Mese a barlangrajzról - Ősművészeti Központ Lascaux-ban

Éles szögekkel, maratott szürke látszóbeton falakkal, hasadékszerű bevilágítókkal kíván mesterségesen barlangvilágot teremneti a norvég Snøhetta iroda az egyik legismertebb őskori lelet, a Lascaux-i barlangrajzokra alapozott új bemutatóközpontban. Bán Dávid írása.

Íme, itt látható az, ami csak annak látszik! Ezzel a paradoxonnal nyílt meg 2016 év végén a dél-franciaországi Montignac városában a Nemzetközi Barlangrajz Központ (Centre International d’Art Parietal). A maga nemében kiemelkedő a vállalkozás, mivel egy olyan dolog bemutatására vállalkozik, ami voltaképpen nem látható, pontosabban nem itt látható. Illetve mégiscsak látható, de csak másolatban, hiszen a feltételezhetően 17.000-20.000 évet meglepő épségben – bár az eredeti állapotra is csak régészeti elméletek utalnak – kibírtak a Lascaux-i barlangban megtalált falfestmények, de ahogy a mai ember felfedezte, az már a komolyabb gondok kezdetét jelentette. Egy 18 éves fiú, kalandregényekbe illő módon lelt rá a barlang bejáratára 1940-ben, majd két társával beljebb merészkedve bukkant rá a több tízezer éve ott pihenő festményekre, az emberiség egyik legjelentősebb őskori leletére. A második világháború után a nagyközönség számára is megnyitották ezt a páratlan felfedezést, de alig egy évtized után már egyértelműnek látszott az emberi jelenét miatti jelentős állagromlás. A napi 1200 látogató által termelt hő, széndioxid és pára látható károkat kezdett okozni a festményeken, így 1963-ban a barlangot bezárták, régészek és művészettörténészek pontos állapotfelmérést végeztek, majd két évtizeddel később, egy betonból kiöntött, az eredeti domborulatokat hűen követő terepre elkészítették a festmények pontos másolatát. A 2000-es évek elején egy újabb másolat készült olyan munkákból, amelyek eddig kimaradtak a reprodukciókból, azok a barlangrendszer más folyosóin voltak találhatóak.

2012-ben további tervek merült fel egy újabb interpretáció, a Lascaux IV létrehozására. Végül hosszas előkészítés után a Dordogne tartományi önkormányzat állami, Európai Uniós és alapítványi forrásokból egy legújabb generációs bemutatóhely létrehozására írt ki pályázatot. A központ, a tervek szerint lényegesen többet kívánna nyújtani egy újabb, a korábbinál persze sokkal pontosabb replika bemutatásánál. A cél egy olyan holisztikus tudományos és oktatási centrum létrehozása, amely párhuzamba állítaná az őskori művészet feltárásának és feldolgozásának három különböző szemléletét. A 19. századi korai felfedezések korszakát és azok hitelességének kutatását, a 20. századi értelmezéskeresések – főleg André Leroi-Gourhan és Henri Breuil kiemelkedő munkásságának– bemutatásán keresztül a 21. századi technológiai áttörésekig vezetne a tudományos ív magukig a barlangrajzokig. A régészek által csak az „őskor Sixtus-kápolnájának” aposztrofált feltételezhetően kultikus szentély az utókor számára is egy számos kérdést és rejtélyt magában hordozó felfedezőhelyé vált.

A Lascaux IV, azaz a Nemzetközi Barlangrajz Központ megtervezésére kiírt tervpályázatot végül a norvég székhelyű, a világ számos pontján tervező Snøhetta iroda nyerte meg. Az épület elhelyezésénél és kialakításánál fontos szempont volt az adott terepviszony – a barlangot is magában foglaló domb és a mezőgazdasági terüket határában jelölték ki a múzeum helyszínét –, valamint a festményeket rejtő barlangra való egyértelmű és szimbolikus utalás. A külső forma és a funkcionális belső terek kialakításában a Snøhetta építészei szorosan együtt dolgoztak Casson Mann díszlettervezővel és az interpretációt szakmai szinten segítő régészeti csapat munkatársaival. A 8363 négyzetméter alapterületű épület a hegyből kivájt, barlangos rendszer hatását kelti, amely átmenetet képezve igazodik az azt körülvevő két egyedi tájképi formához. Az épület távolról nézve alig emelkedik ki környezetéből, egyfajta szögletes hullámzásban vonul végig a domboldallal párhuzamosan. A zöldtetővel fedett hullámzó épület finom mozgással forr egybe a környező erdőséggel.

A belső térben időutazásra hívnak a tervezők. A tér kiképzésével, fokozatos változásaival, a különböző térélményekkel és vizuális hatásokkal a több tízezer éves ősmúltba ugyanúgy el kívánnak vinni, mint a barlang felfedezésének idejébe, 1940-be is. A tér kialakítása a hatásokra, a kalandra épült, természetesen szem előtt tartva a tudományosságot. Ugyanakkor a legújabb múzeumrendezési tendenciákat követve a történetmesélésre helyezi a hangsúlyt. El kívánja mondani annak a nyolc évtizeddel ezelőtti napnak a kalandos történetét, amikor a 18 éves Marcel Ravidat először jutott be a barlangba, majd barátaival együtt visszatérve, a sötétségből lassan kibontakozott számunkra az őstörténet ma ismert egyik legnagyszerűbb lenyomata. A múzeumba érkező látogatót pontosan kidolgozott útvonalak vezetik végit az épületen és a történeteken, míg végül eljut a barlangmásolatba. Az épületből remek kilátás tárul a szomszédos mezőgazdasági területekre, de az ég felé is nyitott, amely fontos szerepet játszik a térszervezésben. Az üveg és látszóbeton dominálta belső tér durván megmaratott textúrája mintegy a föld mélyének a rétegvonalait követi. Az tervezők egyértelmű célja volt, hogy maga az épület is része legyen a geológiai terepnek, anyaghasználatában, megformáltságában ez is egy lelet legyen.

A belső tér csúcspontja természetesen a barlangmásolat, amelyben igyekeztek az összes körülményt az eredetihez hasonló módon reprodukálni: állandóan 16 fokra szabályozzák a hőmérsékletet, kellő nedvességet juttatnak a levegőbe, a világítás is a korabeli állatzsír lámpák halványan vibráló fényét imitálja. A csúcstechnológia segítségével az eredeti barlangfestményről korábban soha nem látott pontosságú, 3D lézeres képfeldolgozást tudtak készíteni, majd a rekonstruált barlangra is pontos, még az eredeti festékanyag textúráját és domborulatait is hűen követő nyomatot tudtak készíteni. Az 1 milliméteres pontosságú nyomatot azután húsz művész közel két évig kézzel festve keltette életre, minden hatásában, textúrájában és pigment-rétegében is hűen reprodukálva a 20.000 éves elődöt.

A barlangmásolatból kilépő látogató egy „barlangi kertben” találja magát, amelyben megpróbálják a korabeli környezet hangulatát átadni. A többszörösen megtört épület kialakításánál ügyeltek arra, hogy a falakról visszaverődő hanghatások is tükrözzék a régmúlt táj zajait a vízcsobogástól a szél átfújásáig. Az épületformálásnál természetesen kiemelt fontossága volt a fényeknek is, amely szintén segít végigvezetni a látogatót az időutazáson. A különböző szögekből érkező természetes fények kijelölik az épület belső csomópontjait, valamint a szürke falakkal megteremtik a belső atmoszférát: rejtélyes, zegzugos, barlangos hatást keltenek. A hasadékszerűen kiképzett felső bevilágítók segítenek eljutni a múzeum különböző térségeibe, a kiállítóterektől az előadó- és vetítőtermen keresztül egészen a pedagógiai helyiségekig.

A hegyoldalba félig belevájt, táj felé hatalmas üvegtáblákkal nyitott múzeumnak jóformán nincs semmilyen megszokott formájú belső tere. Noha a barlangmásolat kivételével mindenhol szögek és éles betonfalak vezetnek végig a helyiségeken, mégis hangulatában, megformálásában és fényhatásaiban egy zegzugos zárt, sok helyen intim tér jött létre.

Bán Dávid