Baki Áron arra keresi a választ, hogy miért szorítottuk ki a halált életünkből, és hogyan lehetne újra kultúránk szervesebb részévé tenni azt. A halált mint a forma és a végesség felszabadító és méltóságot adó lehetőségét vizsgálja, illetve ennek az absztrakt fogalomrendszernek és az építészeti forma válságának összefüggéseit keresi. A Kilián Laktanya falait megőrizve egy nekropoliszt tervezett a belvárosba, ahol a halál konvencionális rítusai mellett – vagy éppen azokkal együtt – a profán városi élet dinamizmusa is megjelenik, lehetőséget és teret adva új formáknak és kölcsönhatásoknak.
Zárójelben*
Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)
Pilinszky János
A halál mindennapjaink szerves része, a világ legtermészetesebb dolga. A 19. századtól kezdve ugyanakkor a kapitalista metropoliszok életéből egyre nagyobb mértékű a halál jelenségének kiszorulása. Az emberek a városokon kívül kezdenek el temetkezni, miközben a halál a modernitás bizonytalan létélményéhez és a kapitalizmus produktivista logikájához igazodva egyre inkább higiéniai és biopolitikai kérdéssé, ezzel párhuzamosan pedig kulturális tabuvá és traumává válik.
Az építészetben a szimbolikusnak, a rituálisnak a pragmatizmus jegyében való eltörlése együtt jár az építészeti reprezentáció és monumentalitás válságával. A funkcionalizmus építészeti ideológiájával igen nehezen egyeztethető össze a halál. A modernizmussal a halál (és a gyász) eseménye és rítusai, hosszú időre megszűnnek mint építészeti probléma.
Az építészet csupán az élet (a termelő-fogyasztó élet) fenntartására szolgáló infrastruktúrává válik, amely a város véges formáját is dekonstruálja. Nem beszélhetünk olyan emlékekről és emlékművekről, amelyek az univerzálisra, a közösre és a történelmire utalnak.
Mestermunkámban arra keresem a választ, hogy miért szorítottuk ki a halált életünkből, és hogyan lehetne újra kultúránk szervesebb részévé tenni azt. A halált mint a végességnek, az emberi élet formáltságának felszabadító és méltóságot adó lehetőségét vizsgálom, illetve ennek az absztrakt fogalomrendszernek és az építészeti forma válságának összefüggéseit. Formán itt nem egyénieskedő, virtuóz és technicista formalizmust értek, hanem azokat az ismerős, olvasható, és a városok életét strukturáló formákat, amelyek az urbanizáció végtelen masszájában elveszítik jelentőségüket.
A Kilián Laktanya kiváló pozíciója, történelmi jelentősége és rugalmasan alakítható terei ellenére is évtizedek óta üresen áll a város egyik legforgalmasabb csomópontjában. A hatalmas, funkciójától függetlenül erős struktúrával rendelkező épületnek csak a főfalait hagyom meg. Minden mástól megtisztítva, a vertikalitásukban megőrzött (és szerkezetileg megtámogatott) falak egy nekropoliszt jelölnek ki a városban. A nekropolisz elemei a néhai laktanya alapterületének nagyobb részét elfoglaló belső liget, és az abban létrejövő – az egykori udvarok helyére beépülő, és azok körítőfalait felhasználó – két új épület: a ravatalozó-krematórium és egy emlékközpont, ahol egy speciális adattár őrzi az elhunytak emlékét. A két épületet köti össze a városi temetkezési hely, a laktanya középső, legnagyobb udvarának falaiba épülő urnatemető.
A ravatalozó és a krematórium térbeli elrendezésével lehetővé teszi, hogy szeretteink testét az utolsó pillanatokig kísérjük, és ha úgy kívánjuk, jelen lehessünk a halált követő folyamatok minden főbb állomásánál. A ravatalozó minden ikonográfia és előre meghatározott vallási vagy kulturális tartalom nélkül kínál fel egy univerzálisan rituális és szakrális jellegű teret bármilyen szertartáshoz. Az emlékközpontban lehetőség nyílik az elhunytak által hátrahagyott kép és hanganyag kezelésére, a magányos vagy csoportos emlékezésre, amely így helyet és formát kap a hétköznapok forgatagában.
Baki Áron
