Mesteriskola III.: A második ciklustól az 1960-as bezárásig

A Mesteriskola az ´50-es évek második felében a szocreál stílusdiktátum időszakából kilépve újra teret engedett a modernizmussal való kísérletezésnek. Az egyre nyitottabb szemléletmód azonban ahhoz vezetett, hogy 1960-ban az intézményt megszűntették. Karácsony Rita tanulmányának harmadik részében ezt az utat – a II. és III. ciklust és a bezárás körülményeit – mutatja be.

A második mesteriskolás ciklus, 1955–1958 – a stílusdiktátumból a késő modern időszakába vezető út

A második évfolyam tanrendjének, munkamódszerének tökéletesítésén az első ciklus tanulságait leszűrve, sőt, a mesteriskolás hallgatók véleményét kikérve 1955 májusában kezdtek el dolgozni a MÉSZ-ben. Az 1955-ben végzett mesteriskolások kifogásolták, hogy nem választhattak minden esetben szabadon mestert, hogy a tervezőintézetben nem feltétlenül abba a műterembe kerültek, ahol a mesterük dolgozott, és így kevesebb idő jutott a szakmai együttműködésre. Ezeken mindenképp változtatni akartak az oktatók is, illetve az 1955. májusi ülésen azt is elhatározták, hogy a szerteágazó, túl sok témát felületesen érintő tananyagot leegyszerűsítik, a hazai és külföldi tanulmányutakat továbbra is biztosítják, és hogy "a 2 éve folyó mesteriskolai oktatás tanulságain okulva a következő tanfolyamot sokkal fiatalabb, kiforratlanabb, de tehetséges építészekkel" indítják el.[1]

A nyilvánvaló problémák ellenére az iskola rövid idő alatt látványos eredményeket ért el, hiszen míg 1953-ban "kötéllel fogdosták" a hallgatókat, addig 1955-ben már meglehetősen nagy volt a túljelentkezés. Úgy is, hogy a mesteriskolai oklevél továbbra sem adott semmilyen anyagiakban vagy előléptetésben mérhető pluszt a végzett tanítványoknak – bár voltak ilyen irányú tervek is. A második ciklusra, melynek vezetésével Janáky István helyett Gádoros Lajost bízták meg – az indoklás szerint amiatt, hogy Janáky tervezési munkáját jobban fel lehessen használni[2] – 1955. július 31-ig lehetett pályázni.[3] A határidőre összesen 53 pályázati anyag[4] érkezett be, melyek alapján 16 tanítványt terveztek felvenni: Arnóth Lajost, Bajnay Lászlót, Bérczes Istvánt, Biczó Katalint, Brjeska Istvánt (esetleg helyette Fábiánt), Csics Miklóst, Fátay Tamást, Gulyás Zoltánt, Hofer Miklóst, Kékesi Lászlót, Lantos Ferencet, Mányoki Lászlót, Mináry Olgát, Polónyi Károlyt, Rados Mártát és Wonke Pétert. A névsor a képzés kezdetére Perczel Dénes nevével egészült ki.

A mesterek személyében is történt egy kis változás: a II. ciklus Gádoros Lajos, Janáky István, Németh Pál, Rimanóczy Gyula és Szendrői Jenő vezetése mellett kezdődött meg.

Az első időszakhoz képest jelentős újításnak számított, hogy a kerettárgyak között megjelent – szintén hallgatói kívánságra – a Korszerű építészet nevezetű kurzus (Granasztói Pál), amely a 20. század első felének építészeti fejlődését tárgyalta szeminárium formájában. Ehhez kapcsolódóan a Korszerű építéstechnika előadásain a mesteriskolások a legújabb szerkezeti megoldásokkal, előregyártással, új építőanyagokkal – mint például a műanyag – ismerkedhettek. A Településtervezés külön hangsúlyt kapott, amit jól mutat, hogy az első félév feladataként a hallgatóknak városrendezési tervet kellett készíteniük.[5] Érzékelhetjük tehát, hogy a II. ciklusban a kötelező stílusdiktátum már alig volt jelen, és ez lehetőséget teremtett egyfelől a modern építészet történetének tárgyalására, másrészt olyan tervezési feladatok kiadására, amelyeket korszerű anyagokkal és szerkezetekkel, ismét a modern építészet felé fordulva lehetett megoldani. Maguk a feladatok is egyre gyakorlatiasabbá váltak, kezdtek eltávolodni az I. ciklus "ideálterveitől".

Néhány mesteriskolás – Bérczes István, Kékesi László, Mányoki László – számára speciális munkát jelentett Újmohács megtervezése. Az 1956. tavaszi árvíz következtében elpusztult település kárainak felmérésében, az újjátervezésben és az építésvezetésben a Mesteriskola is felajánlotta közreműködését, így a kijelölt hallgatók egy valós feladatba és annak számos fázisába bekapcsolódhattak. Munkájuk nyomán a hagyományos falusi építészetből, településképből kiinduló, de korszerűsített lakó- és középület-együttes jött létre Újmohácson.[6] A településtervet a második félév zárókiállításán is bemutatták a többi mesteriskolás féléves feladatainak társaságában a MÉSZ székházában, 1956. szeptember 26-án. A fiatalos kiállításenteriőr szintén az egyik mesteriskolás, Gulyás Zoltán nevéhez köthető.[7] Az újmohácsi terven kívül valós munkát jelentett Brjeska István féléves terve is: a zágrábi kiállítási pavilon már fel is épült a hallgatói tárlat idejére.

Az 1956-os év szabadabb légkörét jelzi egy apró mozzanat, amely október elején zajlott le a Mesteriskolában. A hallgatók levélben for­dultak az Építésügyi Minisztériumhoz, amelyben számos változtatást kértek a képzéssel kapcsolatban: Gádoros leváltását az igazgatói pozícióról, a titkári pozíció megszüntetését, az előadások számának csökkentését és tartalmuk előzetes egyeztetését, több tanulmányút, műhely- és műteremlátogatás szervezését, és azt, hogy ha a mester nem tud munkát biztosítani a tervezőintézetben, akkor szabadon választhassanak másik vezetőt.[8] Kérésük meglehetősen gyors fogadtatásra talált: az október 11-i MÉSZ ülésen Gádoros és Csemegi is lemondtak, illetve elhatározták, hogy október 25-ig a többi problémát is megvizsgálják. A képzés átalakítását azonban elodázta az időközben kitört forradalom és szabadságharc.

A forradalmi események a Mesteriskola életében is jelentős változásokat hoztak. A tanulmányokat átmenetileg beszüntették, a mesterek közül Németh Pál, a hallgatók sorából Biczó Katalin, Lantos Ferenc és Wonke Péter külföldre távoztak, Mányoki László pedig kilépett. 1957 első felében mindössze két foglalkozást és egy tanulmányutat tudtak megszervezni a megmaradt, és továbbra is lelkes hallgatóság számára.

1957 júliusában a MÉSZ vezetőségi ülésén az is felmerült, hogy bezárják az iskolát, de az anyagi problémák ellenére végül egyöntetűen a megreformálást követő fenntartás mellett döntöttek. A foly­tatás mikéntjének kidolgozására két végzett mesteriskolást, Tillai Ernőt és Beszédes Kornélt, valamint a vezetői feladatokat februártól ismét elvállaló Janáky Istvánt kérték fel – ezúttal is teret engedve a fiatalok kívánságainak.[9]

A 12 fős létszámmal folytatódó II. ciklus második évét kevesebb, és a szakmához szigorúbban kötődő előadás, műteremlátogatások és tanulmányutak, majd évzáró konferencia jellemezték, melyek megrendezésére 1957 októbere[10] és 1958 szeptembere között került sor. A mesteriskolai képzés 1958 tavaszára ismét megerősödött, így áprilisban már az új ciklus kérdésével is lehetett foglalkozni: a III. évfolyam elindítását szeptemberre tűzték ki.[11]

A harmadik mesteriskolás ciklus, 1958–1960 – kiforrott rendszer, valós feladatok

A harmadik ciklus az első kettő programját, felépítését tökéletesítve kezdődött meg 1958 őszén. Ezúttal is hirdettek pályázatot, illetve a felvétel és a képzés kezdete között igyekeztek elegendő időt hagyni arra, hogy a mesteriskolásokat át tudják helyezni mestereik tervezőintézeti műtermébe. A harmadik évfolyam esetében sikerült elérni, hogy minden hallgató a mestere mellett dolgozhasson, és így jobban együttműködő, 3–5 fős csoportok tudtak kialakulni. Három nagy vállalat, az Iparterv, a BUVÁTI és a Lakóterv vezető tervezői vettek részt a képzésben: Böhönyei János, Dávid Károly, Szendrői Jenő, Weichinger Károly – aki műegyetemi tanárként a BUVÁTI kötelékében fogadta a hallgatókat – és Zilahy István; igaz, korábban még Janáky István, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Szrogh György, Juhász Jenő és Rimanóczy Gyula neve is felmerült. Az iskola vezetésével 1958 júniusában Szendrői Jenőt bízták meg, a tanulmányi vezetői feladatok ellátására pedig Granasztói Pált kérték fel.[12]

A hallgatói névsor a következőképp állt össze az 1958. novemberi kezdésre: Böhönyeihez Borvendég Béla, Südi Ernő, Tokár György, Vadász György, Dávid Károlyhoz Erdeős László, Plesz Antal, Varga László, Szendrőihez Bíró Márton, Böjthe Tamás, Földesi Lajos, Mészáros Géza, Rimanóczy Jenő, Weichingerhez Iványi László, Kiss Albert, Pomsár János, Puskás Tamás, Virág Csaba, Zilahyhoz pedig Finta József, Lőrincz József, Magyar Géza és Szekeres József kerültek.

Az elméleti képzés továbbra is a kerettárgyak rendszerében folyt: általános jellegű előadások és beszámolók, előadások a korszerű építészet és a korszerű építéstechnika, a városépítés, építészettörténet és művészettörténet, valamint a belsőépítészet témakörében jellemezték a péntek délutáni elfoglaltságokat. Ha megnézzük a fennmaradt tematikát,[13] láthatjuk, hogy az előadásokon egyre erőteljesebben képviseltette magát a modern és késő modern építészet, ugyanakkor a társművészetek, az irodalom is jelen volt, akárcsak az építéstechnológiai, szerkezeti kérdések. Az egyes témák szakértői mellett olykor a hallgatók vagy korábbi ciklusok mesteriskolásai is készültek egy-egy témával (mint a Bauhaus vagy a modern svéd építészet).

A III. ciklusban a grafikai gyakorlat már nem volt fókuszban, helyette viszont számos lehetőség adódott képzőművészeti kiállítások megtekintésére, sőt, a művészekkel – Vilt Tibor, Kondor Béla, Somogyi József, Pátzay Pál – való személyes találkozásra. Az éppen zajló építkezések, műemléki helyreállítások látogatása, kisebb-nagyobb tanulmányutak ugyancsak hangsúlyosan szerepeltek a tanrendben, de a képzés gerincét már egyértelműen a mester mellett végzett műtermi tervezés jelentette. A Mesteriskolában készített vizsgatervek ráadásul – a korábbi gyakorlattól eltérően – jórészt meg is valósulhattak, közülük számos lakóház ma is áll. Az 1960-ban publikált tervek[14] és a máig meglévő épületek már egyértelműen a késő modern építészet jeles alkotásai.

A változások ellenére a képzés lényege továbbra is az érdeklődő hallgatóság ismereteinek, látókörének kiszélesítése volt, illetve egy gyümölcsöző szakmai párbeszéd kialakítása a fiatal kollégák és az idősebb mesterek között, ami egyszerre inspirálja a tanítványokat és a mestereket. Földesi Lajos így emlékezett vissza a Szendrői mellett töltött időszakra: