"Európában a családi házak építészete mindig az új gondolatok kísérleti terepe volt, akkor is, ha e gondolatok bizonyos előképekhez kapcsolódtak és azokat értelmezték újra." A Magyar Építőművészek Szövetsége gondozásában jelent meg az elmúlt hat év Visegrádi Négyek családi házait bemutató kötete. A kötethez a négy ország egy-egy neves szakembere írt bevezetőt, melyek közül Moravánszky Ákos írását most kedvcsinálóként, változtatás nélkül közöljük.
A családi ház épített világunk egyik legállandóbb eleme, hiszen sem a család, mint a társadalom alapvető szervezeti egysége, sem azok a környezeti hatások, amelyektől a háznak meg kell védeni lakóit, lényegében nem változtak a történelem folyamán. Egy százéves parasztházban vagy egy neoreneszánsz villában ugyanolyan kényelmesen be lehet rendezkedni, mint egy mai városi lakóházban, ha adottak a szükséges műszaki és infrastrukturális feltételek. Miért kellene valami újat feltalálni ahelyett, ami már bevált? – kérdezte Adolf Loos. Mégis, a családi házat minden kor, minden generáció újra "feltalálja", s épületeivel maga Loos is hozzájárult ehhez a megújulási folyamathoz. Az említett antropológiai és szociális állandóság ellenére a családi ház ugyanúgy tükrözi a korszellem, a stílusok és az ízlések változásait, az építész ötleteit és fantáziáját, mint a kultúra minden más terméke. A családi ház a sikeres élet vágyának központi eleme. A konkrét gazdasági vagy kényelmi előnyök mellett természetközeliséget, olyan szabadságot, egyéni boldogságot ígér, ami a zajos, forgalmas nagyvárosban nem érhető el. Az elővárosokban tapasztalható sprawl, a kis sűrűségű, egy-kétemeletes beépítés terjeszkedése és ezzel párhuzamosan a korábbi zöldterületek eróziója ugyanakkor világosan megmutatja e fejlődés határait. A szuburbanizáció egy amorf, autó nélkül nem élhető "közbenső-várost" hoz létre, amelynek nincs központja, amely csupán különböző környezeti minőségű lakó-, iroda- és kereskedelmi zónák egyvelege. Az épített vagy természeti környezet, amelyben a családi házak megvalósulnak, egyre kevésbé bír olyan arculattal, vagy akár olyan elemekkel, amelyek az építészt útba igazítanák. Környezetük tekintetében a kötetben közölt épületek leírásai szűkszavúak, csupán a telek geometriájára, méreteire, esetleg lejtésére és a ház körüli fákra térnek ki. A tágabb épített környezet inkább olyan háttérként sejlik fel, amelytől a ház megpróbál elkülönülni.
Európában a családi házak építészete mindig az új gondolatok kísérleti terepe volt, akkor is, ha e gondolatok bizonyos előképekhez kapcsolódtak és azokat értelmezték újra.
A tizenkilencedik és huszadik század fordulóján az angol country house, az alpesi chalet és a parasztház vált a városok zöldövezetében épülő lakóházak előképévé. Ezeket többnyire a "szabad", állandó munkahelyhez nem kötött értelmiség építtette. Kifejezésre jutott bennük az elvágyódás a városból. A húszas évek végén Prágában és Brünnben megépültek a modern építészet legfényűzőbb családi házai, köztük Adolf Loos Müller háza és Mies van der Rohe Tugendhat villája. A jómódú megrendelők kívánságai háttérbe szorították a modern mozgalom szociális ambícióit. A szigorú esztétika könnyűszerrel összebékült a fényűző anyagokkal: a márvánnyal, az egzotikus fafajtákkal és a krómacéllal. A kötetünkben szereplő országok családi lakóház-építészete korán kifejlesztett bizonyos fiziognómiai sajátosságokat. Noha Molnár Farkas, Fischer József vagy Bohuslav Fuchs villái – Le Corbusier öt pontjához hűen – egyaránt az "Új Építészet" formai kánonját követték: a lapostetőt, a szalagablakot vagy a fehérre vakolt homlokzatot, mégis összetéveszthetetlenek. A harmincas évekre ez a kánon fellazult, a fehér vakolatot új anyagok és színek váltották fel, új lehetőségekkel gazdagítva az építészek palettáját, és e folyamat tanulságai az itt közölt házakban is érzékelhetők. A funkcionalista "Új Építészet" alternatívájaként – és kritikájaként – azonban mindig jelen volt egy kevésbé radikális, szerényebb "második modern" is. A harmincas évek takarékos, szikár közép-európai lakóház-építészetét az egyszerű, nyeregtetős tömegek jellemezték. A falu modernizálásának a programja vagy az elővárosi szociális lakóház-építés aligha lett volna elképzelhető lapostetős villákkal. A mai családi házak tervezői mindkét irány tanulságaiból merítenek, és emellett távolabbi forrásokból is, például a skandináv vagy a portugál építészetből.
Felmerül a kérdés: van-e lényegi különbség az itt szereplő négy ország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország családiház-építészete között? Az itt közölt épületek alapján nincs, minden családi ház állhatna a V4-ek bármelyik országában. Ez a négy ország egy egységes, hasonló történelmi gyökerekből táplálkozó kulturális tér része. Természetesen a kötet nem a négy ország "átlagtermését" kívánja bemutatni. A válogatás szempontjai is közrejátszottak abban, hogy ezek a családi házak hasonló tervezői magatartást mutatnak. De vajon észrevehető-e különbség e négy ország és más európai országok családiház-építészete között? Erre a kérdésre már nehezebb válaszolni, hiszen a német vagy a francia építészet mindig gyorsabban és könnyebben követte a manifesztumokat, az éppen aktuális építészeti programok által mutatott utakat. A közép-európai építészet mindig óvatosabb volt, ami a radikális fordulatokat illeti, és kritikusabb az új eszmékkel szemben. Mindig képes volt összeegyeztetni olyan formákat, amelyeket eredetileg különböző törekvések inspiráltak. A mai építészetre ez még fokozottabban érvényes. Tőlünk nyugatra az építészeti és általában a kulturális diszkurzust egyre inkább ideológiák uralják. Sok új épület nem más, mint egy ökológiai tézis alkalmazása, mint például a körforgásos gazdaság, vagy az építőanyagok újrafelhasználásának a követelménye. Ez olyan építészethez vezet, ahol a forma kérdése lényegtelenné válik, az ökológiai korrektség – úgymond – majd megteremti a saját esztétikáját! Ez a tudatos "antiesztétika" az itt közölt házaktól – szerencsére – idegen. Lényeges vonásuk az anyag hangsúlyozása – szöges ellentétben a húszas-harmincas évek funkcionalista villáinak fehér anyagtalanságával. A tervezők a korábbi évtizedek szűk anyagválasztékának lényeges kibővülésével, a szerkezeti-részletbeli kötöttségektől megszabadulva, szokatlan felületképzési lehetőségeket, kontrasztokat keresnek. A kőzúzalék, a hullámpala és a bontott tégla mellett megjelenik a látszóbeton és a vörös "svéd" festés, sőt, a feketére égetett "japán" fafelület is. Globális regionalizmus – mondhatnánk – nem csak a "helyi" ízek, hanem más nemzeti konyhák "specialitásai" is megtalálhatók ma már az építészet étlapján. A feszültség a környezettel való hasonulás és kontraszt gesztusai között mindenütt jelen van. A táj kertészetileg megformálva, urbanizálva jelenik meg. A családi ház, mint a természethez való visszatérés lehetősége, utópia, álom csupán: a város valósága közelebb van, mint a fotókon látszik.
Nem kerülhetjük el a kérdést: vajon létrejöhet-e még saját identitással rendelkező hely abban a térben, amelyet "vidéknek" vagy "természetnek" nevezünk, vagy áldozatul esik a környezetet homogenizáló folyamatoknak?
És ha még léteznek ilyen helyek, vajon megmutatkoznak-e a lakóházakban? Egyáltalán, lehet-e a családi ház az ellenállás helye a globális urbanizációval szemben? Az új családi házak függetlenségre törekednek, elkülönülnek a várostól és már nincs közük a faluhoz sem. Telkük, mint "öko-kert", legfeljebb a család ellátását segítheti. Azok az építészek, akik e házakat tervezték, jól ismerik a szocialista évtizedek mindennapi lakóház-építészetét, akkor is, ha már a szocializmus összeomlása után nőttek föl, tanulták meg mesterségüket. Az új helyzet "térbeli fordulatot" hozott: intellektuális és anyagi "befektetést" a lakható térbe – nem formai motívumokba, mint korábban a posztmodern építészet. A bemutatott épületek kifejezésmódja nem kötődik sem a posztmodernhez, sem a regionalizmushoz vagy a nemzeti formahagyományokhoz, inkább a kelet-közép-európai építészet előtt megnyílt új lehetőségeket mutatja. Építészeik előtt már kitárult a világ: utazhatnak, nyugat-európai vagy amerikai egyetemeken is tanulhatnak, külföldi irodákban is dolgozhatnak, széleskörű tapasztalatokat szerezhetnek. Mindez olyan megoldásokhoz, anyagokhoz és részletképzéshez vezet, amelyek ebben a régióban korábban elképzelhetetlenek és megvalósíthatatlanok voltak, de ugyanakkor a "bőség zavara" nem vezet formai tobzódáshoz. Ez a mértékletesség, a korábbi évekre jellemző nagy gesztusoktól való tartózkodás, a modern építészet éthoszának újraértelmezésében gyökerezik, eszközeit új szerkezeti, anyagi és térbeli lehetőségekkel és hatásokkal gazdagítja. "Világlátott" házak!
Moravánszky Ákos
28+84 Houses
SZERKESZTŐK
Kovács Csaba építész, egyetemi docens, tanszékvezető a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Építészeti Intézet, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökségi tagja.
Nagy Csaba építész, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökségi tagja
Nagy Iván DLA építész, egyetemi docens a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építészmérnöki Kar, Exploratív Építészet Tanszék részére.
Borsos András építész, a Visegrádi 4 Családi Házak program kurátora
SZAKÉRTŐI VÉLEMÉNYEK
Moravánszky Ákos az Építészettörténeti és Építészetelméleti Intézet emeritus professzora, ETH Zürich
Jan Stempel építész, professzor, a prágai Cseh Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kar Építészeti Tervezési Tanszékének vezetője.
Krzysztof Ingarden építész, professzor, az Andrzej Frycz Modrzewski Krakkói Egyetem Építészeti és Képzőművészeti Karának dékánja.
Andrea Bačová építész, egyetemi docens, a Szlovák Műszaki Egyetem Építészeti és Dizájn Kar Lakóépületek Építészeti Intézetének vezetője, Pozsony, a PROJEKT folyóirat főszerkesztője.
ANGOL FORDÍTÁS Németh Anikó Annamária
KORREKTÚRÁZÁS Götz Eszter
DIZÁJN ÉS BETŰSZEDÉS Kaszanyi Nóra
FELELŐS KIADÓ Krizsán András DLA I Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke
KIADÓ Magyar Építőművészek Szövetsége 2. sz. Ötpacsirta utca, Budapest, 1088 H-1088
NYOMDA Pauker Nyomda ügyvezető igazgatója: Vértes Dániel
V4 LOGO Puskás Barnabás
ISBN 978-615-82212-1-4
