugati és vernakuláris építészet viszonyára kérdezek rá, s mindezt a mindkét szempontból is terhelt helyszínen képzelem el. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy nekem, a nyugati világ képviselőjeként döntenem kellett tervezési hozzáállásomról, amely tulajdonképpen az állásfoglalásommá vált a problémakör kapcsán. Mit tehet meg és mit nem egy „nyugati” egy posztkolonialista szituációban? Hogyan tudja tiszteletben tartani az ottani kultúrát, és hogyan implikálja saját tudását? A tervezés alatt az építészeti megoldások valós adaptálása, illetve az elméleti háttér és a saját mondanivalóm összehangolása volt a legnagyobb feladat.

Az építészeti terv egy vulkáni túraútvonal építményeinek sora, mely a Merapi oldalán a lakott terület utolsó bázisától indul és a kráterig tart. Az útvonalon szerepel egy alaptábor, hét pihenőhely, és az utolsó érkezési pont. Paradox módon, a feljebb említett feszültségek mégis elveszni látszanak: a ritualizált túra a valóságban az azt megjáró személy saját élményéről szól. Ez az élmény unikális, és nem evidenciákra épül. A terv fókusza ezeknek funkcionális megfogalmazása mellett a különböző, de egyenérvényű folyamatokon van, melyek az idő, anyag és forma rendszerében definiálhatók.

Az alaptáborból a kráterig tartó út legmeghatározóbb élménye a civilizációtól való teljes elszakadás, mely nemcsak lélekben, hanem a hely adottságain keresztül is megtapasztalható. Kezdetben a lakott terület és az emberkéz nyomai a tájban adnak biztonságot, majd a még sűrű növényzet; de később az egyre ritkuló, egyre kietlenebb táj, s végül egy másik bolygóra emlékeztető látkép borítja fel ezt az érzést, melyet tetőz a kráter mélysége és a feltörő gázok hangja, s amelyben a teljes kiszolgáltatottságot éli meg az ember. Ezt a folyamatot az építészeti viselkedés változása kíséri végig: a funkció átalakul az építészeti értelemben vett értelmetlenséggé, anti-funkcióvá, ami szoborként testesül meg az útvonal utolsó állomásán. Ez a folyamat tulajdonképpen leírja a modern világtól való eltávolodást, majd a megérkezést a tradícióhoz és a mítoszhoz. Az alaptábor felépítése a hindu gyökerekhez nyúl vissza: felidézi a szinteken való áthaladás élményét, amely a lélek tisztulásáról szól, ellenben „profán” marad. A „szent” az út végén, az ismert építészeti formák lecsupaszodása révén fejezhető ki. A köztes hét állomás az alaptábor egyes elemeit veszi át, kezdetben funkcióval ellátva, később már csak monolit elemekre lecsupaszodva jelzik az emberi jelenlétet.

A vulkán építő pusztítása az a momentum, mely az építészet kiszolgáltatottságát jelzi. Ezek az elemek mind sebezhetőek. A „rom”, vagyis a pusztító folyamat után megmaradó állapot lesz az a köztes fázis, amelyet az ember és a természet közös művének tekintek. Ez az elfogadás a terv elemi részévé vált: az alaptábor vastag zsaluzott falai, melyek a helyi andezit törmelékből készülnek, idővel visszatérnek ugyanoda, ahonnan származnak. A bambuszból tervezett terek valószínűleg az első nagyobb kitörésben elégnek majd. A pihenőhelyek méretük miatt gyengébbek, hamar furcsa maradványokká válhatnak. A kráternél álló szobrok vasszerkezetei a magasabb hő által eldeformálódhatnak és a vulkáni absztrakció áldozataiként élnek majd tovább. Mindez persze a képzelet játéka.

Felmerül a kérdés: van-e létjogosultsága ennek a felvetésnek, ha az építészet halálra ítélt helyzetbe kerül? A kitörés(ek) által mi marad meg mindebből? A történetet a jövő emberének szemszögéből egy új Pompeii effektusként figyelem meg: az elkövetkező világ talán teljesen felborult világképében mit fog jelenteni ennek az építészeti nyomnak a jelenléte? Mi tud nyomot hagyni? Ez történelem, okok, összefüggések és reakciók determinizmusa. Persze gondolati játék, hiszen senki nem láthat a jövőbe, de a jelenkor éleslátó megfigyelésének ténye, és ezen megkezdett folyamatainak kritikus továbbfolytatása adja azt a lehetőség-érzetet, mely a befogadó számára elgondolkodtató lehet.

Petrányi Luca

Opponencia

Luca munkájában a szöveg, a képi világ (grafikától a fotóig) és az építészeti terv szoros, elválaszthatatlan egységet alkot. Ismeretlen vidékre invitáló történet tárul fel, mely bevallom, napokra magával ragadott. Erről a szegletéről a világnak nem sokat tudtam, szinte semmit - és most Luca sorait olvasva, képeit és terveit lapozva olyan közel került, hogy kézzel tapinthatóvá vált.

Egy ponton fél pillanatra elfogott valamifajta szemérmes érzés, hogy én itt akaratlanul kibiccé lettem, aki majd köhint egyet és okosat szól, véleményt formál. Merthogy ez a munka, mely azon túl hogy fontos kérdésekre keres válaszokat egy hihetetlenül személyes vallomás, szerelmes levél. Ezért véleményformálás helyett benyomásaimról tudok csupán számot adni.

Sokat tűnődtem, hogy honnan kezdhetném, mivel a felvetett kérdések olyan feloldhatatlan feszültséget keltenek, hogy bármennyire is próbáltam tisztázni, csak újabb és újabb kérdések merültek fel bennem is.

Nem véletlen a feszültség jelenléte, hiszen csupa ellentétpárok alkotják a művet. Modernizáció és tradíció, közösségi és individuum, uralkodás és harmonikus együttélés, birtokló tervezettség és organikus fejlődés. Ez mind a keleti és nyugati kultúra kibékíthetetlennek tűnő egymásnak feszüléséből eredeztethető, ahogy azt Luca szakdolgozatában is kifejti.

Ahogy én látom, a mű legsebezhetőbb, de mégis legerőteljesebb pontját is ebből az ellentétből nyeri. Ezért a tablókon látható építmények egy valamiféle kétarcú istenség műveinek tekinthetők, aki egyszerre kívülálló és bennszülött, megfigyelő és résztvevő, neutrális és emocionális. E kettősség végig tapintható az út képződményein.

Az alaptábor gondoskodó, hétköznapi funkcionalitást rejt magában, alapja, fala, teteje van, ugyanakkor szimbolikusan különválasztja a már hegyről érkező beavatottak és a nyüzsgő városból érkezők terét. Jól körülírható célja van, emberi célja, ugyanakkor (talán tévedek, de) a különböző léptékű lépcsősorok feltételezik a nagyon is jelenlevő isten vagy szellem jelenlétét.

Ha innen továbbhaladunk, az előttünk feltáruló úton stációk sorával találkozunk, melyek fokozódó szűkszavúságukban úgy hatnak mint egy rég letűnt, ősi világ maradványai, az egykori emberi jelenlét néma emlékei a vulkáni tájban. Vagy mint egy bizonyos Per Kirkeby művei, melyek más céllal, máshogyan hatnak, de hasonlóan épület-idézetek. Az emberi jelenlét lecsupaszított nyomai. Mindenesetre ezek a mű legelgondolkoztatóbb motívumai, ugyanis sok dilemmát vetnek fel.

Elég-e csupán az a magyarázat, hogy az út során vonatkoztatási pontként szükség van rájuk, függetlenül attól, hogy az úton egyszeri túrázó, vagy megtisztulásra, lelki fordulatra vágyó zarándok jár? Hagyhat-e egy távolról jött individuum egy végeredményben szent helyen - hegyen ilyen módon nyomot? Nem szentségtörés-e ez? Azt hiszem, nem. Mivel láthatóan nem művészi önmegvalósítás megnyilvánulásai. Mivel olyasvalaki hozta létre őket, aki az utat megjárta és - én legalábbis ezt látom bele - ezek jótékonyan, gondoskodva, utat mutatva képezik le az ő lelki stációit a vulkán csúcsa - krátere felé. E stációk szuggesztív képein inkább álomvilág jelenik meg, mint valódi, megépítendő terv. Bár kódolt pusztulásuk nincs megjelenítve, a szemlélő érzékeli mulandóságukat.

Felvetődik egy újabb kérdés: kinek is szól ez az útvonal, ezekkel az építményekkel? Csupán a “nyugati” látogatónak, aki kényelmes otthonából megérkezvén rácsodálkozik a természet elemi erejére, jelenlétére?

Vagy szólhat-e a helyi lakosnak, akiben élénken él őseinek hagyatéka, érti amit a mitológiával átszőtt táj mond? Megmászná-e ő egyáltalán rituális vagy bármilyen céllal a vulkánt? Vagy elég csak együtt élnie vele és feje fölött tudnia? Mondana neki bármi újat vagy jobbat ez az épített közeg, mint a most meglévő?

Vagy szólhat esetleg annak a helyi fiatalnak, aki talán a modernizálódó társadalomban gyökereit vesztve-keresve ezen az úton, annak szimbolikus jeleivel valamit újraízlelhet a letűnőfélben levő világból? Neki szolnak-e vajon azok a kráterbeli instrumentumok? Újabb kérdések merülnek fel bennem ezek láttán: kellenek egyáltalán? A hanyatló képzeletet és hitet valamilyen módon idézetekkel lehet felébreszteni? Vajon a szellemvilágbeliek örülnek nekik? Érzékelik, hogy ezek az alkotó tiszteletének jelei, melyek végülis áldozatként a vulkánba simulnak?

Ami a munka egészéről sugárzik, az valóban a vulkán és népe (annak kultúrája) iránti mély tisztelet. Ezt a tiszteletet pedig tökéletesen közvetíti. Gazdag mondanivalója és rétegezettsége alapján Petrányi Luca diplomatervét elfogadásra ajánlom!

Eke Dániel