Szabó Ákos olyan kompozíció kialakításában gondolkodott, amely egyértelmű építészeti formákkal meghatározott nyilvános tereket hoz létre, elutasítva az informalitás fétisét. A terv egy külső VII. kerületi tömb összefüggő foghíjtelkeit hasznosítja. Az utca felé nyitott grundot három torony tagolja, amelyek különböző kulturális és szociális funkciók kereteként és rugalmas hordozófelületeiként szolgálnak. A tornyokra egy horizontális tömeg támaszkodik, amely megtöri, ugyanakkor fel is tárja a belváros monoton tetőszintjét.
A mestermunkám előkészítéseként két irányból vizsgáltam a főváros 19. és 20. század fordulójára kiépült, ún. bérháznegyedének térbeli és társadalmi szerveződését. Elsőként a korabeli ingatlanspekuláció és a liberális szabályozás nyomán létrejött, a régióra és azon belül a városra karakterisztikusan jellemző hosszfőfalas, belső udvaros bérházak építészeti tulajdonságait kutattuk csoportosan. Ez a tipológia a nyugati centrumtérségek hosszabb időtartam alatt kifejlődő metropoliszainak tagoltságához képest egyetlen épületen belül koncentrált eltérő társadalmi osztályokat egy sűrű városi szövetben.
Ebben a helyzetben különösen gyorsan alakult ki az intenzív nagyvárosi nyilvánosság és közélet, amely – miközben a társadalom egészére a szigorú hierarchia és az archaikus formák továbbélése volt jellemző – a mainál jóval kevésbé szabályozott és elkülönített nyilvános tereket hozott létre második otthonként, a politikai és kulturális olvasztótégelyként működő kávéházak, mulatók és kocsmák világában. Szakdolgozatomban e nyilvánosság térbeli problémáinak XX. századi történetét vázoltam fel, a kávéháztól a szocializmus házibuli-kultúráján keresztül napjaink romkocsmáival bezárólag.
Az építészeti kutatást és a nyilvános terek történetét feldolgozó szakdolgozat tanulságait a tervezésben nem direkt fordításokon, didaktikus párhuzamokon keresztül szándékoztam megjeleníteni. A fent említett adottságokat és jellemzőket figyelembe véve olyan építészeti kompozíciót hoztam létre, amely retorikai alakzatként a végtelen számú partikularitásokra utaló „közösségi helyek" helyett egyértelmű építészeti formákkal meghatározott nyilvános teret alakít ki. A terv a Rottenbiller, a Dob, a Rózsa és a Jósika utcák határolta tömb összefüggő foghíj telkeit hasznosítja. Az utca felé nyitott grundot három eltérő homlokzatkiképzésű „torony" tagolja, amelyek különböző kulturális, szociális, politikai és gazdasági – tehát nyilvános – funkciók kereteként és rugalmas hordozófelületeiként szolgálnak. A változatos tevékenységek szükség szerint szeparálhatók a tornyokban, de a földszintek feltárásával akár össze is olvadhatnak a grund felületén.
A környező városszövet átlagos magassága fölött a tornyokra egy horizontális tömeg támaszkodik, amely megtöri és ugyanakkor feltárja a belváros elhanyagolt tetőszintjét. A felső épület archetipikusan rímel a zártudvaros házakra, de belső elrendezésében az állandó vagy ideiglenes városi lakhatás új formáival való kísérletezésre is teret ad.
A projekt urbánus szigetként, a környező város jellegzetességeit magába sűrítő, de a kritikátlan konzerválás politikáját elutasító műtárgyként kísérel meg súly- és sarokpontot teremteni a belváros és a Városliget közé szorult, elhanyagolt negyedbe.
Szabó Ákos