Most őszintén. Milyen? – Kritika a Magyar Zene Házáról

Valóban természetközeli élményt nyújt a Magyar Zene Háza? Milyen egy üvegfalú koncertteremben zenélni? Vajon többet tud-e Sou Fujimoto a magyar építészeknél? Többszerzős kritikánkban ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Az írás zenészek és építészek, Mátrai Péter, Tóth Levente, Török Dávid és Nagy Csaba tollából született.

A budapesti Városliget egyik új épületét, a Magyar Zene Házát ez év elején adták át a látogatóknak, ám már a 2021 decemberében tartott sajtóbejárás után számos véleménycikk született róla. Mi az Építészfórumnál úgy véltük, hogy érdemesebb pár hónappal később, már az épület használatbavétele és „belakása" után megfogalmazni róla gondolatainkat. Szerzőink a Liget Projekt ellentmondásait egy pillanatra félretéve, zenész és építész szemmel, őszintén írták le véleményüket.

Mátrai Péter – építész, zeneszerző

A Városligeti park csendjét az elmúlt néhány évben két új épület építési zajai zavarták meg. A Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum nőttek ki szemünk láttára a semmiből. A japán Sou Fujimoto már átadott és Ferencz Marcel hamarosan elkészülő opuszai az elmúlt évtizedek nemzetközi építészeti trendjét gazdagítják egyedi vonásaikkal. Teoretikusan és stilárisan vállaltan távolságot tartva a Hősök tere és a Vajdahunyad-vára milleniumi épületegyütteseitől, hosszú évtizedekig fogják meghatározni a Liget eme területének arculatát.

Meggyőződésem – noha nem valószínű, hogy a tervezés során a két építész erről egyeztetett volna – hogy a két épület egyetlen kompozícióként (is) értelmezhető. A két különböző, a pontszerű és a vonalszerű gesztus így együtt szemlélve, egymás kölcsönhatásában számomra még erőteljesebb üzeneteket hordoz. A park lassan végleges formát öltő felületi rendszere, amőbaként pulzáló sétányaival, gyepfoltjaival, facsoportjaival szinte összebéklyózza egymással a két épületet.

Fujimoto érezhetően nagy empátiával és gondossággal közelített a helyhez és a feladathoz. A ház képlete egyszerű: három egymás fölé szerkesztett öntörvényű, karakteres elemből építkezik. A föld alatt egy súlyos vasbeton tömeg rejtőzik, felette könnyed, redőző üveghártya, s odafenn az amorf, lebegő tetőidom. S mivel egy parkban vagyunk, kézenfekvő az analógia: gyökérzet, (fa)törzs, (lomb)korona. E három zóna funkcionálisan is három különböző szerepet tölt be, s mind a három főtémaként értelmezhető. Odalenn, a múlt kútjában, a zenetörténet évszázadainak tematikus labirintusában bolyonghatunk, majd a Hangdómban érkezhetünk meg a mába. A park szintjén a jelen történéseinek lehetünk részesei. Itt tágas foyer fogad: shoppal, kávézóval és étteremmel, s két különböző méretű és diszpozíciójú, üvegfalú előadótérrel.
Legfelül, a vaskos "kalapban" a kutatás, a tanulás és tájékozódás terei sorakoznak – a jövőt fürkészhetjük itt, transzparens térsorban.
A három egymás feletti réteget egyetlen vertikális elem, a térsor súlypontjába szerkesztett méretes körlépcső fűzi egymáshoz. Lefelé robosztus, fehér spirálként fúródik az alsó, szintén hófehér térbe, felfelé bravúrosan függesztve, szinte lebegve kúszik a "kalap" terébe – akár egy hámozott almahéj.

Ezzel voltaképpen le is írtam a ház funkcionális, téri rendjét. Muszáj azonban néhány további attribútumról is szót ejtenem, amelyek unikálissá teszik a Zeneházat. Az egyik a határfelületek értelmezése, a kint és bent örök építészeti dilemmája. Fujimoto dacolva a kényes akusztikai elvárásokkal "eltünteti" a határoló falakat, látszólag ez az armatúra  nélküli, dupla üvegredőzet "tartja" a mozgékony tetőzetet. Másik gesztusként a hatalmas amorf tetőlepény teljes alsó felületére (a külső és a belső térben is) csonka csillag-alakú elemekből kamuflázs-szerű, aranyokker színű pikkely-hártyát függeszt – ezzel eléri, hogy a park szinte átfolyik a házon.
További fontos gesztus, hogy a tetőidomot számos, kisebb-nagyobb sokszögű lyukasztással töri át. Szándéka többcélú: biztosítani, hogy néhány megőrzött fa a tetőn keresztül tovább élhessen, nőhessen, továbbá, hogy a fény odafentről, néhol közvetlenül, néhol üvegezett falú kürtőkön át, a tető alatti (belső és külső) terekbe juthasson. De szólnunk kell egy harmadik effektusról is: nappal az ég és felhők, este, a sötétben az égbolt és a csillagok szemlélhetők ezeken a perforációkon keresztül.

(Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Néprajzi Múzeumnál hasonló építészeti gesztusok fedezhetők fel. Ott az álcázást a homlokzat fém függönyfal mátrixa jelenti, a fényalagutak pedig enyhet adó teraszokként a két mesterséges domboldal felületébe fúródnak be.) Rendkívül megejtő élmény a ház esti átlényegülése. Érdemes még nappal érkezni a házhoz, s megvárni, hogy leszálljon az est. A környezetet nappal hatalmas, töredezett tükörként visszatükröző üveghomlokzat ezt a képességét elveszítve lassanként áttetszővé válik, s a külső és a belső tér szinte eggyé olvad. A hullámzó pikkely-hártya metamorfózisa is lenyűgöző, a sötét beálltával, a külső épületvilágításoknak köszönhetően szinte felizzik a szemünk láttára.

Alkalmam volt Fujimoto legfőbb truváját, a két koncertterem és a külvilág vizuális összekapcsolását is megtapasztalnom. Egyetlen koncertélmény alapján korainak érzem sommás akusztikai ítéletet alkotni erről az alapkoncepcióról, mindenesetre ezen az esti koncerten különleges vizuális élmény volt a zenészeket a végtelenbe nyíló térben látnom-hallanom, háttérként a kivilágított Vajdahunyad-vára látványával.

Tóth Levente – zenész

Zenészként látni a Városliget szívében található Magyar Zene Házát igazán érzelmes pillanat volt számomra, hiszen már a ház nyitóhétvégéjén felléphettem a TanBorEn Trió tagjaként, ráadásul háromszor. Már az épület elé érve szembetűnő volt, hogy valami jó értelemben véve szokatlant látok. A gyönyörű formákról és ívekről a zenében kirajzolódó hangok és dallamok ívei jutottak eszembe.
A zenész szakma talán már komikus részét képezheti az, hogy az épületet először nem a főbejáraton, hanem a művészbejárón keresztül láthattam meg, hiszen a hangszereinket ott lehetett kipakolni és bevinni a színpadra. Az épület tervezőjének munkáját dicséri, hogy nekem azonnal a Zeneakadémia nagyterme jutott eszembe a mennyezeten elhelyezkedő arany falevelek sokasága láttán. Így egyből egy fokkal otthonosabbnak éreztük magunkat, hiszen a Zeneakadémián is volt már szerencsénk fellépni több alkalommal.

Mivel három különböző napszakban adtunk koncertet, így pláne elsőkézből élhettük át azt, ahogy a tér körülöttünk tulajdonképpen „zsugorodni kezd". Napközben, koradélután még teljesen egybeolvad a színpad mögött felállított üvegfalnak köszönhetően a környezetével, a zölddel, a sétáló emberekkel, már-már utcazenei hangulatot idézve, hisz még kintről is be-bekukkantottak az arra járók. Az est beköszöntével a külvilág határtalanságát felváltotta az igazi koncerttermi hangulat. Mintha egy másik helyszínen adtunk volna koncertet. Igazán remek volt ezt az illúziójátékot átélni, pláne a színpadon.
Az üvegfalak természetesen nem csak a látvány, de az akusztika szempontjából is nagyon izgalmasnak bizonyultak. Minden koncertterem akusztikája más és más, olyanok egymásnak, mint két idegen.

A művész(ek) és a helyszín kapcsolata azzal kezdődik, hogy bemutatkoznak egymásnak. Meg kell ismerni a másikat és összeszokni vele. A TanBorEn esetében a teremmel ez egészen szépen alakult. Egy nagyon érdekes társra leltünk a teremakusztika személyében, ami az ütőhangszerekkel (akár dallam-, akár ritmushangszerekkel - hisz mindegyikből volt a színpadon szép számmal) az elején kevésbé volt kompatibilis, lévén enyhe visszhangzása miatt. Azaz mindegyik hangszer máshogyan reagált a környezetére. Teljesen más például egy lassabb, lírikusabb tételt tolmácsolni, mint egy dinamikus, ritmikus művet előadni ugyanabban a teremben. És persze ne felejtsük el, hogy az akusztikus hangzást mindenképpen szerettük volna megőrizni, ezért semmilyen hangosítást nem használtunk. De a megfelelő verőhasználat és az alkalmazkodás végül egy szép kölcsönhatást eredményezett, összepasszoltunk. A koncertekre már kitapasztaltuk, hogy "mi merre hány méter", tudtuk hova kell helyezkednünk a színpadon és milyen arányokat kell játszanunk. Végül következhetett az örömzene.

Pár hónappal később, amikor mint látogató tértem vissza a Házba, egészen más érzés volt átlépni a bejárat küszöbét. Beléptem és azonnal magával ragadott az egyedi, sajátos atmoszféra. Először az enyhén jobbra lévő látványos csigalépcső ragadta meg a figyelmem, aztán a mennyezet; a kortárs építészet varázsa, párhuzamban a természetközeliséggel. Ezt a helyet nem csak a koncertek látogatása miatt érdemes felkeresni, hanem pusztán az épület szépsége végett is.

Török Dávid – építész

Az én generációm a sztárépítészek világába született bele. Az internet még gyerekcipőben járt, elsősorban az El Croquis folyóiratnak köszönhetően naprakészek voltunk Alvaro Siza, Herzog & de Meuron, Toyo Ito, Frank Gehry, Peter Eisenman munkáiból. Negyedéves koromban egészen elbűvöltek Zaha Hadid gyönyönyű papírmakettjei, új korszak beköszöntét jelentette Rem Koolhaas "S, M, L, XL"-je, de az igazán követendő példát Kazuyo Sejima és a SANAA iroda munkái jelentették. Analitikus munkamódszerük az önálló használati egységek minél tisztább kapcsolati rendszerét kutatta formai kísérletek sorozatával. A japán újhullám ebből eredeztethető alaprajzi tisztasága szépen összecsengett a hazai építészeti oktatás törekvéseivel is, így könnyed formai játékossága sok fiatal számára jelentett követendő mintát az ezredfordulón.

Sou Fujimoto konceptuális építészete ebből a világból táplálkozik, számára a gondolat tisztasága mindennél fontosabb. A városligeti múzeumnegyed első megvalósult épületeként a Magyar Zene Háza e tekintetben nem is marad adósunk. A föld alá süllyesztett, és a tetőszerkezetbe elrejtett funkcionális egységek képlete, egy szellős, parkba illeszkedő, transzparens kompozíciót eredményezett. A tervező eredeti szándéka tisztán olvasható, a megvalósult épület következetes döntések sorozatából jött létre, ami hatalmas érték. Az épületet alaposan körbe járva nem panaszkodhatunk a megvalósulás részletképzései miatt sem, a 15 méter magas üvegfalak látványa, a különböző szerkezetek pontos síkbeli találkozása tetszetős részleteket eredményeznek. A pályázati terveken még íves, a megvalósulás során szegmensekké átalakult elemek sem keltenek hiányérzetet, sőt a külső üvegfalak esetében a tört vonalvezetésnek köszönhetően még izgalmasabb téri helyzetek is születtek. Az átlátható szellős földszint ékessége a függesztett csigalépcső, mely bravúros nagyvonalúsággal köti össze a három eltérő funkcióval bíró szintet. Az épület meggyőzően hozza, amit a tervek alapján vártunk tőle, a tiszta képlet, a fák közé illesztett, áttetsző pavilon gondolata emblematikus épületet eredményezett. Visszaemlékezve egyetemi éveimre ez az építészeti világ tartott lázban minket, ahol a gondolat tisztasága automatikusan teremti meg a szükséges építészeti részleteket.

A diplomafélév óta eltelt 20 év során sok új idea született. A "sztárépítészek" tárgyszerű, ikonikus építményeiről a szakmai figyelem az építészet hagyományosabb értékeit kutató, tektonikusabb világ felé fordult. A tiszta ideológiákra épülő koncepciók helyébe egy heterogénebb, az ellentmondásokból építkező építészeti magatartás lépett. Az ezredforduló hightech minimalizmusát a hangoltság iránti vágy váltotta fel. Pazár Béla szavaival élve az "érdektelen építészet"[1] vált ideává a képekkel elárasztott, érdekességet hajszoló világunkban. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor Stockholmban felkerestem Asplund városi könyvtárát. Csak elfogult szakmai kíváncsiságomnak köszönhetem, hogy külső visszafogottsága ellenére mégis beléptem a kívülről egészen érdektelen épületbe. A belső tér magával ragadó emelkedettsége minden képzeletemet felülmúlta. Azóta is próbálom megérteni eszközrendszerét, megfejteni varázsát, mely sokkal inkább belső titkaiban, mint külsőségeiben rejlik. Fujimoto most megvalósult épülete hozza, amit reméltünk. Nem okoz csalódást. Építészeti értéke nem a titokzatosság.

Nagy Csaba – építész

A Magyar Zene Háza meggyőző kortárs épület. Az építészeti gondolat, az épített és természetes környezet összeolvadása tökéletesen átjön a megvalósult épületen is. A transzparens üvegfalon keresztül a koncertélmény olyan, mintha a parkban, szabad téren lennénk. Nappal a természetes fény bejön az épületbe, este a belső mesterséges fény szűrődik ki a természetbe. A légiesen felülvilágított, könnyed fekete pászmákra függesztett körlépcső fehér spirálként vezet le a fehér mélybe, a kiállításhoz. A főként digitális technikákra épülő kiállítótér a földszinttel ellentétben befelé forduló, a környezettől független környezetet kíván, ahol a kiállítás élménye magával visz és elfelejted, hogy a föld alatt vagy. 

Mi kell ahhoz, hogy ez az épület lehessen ma Budapesten szinte az egyetlen ikonikus kortárs épület, mely a tervpályázati gondolatokat át tudja ültetni a kiviteli terveken túl a materializált valóságba is? Sou Fujimoto miért tud többet, mint mások? 

Ezek a gondolatok jutottak eszembe az épületbejáráskor és foglalkoztatnak ma is.  Világos, tiszta és egyszerű a koncepció, és minden más ezt szolgálja. A tartószerkezet láthatatlan, a lépcső függesztéke a fokokon könnyedén hatol át. Az üvegnek nincs fölösleges kerete, és nincs benne osztás sem. Nincs, pedig úgy olcsóbb és könnyebb kivitelezni. A teremakusztikát állítható üvegpanelek oldják meg úgy, hogy a hangot a mennyezet nyeli el. A faburkolatú belső tömb tömeg marad és a külső falakon is át lehet látni. Mindenre lenne olyan egyszerűbb, olcsóbb megoldás, melytől azonban szétesne az összhatás. A kreatív tervező megismeri a környezetet és a feladatot, majd innovatív, számára is izgalmas megoldást keres. A projekt többi szereplőjében azonban legtöbbször nagy a félelem az innovációtól, és a megszokott biztonságos úton szeretnének járni. Sokszor már egy pályázat zsűrijén elvéreznek az olyan megoldások, ahol a kiállítótér például a terepszint alatt van, és a későbbiek során sincs meg a bizalom a tervező iránt, aki úgy érzi a folyamat során az eredeti koncepció nem fejlődik, hanem sérül, sokszor el is vész.

Biztató példa számunkra a Magyar Zene Háza: zenemű, melyet a komponista megírt, a zenekar pedig eljátssza pont úgy, ahogy megírták. A nehezebb részeket is eljátsszák, a hangszerelés összetettsége, a harmóniák, hangsúlyok is megmaradnak.
Köszönet a karmesternek és a zenekarnak, akik megértették és megszerették a kottát és eljátszották úgy, hogy nekünk a közönségnek is magas színvonalú, maradandó élményt nyújtson.

Mátrai Péter, Tóth Levente, Török Dávid, Nagy Csaba

Szerk.: Paár Eszter Szilvia

 

[1] Pazár Béla: Érdektelen építészet, in: ARC 4, 102.oldal