Modern és szocreál - Képek a könyv bemutatójáról
Dr. Lővei Pál, a Műemléki Tudományos Intézet osztályvezetőjének ismertetőjével
A HAP Galériában mutatták be a frissen megjelent ”Modern és szocreál/ Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959” című könyvet, (szerzők: Branczik Márta, Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre) melyhez Dr. Lővei Pál, a Műemléki Tudományos Intézet osztályvezetője írt ismertetőt.
Modern és szocreál
A Magyar Építészeti Múzeum történetének úttörő első másfél évtizedét – bár igazi kiállítóterme a múzeumnak ugyanúgy nem volt, mint ahogy most sincs – élénk kiállító tevékenység jellemezte. Az Országos Műemléki Felügyelőség székesfehérvári épületének pincéjében, a budapesti székház aulájában és minden más lehetséges helyszínen követték egymást a tárlatok – a múzeum elsősorban hagyatékok megszerzésén alapuló gyűjteményeinek adottságaiból következően főleg építészi életművek úttörő bemutatásai. Történelmi, építészettörténeti, művészettörténeti korszak valójában csak egy ragadta meg eddig az intézmény munkatársainak figyelmét – a második világháborút követő egy-másfél évtized. Nem véletlenül mondtam korszakot és nem stílust – már az 1992-es első bemutatás is az „Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956” címet viselte, később ennek szolnoki változata és a katalógus bővített új kiadása már az 1945-1959 közötti másfél évtizedet tekintette témájának, ahogy a tavaly ősszel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal aulájában rendezett harmadik, már csak anyagában bővített és újragondolt kiállítási forduló is.
A cím eredetileg hangsúlyozottan felejtette el a szocreál, mint a vizsgált korszak egyik irányzata említését, hiszen a cél már kezdetben is a 45-ben rövid időre igazán felszabaduló modern építészet és a sztálinista időszak szocreálja egymásra hatásának, egymásba áthatásának, összefüggésének és össze nem függésének, egymással való szemben állásának az elemzése és bemutatása volt, a vizsgált korszak meghosszabbítása pedig a visszahatást, a megszűnést, az inga egyfajta visszalendülését is bemutathatta.
Nem jelenti ez azt, hogy ne azonosította volna mégis szinte minden kívülálló az első kiállítást a szocreállal. Már az egyik – a Múzeum akkori munkatársai közül a legfiatalabb – rendező, Prakfalvi Endre addigi munkássága is ezt látszott alátámasztani: a salgótarjáni Sztálin-bástyát feldolgozó tanulmánya, a Pavilonban megjelentetett cikkei, köztük a budapesti metro-építkezésről szóló, később az Acta Historiae Artiumban is közreadott dolgozata – ez utóbbi még a MTA Művészettörténeti Bizottsága Opus Mirabile-méltatását is elnyerte. A szocreál hangulatát karikírozni kívánó eszközök és szimbólumok használata 1992-ben majdnem végzetesnek is bizonyult: a kiállítás-megnyitót az OMvH vezetése a katalóguscímlap apró vörös csillaga és az aulában berendezett és mozgalmi dalok zenei anyagával is jól ellátott „vörös sarok” miatt le kívánta mondani, és csak némi közbenjárásra, a mozgalmi zászló levételét, a zenei „program” leállítását előírva volt hajlandó végül engedélyezni. A bemutató csak jóval rövidebb ideig lehetett azonban nyitva, úgy, hogy karácsonyra már egy gyorsan összekapott másik tárlatnak kellett állnia a helyén. A kiállítás és a katalógusa ezzel együtt hézagpótló tudományos teljesítménynek bizonyult, az Építészeti Múzeum összes kiállítása közül máig tartóan messze a legnagyobb média-reakcióval, valamint a legtöbb szakmai recenzióval és részletes ismertetésekkel. Kiderült, hogy a téma nem üti ki a politikusi biztosítékokat sem, és a tárlat nemhogy ártana, de kifejezetten használ a hivatal tekintélyének. 1996-ban a kibővített katalógus címlapján már a második kiadásra utaló két vörös csillag sem tűnt fel senkinek (a most bemutatandó kötet címlapján öt vakolókanál alkotta, jóval nagyobb, igaz, keki-színű változata sem zavar már senkit), és a tavalyi kiállítás vörös mozgalmi zászlajai már a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből érkeztek, hogy a mozgalmi dalok finom aláfestő zenéjével együtt is talán csak az vegye már őket észre, aki elég öreg ahhoz, hogy még 1992-re is emlékezzen.
A valós tudományos elemzés persze nagyon is szükséges az emlékezés megfelelő mederbe tereléséhez, az ezen alapuló tájékoztatás a félreértelmezések, tévhitek cáfolatához. Nem olyan régen jelent meg egy újságcikkben a MÉMOSZ-székházzal kapcsolatban, hogy az épületegyüttes 1950-ben modern kakukktojásként épült fel az akkor már mindent elöntő szocreál tengerben – nyilván a későbbi házgyári lakótelepek óceánjának valójában modernista semmit mondását azonosítva az alig fél évtizedet megélt igazi építészeti szocreállal, amely az építési folyamat időigényét, az építészet racionalizmusát, a statikai és szakmai szabályok elsajátításához szükséges hosszú éveket tekintve amúgy sem tudta azt a totalizmust produkálni, amelyre a képzőművészeti kiállítások és állami megbízások a tiltás és a támogatás azonnal hathatós eszközeivel egyik pillanatról a másikra képesek voltak.
A kiállítások fogadtatásától függetlenül a MÉMOSZ-székház műemléki védésével, építészeti értékeinek védelmével kapcsolatban a hivatal munkatársaiként azért persze megkaphattuk a „kommunizmus emlékeinek védői” büszke címet az akkor éppen aktuális, új elnök füleibe suttogva – aki viszont ismerte annyira a beruházói lélek mélységeit, hogy ugyanúgy megfelelő helyére tegye ezt a vádat, mint akár mondjuk a visegrádi királyi palota, akár éppen a MÉMOSZ eredeti anyagainak, anyagi szubsztanciájának védelméért ugyancsak ránk bélyegzett „őskonzervatív” jelzőt. Ezek az évek hozták magukkal a Hűvösvölgyi úti Szinkronműterem műemléki védésének miniszteri elutasítását is – a „szocreált nem írok alá” dacos kinyilvánításával –, hogy aztán a következő miniszter számára ez már ne jelentsen akadályt az építészeti minőségét és egyediségét tekintve a címre és a védelemre mindenképpen jogosult épület műemlékké nyilvánításához. Ezekben az esetekben az Építészeti Múzeum és a műemléki hatóság, a műemléki hivatal tudományos és védési részlege szinte kéz a kézben járt el. Már 1996-ban közös listát jelentettünk meg a II. világháborút követő negyedszázad védelemre leginkább érdemesnek tartott épületeiről, 2000-ben kiállításban és katalógusában is együtt dolgoztunk a műemlékvédelem köreinek további kitágításán, a javaslatok nyomán születő védési dokumentációk közül jó párat a Múzeum munkatársai készítettek, ahogy az ő alapos munkájukat dicsérte a MÉMOSZ tudományos dokumentációja is, hogy aztán, a felügyelőt támogatandó, együtt próbáljunk – nem egyértelmű sikerrel – szembeszállni a nem igazán a műemléki gondolattól fűtött építészi-beruházói akarattal.
Az 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából a KÖH Táncsics Mihály utcai aulájában tavaly rendezett kiállítására – megszervezésében, ahogy a mostani könyvbemutatóéban is, fontos szerepet játszott a KÖH munkatársa, Kertész Margit – az Építészeti Múzeum megjelentethette volna az 1992-es, 1996-os katalógusok már „háromcsillagos” újabb változatát is – a régiek persze régen elfogytak, és az új anyagokkal bővített, a korábbiakhoz képest végre külalakjában is méltó színvonalú kötet most is megtalálhatta volna a régebbi „drukkereket” és az építészettörténet iránt érdeklődő fiatalabb generációt egyaránt. A szerkesztők, Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág és Prakfalvi Endre azonban új útra léptek, és Prakfalvi bevezetőként szolgáló, rövid periodizációs vázlata után „Modern és szocreál” címmel öt monografikus esettanulmányt gyűjtöttek kötetbe – hármójukon kívül még Branczik Márta szerepel a szerzők között. Az írások nem egyszerűen a szóban forgó épületek helyreállításához készült tudományos dokumentációk összefoglalásai, hanem építéstörténeti kismonográfiák, a tervezést segítő és a műemléki értékeket feltáró, gyakorlati segédanyag voltukat messze meghaladó mértékű, igazi tudományos teljesítmények, levél-és tervtári búvárlatok, alapos értékítéletek. Gyakorlati értékük sem csekély persze: a MÉMOSZ esetén a helyreállítás okozta károk jelentős mérséklése, az Erzsébet téri buszpályaudvar, a Ferihegyi repülőtér és remélhetőleg a Szinkronműterem esetében is a helyreállítás során érvényesíthető és érvényesülő építészeti-műemléki érték feltárása és hangsúlyozása volt a feladat – akár a megbízó valós vagy vélt érdekeivel is szemben. Az eredményt Ferihegyen és a buszpályaudvaron már mindenki csodálhatja (ebben persze építészek és statikusok, hatósági szakemberek és belsőépítészek, kivitelezők és kézművesek munkája is bőven részes).
Az ötödik tanulmány tárgya, a siófoki meteorológiai állomás még nem műemlék – jegyzékeinkben azonban régóta szerepel, és remélhetőleg hamarosan a védelmi eljárásra is sor kerül. Védett azonban már, bár a kötetben külön nem, legfeljebb csak képen szerepel, a dunaújvárosi rendelőintézet és a mozi – a Fehérvári és Prakfalvi által nemrég ugyancsak elkészített, dunaújvárosi építészeti értékvizsgálat tárgyai. Védelem alatt áll már a pécsi Olympia étterem, valamint a csepeli posta és a rendőrség épülete is – fényképeik ugyancsak megtalálhatók a kötetben –, más reprodukált épületek védése pedig már folyamatban van. Közülük a Népstadioné már többedszer tűnik éppen eredmény nélkül le is zártnak – a dromosz szoborparkja körüli, már évtizednél régebbi viták nyomán elkészített és felterjesztett, vaskos védési dokumentációját előbb csak fektették, majd a műemlékvédelemért felelős minisztériumok átszervezése miatt szükségessé vált átadás-átvétel során az összes folyamatban lévő ügy közül egyedüliként el is „vesztették”, az újra elkészített és felterjesztett anyagot pedig most már a harmadik minisztérium dobta vissza – hol az atlétikai, hol a labdarugó Európa-bajnokságra gondolva és hivatkozva, éppen olyan eseményekre tehát, amilyenek helyszíneként az együttest annak idején felépítették. Értéktelenné nyilvánítását jól tükrözi nevének sorsa is: amíg az Uránia mozi műemléki védelme lehetővé tette átalakításakor és átnevezésekor eredeti nevének az újba foglaltatását – Uránia Nemzeti Filmszínház –, addig a nem anyagi értékek hasonló védelmére a Népstadion esetében nem volt mód. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy új névadója temetésének kudarcához akár ez is hozzájárulhatott, Puskás Ferenc Népstadionként talán többen érezhették volna még mindig sajátjuknak mindkettejüket.)
Az Építészeti Múzeum kiadványában az esettanulmányokat mintegy hetven oldalnyi forrásközlés követi: korabeli, többük esetében sosem publikált, ábrázolásuk témáját és művészi színvonalukat tekintve egyaránt nagy értékű fényképek, és az ábrázolt épületek, építkezések jellemzésére szolgáló, a korabeli kritikákból, szakmai leírásokból, véleményekből szemezgetett idézetek. Hol szórakoztató, hol megdöbbentő, de mindenképpen igencsak tanulságos szövegek.
Az elmúlt másfél évtized tevékenysége és a most megjelent kötet véleményem szerint ígéret és egyben kötelezvény is: a nem is túl távoli jövőben követnie kell a II. világháborút követő másfél-két évtized magyar építészetéről írott nagymonográfiának. Ehhez a Magyar Építészeti Múzeum munkatársainak szakmai munkássága, anyagismerete, kapcsolatrendszere, eddigi és még hátralévő gyűjtőmunkája, az intézmény gyűjteményeinek pótolhatatlan anyagai megkerülhetetlen hátteret és alapot nyújtanak. Már most nyugodtan munkatervbe lehetne venni. Amíg azonban nem készül el, a „Modern és szocreál” kötet tanulságos, szórakoztató és a korszak tanulmányozói számára megkerülhetetlen olvasmány. Mindannyiuk szíves figyelmébe ajánlom!
Lővei Pál
