Mexikó lakásgerillái

A hajléktalanság kényszer szülte, kiszolgáltatott állapot. Utcán élni senkinek sem jó, fedél nélküliek tömegszállásra kényszerítése pedig nem megoldás. Mexikóvárosban az utcára szorult családok egyre nagyobb csoportjának sikerült működőképesnek tűnő alternatív lakhatási mozgalmat teremtenie. Bán Dávid írása

A nyugati világ — vagy ha úgy tetszik, a globális észak — nagyvárosainak nagy része küzd a hajléktalanság jelenségével. Az egekbe szökő ingatlanárak egyre többeket szorítanak ki a piaci alapú lakhatásból. A túlnépesedő nagyvárosokban sokan ahelyett, hogy az állami vagy piaci megoldásokra várnának reménytelenül, leginkább alulról jövő, civil kezdeményezésekkel keresnek alternatív lakhatási lehetőségeket. Mint sok mindenben, ebben is a közösség erejének lehet döntő szerepe. Hiszen születnek ötletes alkalmi megoldások – gondolhatunk akár a Párizsban szétosztott sátrakra, vagy számos dizájnos holland mobilkunyhóra, újrahasznosított anyaghasználatra –, vagy nyújthatunk szociális bérlakást, de megfelelő rendszer és az érintettek bevonása nélkül csak rövid távú eredményeket érhetünk el. 

Az állandóság megteremtése ennél sokkal nehezebb feladat, amelynek egyik legfontosabb ismérve, hogy maguk az érintettek a legnagyobb mértékben legyenek bevonva az ilyen projektekbe. A közösségi kezdeményezésekben, ahol az utcáról állandó fedél alá költöző hajléktalan érdekeltté válik abban, hogy megfelelő, a maga módján minőségi környezetet teremtsen magának, sokkal inkább meg is becsülik mindazt.

Mexikóban az 1980-as években komoly, a szolidaritáson, kölcsönös segítségnyújtáson és közösségi összefogáson alapuló, a fennálló diktatórikus rendszerrel szembeni alternatív társadalmi rend kezdett kialakulni. Miután egyre többen kezdtek kiszorulni Mexikóváros a piaci mechnaizmusok okán megfizethetetlen ingatlanjaiból és kerültek utcára, és a korrupt állami rendszertől, vadkapitalista magánszektorból nem számíthattak segítségre, önszerveződésbe kezdtek.

A huszonötmilliós fővárosban a telkek ára egyre inkább az egekbe szökött, miközben épp az ott élők és dolgozók lettek a vesztesei ennek a folyamatnak. Némi ellenzéki segítséggel, valamint kihasználva az 1985-ös földrengés után kialakult zavaros közállapotokat, a rászorulók egy csoportja építési telket kapott Iztpalapa városrész egyik használaton kívüli területén. A bíztatónak induló szociális kezdeményezés akkor ugyan megbukott, de a dühtől és lelkesedéstől fűtött családok szövetkezetbe tömörültek, s elkezdtek harcolni megszerzett földjükért. 1987-re önerőből építettek lakásokat a területen, majd a sikeren felbuzdulva megalapították a Los Panchos nevű szervezetet (Francisco Villa Népi Független Baloldal), amelynek célja a fedél nélküli családok egységbe tömörítése és a lakhatás megteremtése.

A részben forradalmi szellemiségű szervezet látva az állam tehetetlen magatartását és a piac elszabadulását gerillaakcióba kezdve újabb területet foglalt el magának, ahol eleinte kezdetleges, majd egyre tartósabb anyagokból kezdtek lakásépítésekbe. Noha az anyagi források mindig is szűkek voltak, mégis igyekeztek a maguk módján a leginkább emberi, szerethető, minőségi módon építkezni. Hiszen „a lakás méltósága azokból az emberekből fakad, akik benne élnek” — emelte ki Enrique Reynoso aktivista.

A fejlődés persze koránt sem ment zökkenőmentesen: az építkező lakóknak állandó csatákat kellett vívniuk a hatóságokkal, a rendőrséggel, a földtulajdonosokkal. A lakhatáshoz való ragaszkodásuk azonban olyan erős volt, hogy idővel sikeres tárgyalásba kezdhettek a területek tulajdonosaival és mindenki számára még elfogadható vételárat sikerült kialkudniuk. A telep autonóm területként működött, ahol a közösség szisztematikusan hozta létre a szociális ellátórendszert, a közbiztonságot és alakított ki alternatív gazdasági rendet. A kritikusok szemében is sikerült elfogadtatni a biztonságosan működő különcnek ható városrészt, a szomszédos kerületek lakói idővel nemcsak megbékéltek, de jó kapcsolatba is kerültek az itt lakókkal. A mozgalom sikeresen tudott továbbfejlődni, hiszen egyre többen érezték meg azt, hogy az állam és a piac szorosan összefonódó rendszeréből kiszorulók csak közösségi, szolidáris alapon tudnak kellő erővel fellépni és maguknak saját lakhatást teremteni.

Az elmúlt három évtizedben további újabb területeket foglaltak el és építettek be a közösség újabb tagjai. Ma tíz telepen egyre komolyabb közösségi infrastruktúra működik, megszervezték az oktatást, a sportot, a szabadidőt, a lakók száma pedig területenként akár a 3000-9000 főt is elérheti. Az autonóm, kollektív döntési rendszeren alapuló közösségek noha egyfajta, akár idealisztikusnak is mondható elképzelés szerint működnek, igyekeznek ideológiailag és politikailag sokszínűek maradni. A kísérlet egyelőre sikeres: békés, méltóságos lakhatási megoldást kínál az ingatlanpiacról kiszorulók számára. Fenntarthatósága az elmúlt három évtizedben működni látszott, s egyes nyugat-európai kezdeményezéseknek is mintául szolgál.

Bán Dávid