Mit csinálunk a sötétben? – Jun´ichirō Tanizaki: Az árnyékok dicsérete című könyvéről

"Hogyan érthetnénk meg az árnyékokban rejlő szépséget?" Tanizaki könyve a mára csak maradványaiban létező, árnyakkal teli Japánba kalauzolja el az olvasót az építészeti és tárgykultúrán keresztül. A könyvet Fülöp Csenge építész, a BME Építőművészeti Doktori Iskola hallgatója ismerteti.

Jun´ichirō Tanizaki japán író 1933-ban írt esszéjét csak 1977-ben fordították le teljesen angolra. Azóta viszont többször is kiadták újra, legutóbb 2017-ben Gregory Starr fordításában, Andrew Pothecary rajzai és fotói, valamint Kengo Kuma építész előszava kíséretében. Bár eredetileg ezt az új kiadást szerettem volna kézbe venni, véletlenül mégis az első, Edward Seidensticker és Thomas J. Harper által fordított változatot rendeltem meg, amelyhez Charles Eames írta az előszót. A vékony kötet átlagos, puhakötésű zsebkönyvre emlékeztet, a borítóképtől eltekintve minden illusztráció hiányában. Mint a legtöbb építész, én is nagyon szeretem a szöveg mellett (helyett) a képeket nézni, most mégsem hiányoztak. Tanizaki érzékletes leírásai, csapongó gondolatai olyan letűnt világot tárnak az olvasó elé, amelynek egy tisztán, gondosan szerkesztett nyomtatás és egy szépen komponált fényképsorozat pontosan az ellenkezőjét sugallaná.

Az egyes szám, első személyben nyilatkozó elbeszélő egy, már csak maradványaiban létező Japánról ír, végigvezetve az építészet, a gasztronómia, a színház, az ékszerek és az evőeszközök japán esztétikáján. Ebben a világban – a Nyugat fényes és kivilágított kultúrájával ellentétben – a fém patinája, a sötét tónusok, a belső terek félhomályos derengése vagy a sötétben épp csak megcsillanó tárgyak jelentik a szépséget. A sötétségben a látvány, a látás hiánya az, ami elindítja a képzeletet és megtölti a számunkra nem láthatót. Tanizaki több ponton is szembeállítja a keleti és a nyugati kultúrát, olyan tényezőkre vezetve vissza ezeket a különbségeket, mint az éghajlat vagy az elérhető építőanyagok, és olyan kérdéseket vetve fel, hogy milyen lett volna a japán ipari forradalom és milyen sajátos lámpákat, szanitereket vagy íróeszközöket alakítottak volna ki, hogyha nem ismerik meg a nyugati világ tudományos felfedezéseit. Vajon megőrződött volna a japán lélekhez közel álló, titkokkal teli, árnyékos világ? Az író olyan helyzetekre mutat rá, mint a fekete, fából készült tálak lakkozott felülete, amin a sötétben megcsillan a gyertyafény; a hagyományos lakóházak mély eresze, ami félhomályba vonja a belső tereket; az alig megvilágított színpad, ahol éppen csak a színészek arcát és kézfejét láthatjuk; vagy a mellékhelyiség, amely a vakító fehér kerámiaburkolatok elterjedése előtt még jótékony, sötét árnyékba burkolta az ott történő, nagyon is emberi dolgokat.

Egy tágabb kérdéskörben egyébként felmerül, hogy az Árnyékok dicsérete utalás arra a vitára, mely szerint a Kelet (értve ezalatt Közel- és Távol-Keletet) Nyugattal (Európa és Amerika) szembeni megkülönböztetését és az orientalizmust nem a Nyugat kezdte, hanem pontosan Kelet. Eszerint a felvetés szerint Tanizaki írásának létezik egy szatirikus olvasata is, miszerint az elbeszélő a két kultúra közötti különbségtételt ironizálja.[1] Ez a hangvétel inkább feltűnik az 1977-es angol fordítás esetében – a kissé mesterkélt, de olvasmányos szöveg ugyanúgy értelmezhető egy múlt század eleji nosztalgikus elmélkedésként, mint ugyanennek a stílusnak a kifigurázásaként (elég csak az első pár oldalon részletezett tradicionális mellékhelyiségek méltatására gondolni). Ehhez képest a modern, 2017-es fordítást talán könnyebben lehet olvasni, azonban a szöveg időtlensége és aktualitása, amelyre Kengo Kuma is felhívja az olvasó figyelmét, mindkét fordításban tud érvényesülni.

Bármilyen olvasat szerint is értelmezzük az Árnyékok dicséretét, a szöveg által felidézett képi világ és érzékiség hosszú időre beleég az olvasóba, és azzal a kétséggel hagyja magára, hogy a 21. század LED-fényei és csillogó üvegfelületei mellett már sehol nincs helye az árnyvilágnak. Olyannyira ki van világítva az életünk minden mozzanata, hogy a sötétséget pillanatnyi kényelmetlenségnek éljük meg, amíg fel nem kapcsoljuk az okostelefonunk vakuját. Hogyan érthetnénk meg az árnyékokban rejlő szépséget? Főként itt, Európában, ahol a sötétség mindig is a félelemmel és a rejtegetnivaló dolgokkal párosult, és nem önálló értékként tekintettünk rá, hanem a fény hiányaként. Tanizaki azonban nemcsak a távol-keleti kultúra egy kis szeletét tárja elénk, de végül segít más szemmel nézni a lámpák fénykörén kívül eső világra is.

Fülöp Csenge