Mindaz, ami Budapestből hiányzik

Sokszor, sokféleképp hallottuk már ugyanazt. Hogy mi a baj Budapesttel. Hogy miért nincs rendes városfejlesztés. Gyökeresen új szempontokat az Urbitális! Budapesti Urbanisztikai Majális keretében megrendezett REevolution – Fejlesztők Találkozója című kerekasztal-beszélgetésen sem hallottunk, legfeljebb a néhány meghívott ingatlanos gondolatai tűntek újszerűnek.

Sokszor, sokféleképp hallottuk már ugyanazt: hogy mi a baj Budapesttel; hogy miért nincs rendes városfejlesztés? Mert a kétszintű önkormányzati rendszer mindent lemerevít, a helyi vezetések szinte mindenütt megakadályozzák, sőt bojkottálják az átfogó intézkedéseket, az M0-s körgyűrű befejezetlensége miatt nincs egy nyugodt pont a városban, szinte semmi sem marad a Főváros kezében a helyben befolyó adóforintokból, a rendezetlen jogi körülmények és az ellentmondásos szabályozások miatt az önkormányzatok és a fejlesztők között folytonos konfliktusok, vagy éppenséggel egyéni érdekeket szolgáló háttéralkuk születnek, a nagypolitika (kormány és ellenzék közös számlájára írható) gazdaságlassító, paternalista totojázásának következményei már a lakóházak szintjén is lecsapódnak...

Gyökeresen új szempontokat az Urbitális! Budapesti Urbanisztikai Majális keretében megrendezett REevolution – Fejlesztők Találkozója című, május 7-én a Merlin Színházban rendezett kerekasztal-beszélgetésen sem hallottunk, pedig a jelentős magánberuházók város-ügyekben ritkán nyilvánulnak meg a közönség előtt. A három meghívott cégképviselőből csak egy, Petrovszky Gábor (Walker and Williams Hungary Zrt.) volt jelen az egész rendezvény során, Dr. Gulyás Kovács Gergely (DunaCity) az utolsó percekben futott be. A cél, hogy a fejlesztők is megmondhassák, mi a baj a fővárosban, így kevéssé valósulhatott meg. Jobbára tehát meg kellett elégednünk a téma már jól ismert szakembereinek még jobban ismert véleményével.

A beszélgetést Bojár Iván András városarculati tanácsnoki minőségében moderálta: elsőként azt vetette fel, hogy az utóbbi időben a városvezetés a defenzív (folyamatkövető) jellegű munkát egyre inkább felváltja a kezdeményező hozzáállással, s mind több beruházó lát társadalmi feladatot is projektjeiben. Beleznay Éva, megbízott budapesti főépítész erre úgy reagált, hogy ma már nagyon sok múlik a városirányítás módszerein és a kommunikáción, a lakosság civil szerveződései és az önkormányzatok közötti, irányított párbeszéden.

A főépítész hozzátette, hogy Magyarországon a „felülről való” (vagyis a kommunikációval semmit sem törődő) tervezés ma is általános még, bár úgy tűnik, hogy egyre inkább leáldozóban van. Szerinte a Podmaniczky Program azért nem valósul meg, mert rossz a törvényi háttere: a jelenlegi rendszer az új lakások építését támogatja, s ilyen értelemben kedvezőtlen helyzetbe hozza a városrehabilitációt, ráadásul a privatizációs bevételeket sem forgatták be a fejlesztésekbe. Most az a cél, hogy végre akcióprogramok szülessenek, vagyis konkrétumok, cselekvési irányok alakuljanak ki a tervekből.

Sersliné Kócsi Margit, IX. kerületi főépítész szerint a szuburbanizáció a főváros belterületeinek rovására ment végbe, egy sor fontos dolog egyszerűen kiszorult és az agglomerációban jelent meg. Ennek egyik fő oka, hogy az adórendszer elemei nincsenek összhangban a városfejlesztési szempontokkal.

Szenvedélyesen és tartalmilag meglehetősen szerteágazóan nyilatkozott Cselovszki Zoltán, V. kerületi főépítész, aki szerint elképesztő, hogy a főváros összes nagy, gyökeres változásokat beindítani képes projektje (EXPO, kormányzati negyed) rendre kudarcba fullad. A bonyolult fővárosi szabályozás rendszer nem tudja követni a fejlesztői tendenciákat, így megfelelő, a lakók érdekeit szem előtt tartó korlátozásokat sem képes bevezetni.

A hivatalnokok a saját szabályaik, a beruházók az elavult közbeszerzési eljárások dzsungelében vergődnek. Cselovszki úgy véli, hogy minél több dolgot kell helyben szabályozni (szubszidiaritás). Meg kell barátkoznunk azzal is, hogy nem lehet skanzent csinálni az országból. Gyorsaság, kreativitás és átláthatóság kell. Ma semmiben sincs közmegegyezés, s ráadásul a városlakók nagy részének „mentális tere” teljesen üres (azaz nem tudják „élni” a várost, s nem igazodnak el az utcahálózatban). Megjegyezte, hogy ha így haladunk, a kiemelt regionális operatív programokból sem lesz semmi.

Petrovszky Gábor marketing-ízű részletektől sem mentes hozzászólásában rámutatott, hogy a Tópark-projekt (a Walker and Williams Hungary Zrt. legismertebb ingatlanfejlesztése, mely az M1, M7, M0 autópályák által közrezárt háromszögben valósul meg) mindaz, ami Budapestből hiányzik: az emberek ma élhető, zöld, de nyüzsgő belvárosra vágynak. Az elmúlt másfél évtized városvezetése teljesen zárt volt, mindenfajta interakciót mellőzött, s elavult terveken alapuló álmokat szövögetett.

Ma már nem lehet különválasztani az ingatlanfejlesztők világát a városvezetők köreitől – a kettő egyetlen szakmát alkot. Ha így állunk hozzá közös ügyeinkhez, biztos, hogy gyorsabban és eredményesebben célhoz érünk – hangoztatta. Fából vaskarika, hogy az európai kontinentális szabályozási rendszerbe ágyazva próbálnak Magyarországon olyan vaskalapos korlátokat felállítani, amely alapján mindenkinek megmondhatják, ki milyen házat építhet. Építészeti ikonok kellenek, amelyek erősítik a fejlesztők motivációit. Petrovszky hosszan taglalta, milyen pokoli dolog ma Budapesten fejlesztőnek lenni: egyszerre kell jogásszá, pszichológussá, szociológussá, közgazdásszá és politikussá válniuk. Jó hír, hogy már Budapesten sem működik a kizárólag légköbmétereket számoló, primitív ingatlanfejlesztés – nálunk is az egyre erősebben szegmentálódó életmódokhoz kell igazodni.

A kutatások szerint a budapestiek a város egészével alig azonosulnak, ellenben szűkebb lakóhelyüket a szívükön viselik – hangsúlyozta a meglepő jelenséget Kravalik Zsuzsanna, a Studio Metropolitana Kht. munkatársa. A lakók többsége nem Budapest-identitású, mert nem képesek érzelmileg igazán mélyen kötődni a városhoz. Ez is valószínűleg a kommunikáció hiányának tudható be.

Sersliné Kócsi Margit közbevetette, hogy sokkal egyszerűbb a képlet annál, mint azt általában gondolják: majdnem mindegy milyen a városvezetési rendszer, ha a szándékok egy irányba mutatnak. A kétszintű rendszer ellenére is meg lehetne találni a közös célok közös útvonalát, vagyis a sokak által áhított városcentralizálás nem szülne jó vért. A gyakran emlegetett párizsi vezetés nem belső struktúrája miatt működik olyan jól, hanem mert a városi tanácsban kerületi képviselők ülnek, és nem pártalapon beválasztott politikusok.

képek és szöveg: Haba Péter