MÓKEMBÉ: 888? A lakhatás mint infrastruktúra Budapesten – Takács Ákos diplomaterve
Takács Ákos diplomamunkájában a hagyományos lakás hierarchikus térkiosztására, és a nukleáris családra mint gondoskodási és gazdasági közösségre épülő lakóegységek éles elhatárolására keres alternatívát. Tervének célkitűzése, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás felbomlott ideáján túl új együttélési, munkamegosztási, kikapcsolódási formák szerveződésének és kibontakozásának biztosítson hordozófelületet, méghozzá Budapest egyik legnagyobb fejlesztési potenciállal bíró, de hosszú évek óta parlagon heverő várorészén, a Nyugati pályaudvar mögötti területen.
A lakhatási válság mint össztársadalmi probléma az elmúlt pár évben újra felbukkant a nyilvánosság bizonyos szegmenseiben. Ez talán annak köszönhető, hogy az ingatlanpiac robosztus konjunktúrájának és a következetes lakáspolitika szinte teljes hiányának eredményeként a lakhatás költségeinek globális rekordokat döntő emelkedése immár a társadalom olyan rétegeit is nehéz helyzetbe hozza, amelyek nem zárhatóak a szegénység szociálisan, területileg és etnikailag és jól elkülöníthető és így elidegeníthető kategóriájába. A lakhatási szegénység persze változatlanul a társadalom alacsony jövedelmű és státuszú csoportjait terheli leginkább, ezt a terheltséget ráadásul a rendszerváltás óta a magyar állam minden színezetű vezetése ún. perverz újraelosztással, azaz az egyébként is kedvezőbb helyzetű rétegek lakástulajdonhoz való jutásának támogatásával súlyosbította (utóbbiak tömeges eladósodásával). Ugyanakkor az ingatlanárak emelkedése és a városi életmódban mostanra kiteljesedő rendszerszintű változások immár a középosztály egy teljes generációja számára is problematikussá teszik a megfelelő, kedvező városi pozíciójú lakhatáshoz való hozzáférést. Mindezt – a centrumországok metropoliszaihoz hasonlóan – Budapest belvárosában is tetézi a pusztán beruházásként, rövid távú kiadás céljára vásárolt lakások árfelverő és kiszorító hatása. Évtizedekkel a jóléti államok központilag szubvencionált modernizációs programjának „bukása" után a lakhatási válság tehát újfent általános probléma, amely mindannyiunkat, közösen érint.
A lakhatás hozzáférhetősége mellett a másik fontos fejlemény, hogy időszerűnek látszik a lakhatás paradigmatikus formáinak újragondolására is. Tervezőként gyakran olyan normatív diagramok (a nukleáris család, az önálló lakás, a dedikált munkahely, a magán- és a köztér szigorú elválasztása) segítségével próbáljuk leírni és megérteni a kortárs állapotot, amelyek egyre kevésbé felelnek meg a munkáról és a lakhatásról szerzett hétköznapi tapasztalatainknak. Miközben a városi környezetben egyébiránt heterogén társadalmi csoportok életkörülményei növekvő mértékben prekarizálódnak, a munka és a szabadidő kategóriái közötti éles határ elmosódik. A „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" jóléti világának monoton ritmusa egyre többek számára ismeretlen életforma. E folyamat nem csupán a rendelkezésünkre álló idő felhasználásának szerkezetében, de tereinkről való gondolkodásban és tervezésükben is tetten érhető. A munkahelyek építészetében meghatározó az otthonosság, a kötetlenség, a személyesség (legalábbis ezek illúziójának) megteremtése, ezzel párhuzamosan ugyanakkor a lakás tereibe is mindinkább benyomul a munka. A rugalmas munkaidő, a rövidtávú szerződések, a „home office" kétségtelen előnyei mellett mind többeket foszt meg a munkahely sajátos szociabilitásától.
A lakhatás építészetének evolúciója a munkamegosztás, a társadalmi osztályok és nemek közötti különbségek és relációk térbe foglalásával fontos szerepet játszott a modern szubjektivitás kialakulásában és kimunkálásában. A nyugati építészet eszmetörténetének hosszú időtartamában fokozatosan jöttek létre azok a térbeli hierarchiák és tipológiai normák, amelyek eredményeként végül létrejött a modern, „polgári" lakás modellje, és annak mind szofisztikáltabb variációi. A késő-modenizmus nagy, iparosított lakhatási projektje ezt a modellt terjesztette el standardizált, redukált formában, ami kétségtelenül történetileg példátlan mértékben javította széles tömegek életkörülményeit – de meglehetős paternalizmussal és a lakhatás formáinak merev konformizálódásával járt együtt. A biztonság és a megtérülés jegyében a piaci alapú, hitelezésre alapított lakásépítés változatlanul ezeket a tipológiákat ismétli szinte száz százalékban – a változatosságra való törekvés kizárólag házak ruházatában érhető tetten. Különösen igaz mindez Magyarországon.
A mestermunka célja, hogy a lakhatás építészetével kapcsolatos általános problémákat reflektálja két fő lépték mentén. Az első lépték a hagyományos lakás hierarchikus térkiosztására, és a nukleáris családra, mint gondoskodási és gazdasági közösségre épülő lakóegységek éles elhatárolására keres alternatívát. Természetesen nem a család tagadásáról van szó, csupán olyan alternatív terekről, amelyek lehetőséget biztosítanak a család és a háztartás kategóriáinak átrajzolására bizonyos erőforrások rugalmasan szervezhető megosztása érdekében, illetve olyan életformák befogadására, amelyek időben és térben szétfeszítik ezeket az öntőformákat.
A terv ezért nem hagyományos lakástípusokat határoz meg, hanem olyan alapelemeket, amelyek külön helyiségek helyett minden létfenntartási funkciót – tisztálkodás, főzés, alvás, tárolás – előregyártott elemekből beépíthető szervízfalakban koncentrálnak. Ez a standardizálás egyszerre járhat a költséges szerelvényezési, burkoló- és egyéb munkák kiküszöbölésével, illetve a körülöttük szerveződő terek funkcionális felszabadításával. Az alapelemek különböző kombinációjával négy olyan lakó- és élettér típusra tesz ajánlatot, amelyek átmenetes skálát képeznek a kivétel nélkül minden lakónak járó személyes, és a rugalmasan alakítható kollektív terek közötti elkülönülés mértékében.
Az első variációs lehetőségben a szervízfalak lineárisan a 12 méter széles mező közepére rendeződnek, az így két sávra osztott terek eltérő jellegét az őket kiszolgáló alapelemek funkciói határozzák meg. Az egyik irányban konyha és tárolóegységek, míg a másikban a fürdődobozok sora jelöli ki a közösségi (jelentsen ez családot, társbérlőket, szövetkezőket) és a privátszféra sávjait. A két, tisztán elkülönített zóna válaszfalakkal osztható különböző egységekre, közöttük a szervízfal áttörései biztosítják az átjárást. Az így létrejövő egységek egy nagyvonalúan méretezett, közös folyosóról közelíthetőek meg. Ez a variáció ad leginkább lehetőséget hagyományos értelemben vett apartmanok kialakítására, de a tartószerkezettől való függetlenségük miatt a válaszfalak szabadon alakíthatóak, a közösségi sáv egységeinek enfilade-szerű összenyitásával a nappali, konyha, és munkaterek összekapcsolódhatnak.
A második alapállásban – a vázszerkezet egyetlen speciális, 4,2 méter belmagasságú szintjén – a minimális konyha- és fürdőfunkciók tárolófelületekkel olyan paneles lakóbútort alkot, amely a belvárosi lakásokban megszokott galériás megoldásokat idézi, de tolóajtókkal szeparálható a környezetétől. A lépcsőn megközelíthető felső rész szolgál alvásra és a nagy életterekből való visszavonulásra. Ezt az elemet a terv két módon hasznosítja: vagy nagy belmagasságú, szintén összekapcsolható stúdiólakásokat hoz létre, vagy szabadon álló egységekként helyezi őket a térbe. Ez utóbbi megoldás alakítja ki a közös és a személyes szférák legszokatlanabb viszonyát, amennyiben a privát minimáltérből kilépve egyből a körülötte szabadon áramló kollektív egységbe léphetünk ki. Afféle nagyvárosi bivakként, rövid távú, átmeneti, maximum pár napos tartózkodásra alkalmas, de a hostelekkel, kollégiumokkal és egyéb átmeneti szállásokkal ellentétben minden lakó számára biztosítja az individuális alvó- és fürdőteret.
A harmadik lehetőség áll legközelebb a kollektív lakhatás történeti klasszikus modelljeihez. Az elsőhöz hasonlóan kétosztatú, de a porózus, alakítható közös sáv helyett az egyforma személyes terek itt egyetlen nagy, dupla belmagasságú kollektív térre fűződnek föl. A személyes lakóegységekben a mező tengelyére merőlegesen sorolódnak a saját fürdőszekrények és hálóalkóvok, ezeken felül minden lakó rendelkezhet egy nyolc négyzetmétes, személyes résszel.
A kollektív teret a szeparálható közlekedősávok határolják. A főzés és az étkezés a két közös konyhában az igényektől, és a lakók közötti viszonyrendszertől függően megoszthatóak. A konyhákat és velük átellenben a szeparékat két szinten üvegfalak határolják el a központi kollektív tértől. A lenti konyha harmonikaajtókkal összenyitható ez utóbbival. A közös tér ilyen differenciálása lehetőséget ad arra, hogy a lakók közötti megegyezések és a közösen hozott szabályok szerint a leválasztott terek és a fenti konyha lefoglalhatóak legyenek családi vagy baráti összejövetelekre, munkatalálkozókra, illetve bármilyen más csoportos vagy egyéni elvonulásra anélkül, hogy ezek a tevékenységek konfliktusba kerülnének a központi térrel.
A tervet meghatározó másik lépték a Budapest belterületeit körülölelő rozsda- és infrastrukturális övezetnek az a nyúlványa, amely a legközelebb fekszik a kompakt belvároshoz, átvágva a városszövetet. A Nyugati pályaudvar mögötti vasúti terület nem csak kiváló pozíciója, de gazdag és fordulatos tervezéstörténete miatt is különösen izgalmas zárvány a centrum peremén. A terv olyan megoldást javasol, amely meghagyja a lehetőséget a pályaudvar független, hosszú távú fejlesztésére. A vasúti terület nagy része a tárolóvágányok felszámolásával, és a felszíni bevezető szakasz néhány vágányra szűkítésével (akár lesz alagút, akár nem) felszabadítható. A városnak visszanyert területet a teljes felülépítés vagy függőparkkal való betakarás helyett mintegy olyan városi felületként, „varázsszőnyegként" kezeli, amely egyszerre hordozófelülete az idegenként kezelt vasúti közlekedésnek és nagyvonalú szabad területeknek, illetve a környezet vitalitásához szükséges kritikus tömeget elérő, hagyományos vagy alternatív lakhatási infrastruktúrának.
Ezt a hosszú varázsszőnyeget a pályaudvartól a Dózsa György útig 10 darab pengeépület tagolja kisebb méretű parksávokra és kertekre. A 12 méter széles és 30 méter magas pengék hosszúsága a terület határaitól függően változik. A hosszúházak keresztirányban hat méteres magasságban húzódó, szintén változó hosszúságú felüljárószinteken keresztül teszik lehetővé a területet átszelő, a parkok szintjéhez képest két méteres süllyesztékben szaladó, vasúti síneken való átkelést. A galériaszint a házakon belül a közterüet részét képező dedikált lépcsőkön és lifeteken keresztül érhető el. A szigorú, egyenletes ritmusban, 72 méteres hiányokkal sorolt épületek csigolyákként egy, a Podmaniczky utca és a vasúti terület határán meghúzott új, gyalogos és kerékpáros tengelyt képző promenádra fűződnek fel, amelyet átlagosan egy méter magas támfal választ el az utca autós és parkolószintjátől. A terület hosszanti irányban gyalogosan és kerékpárral a telek két peremén szelhető át leggyorsabban, de a házak első három szintjének áttörései lehetőséget adnak a parkok és kertek közötti lassab átszűrődésre és alternatív sétányok kialakítására. A promenád bejáratát egy, az Eiffel tér és a Ferdinánd híd közötti területet városi mezőként szabadon hagyó „űr" jelzi, amelyet a Podmanickzy utca felől egy hosszú kolonnád definiál. Ez utóbbi a Váci út irányába nyújtózva gyalogos és kerékpáros rámpákkal kiváltja a Ferdinánd hidat, amelynek autós és tömegközlekedése egy már tervbe vett, a Bulcsú és Bajza utcákat összekötő aluljáróba kerülhet. Az aluljáróhoz kapcsolódóan a vonatkozó parkszelvény alatt garázs is kialakítható.
Az általános szinteken a pengeépületeket tagoló vertikális közlekedőmagok jelölik ki azokat a mezőket, amelyekben a fent leírt élettér-konfigurációk sorolhatóak, minden házban kombinálva az eltérő életformákat. A házak alsó három szintjén, az áttörések között vegyes városi funkciók, kisebb munkahelyek, kereskedelem és szolgáltatások kapnak helyet, amelyeket a terv nem definiál részletesen. Mivel az átjárók alatti föld- és első szint a vasút áthidalásánál megszakad, a töréshez közel fekvő „lábakban" kapnak helyet az elsősorban a házak lakóit szolgáló közös szolgáltatások, mint a fönti életterekből hiányzó mosóhelyiségek, illetve a zöldfelületekhez kapcsolódó tároló és szervízhelyiségek, nyilvános mosdók. Az épületek tetején a házakban lakók, dolgozók és vendégeik számára használható tetőteraszok érhetőek el. A harmadik – átjáró – szinten a belmagasság 4 méteres, a platformok megszakadtával itt rendezhetőek be a stúdiólakások és az rövid távú teremszállások.
A terv célja olyan neutrális, a városi teret konfrontatívan definiáló formák létrehozása volt, amelyek könnyen hozzáférhető infrastruktúraként, belső rugalmasságukkal új együttélési, munkamegosztási, kikapcsolódási formák szerveződésének és kibontakozásának hordozófelületeként szolgálhatnak. Hogyan képzelhetjük el a nagyvárosi lakhatás építészetét a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" és a „családi tűzfészek" formuláin túl?
Takács Ákos
