Nézőpontok/Kritika

Műfajközi kísérlet — Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945–1960

2008.12.11. 07:49

Bonta János könyve formai szempontból sajátos műfajközi kísérletnek tűnik: egyszerre memoár és egy építészettörténeti kézikönyv vázlata. A szerző őszintén vall a szocreálhoz fűződő nézeteiről, tanáraihoz és kollégáihoz fűződő viszonyáról, miközben korabeli tapasztalatai alapján formál határozott véleményt az időszak legjelentősebb épületeiről.
A TERC kötetéről Haba Péter írt recenziót

Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy Bonta János A magyar építészet egy kortárs szemével 19451960 című kötetében két önálló könyv fut egymással párhuzamosan. Az egyik a szerző személyes emlékeit dolgozza fel, rögzíti azokat a benyomásait, élményeit, melyek a korszak szakpolitikai eseményeivel, a műegyetem korlátozott nyilvánossága előtt vagy éppen zárt ajtók mögött zajló közéletével kapcsolatos. A másik a szóban forgó évek legjelentősebb építészeti vállalkozásainak és tervpályázatainak vázlatos áttekintését kínálja, jórészt korabeli cikkek, forrásmunkák, dokumentációk alapján, a fontosabb művek rövid elemzésével kiegészítve.

A két elbeszélés kronológiai rendben váltogatja egymást: az első fejezet a szerző diákéveiről szól – Bonta sorra veszi a számára meghatározó tanárokat, megpróbálja érzékeltetni a háború utáni újjáépítéssel kapcsolatos sajátos hangulatot, az egyetemen uralkodó szakmai gondolkodásmódokat és beszámol 1947-es skandináviai tanulmányútjáról. A második fejezet az 1945 és 1952 közötti időszak, a háború utáni modern építészet legfőbb feladatait foglalja össze a romeltakarítástól a helyreállításon és az első lakóövezeti terveken, középületeken át a korai típustervekig. Az elsősorban szakirodalmi szemelvényekből építkező fejezet kissé felsorolásszerű stílusát a szerző azzal indokolja, hogy „a háború utáni első időszak nyomorába szorulva, az egyetemi tanulmányokba temetkezve nem maradt sem időm, sem energiám a magyar építészet első lépéseinek figyelemmel kísérésére.”

A következő fejezet ismét a megélt eseményekre alapozódik – a magyar építészet „sztálinizálásának” folyamatát igyekszik megvilágítani. Végzős diákként, friss diplomásként, fiatal egyetemi előadóként szerzett élményei elsősorban Major Máté sajátos szerepére és annak a hosszan elhúzódó vitának a részleteire koncentrál, mely inkább „felülről” irányított ideológiai-politikai, semmint szakmai diskurzus volt (modern építészet vs. szovjet építészet). A legizgalmasabb részletek természetesen nem azok a többé-kevésbé ismert, hivatalos beszámolók és jegyzőkönyvek, melyeket Bonta is bőségesen idéz, hanem amelyekben őszintén vall a saját és kollégái állásfoglalásáról, társadalmi nézeteiről, hitéről, s amelyekben rámutat azokra a szakmai – és nem-szakmai – szempontokra és körülményekre, melyek közel hatvan év távlatából már ritkán vagy egyáltalán nem merülnek fel. Bonta akkurátusan végigveszi a vita legfontosabb fordulatait, az önkritikákat, deklarációkat és hozzászólásokat, kongresszusi összefoglalókat. A szerző kitér azokra a vitákra is, melyek az egyetem falai között, a hallgatók körében zajlottak – megtudjuk például, hogy Bonta és diáktársai szintén bírálták a hivatalosan is elmarasztalt MÉMOSZ-székházat és az Erzsébet téri buszpályaudvart, csak éppen egészen más szempontból. Sajnos azonban Bonta személyes emlékei igen szórványosak és egyes esetekben a témának csak egy-egy speciális szegmensére szorítkoznak, így a szövegforrásokból készült kivonatok és idézetek szükségképpen jóval terjedelmesebb és áttekinthetőbb részt foglalnak el a fejezetben.

A negyedik fejezet címe: Az archaizáló stilizálás építészete. Koncepciójában hasonló a második fejezethez, de Bonta jóval több kommentárt fűz az egyes épületekhez, gyakrabban „szól ki” a szövegből. Érezhető, hogy az '50-es évek első fele már a tudatosan és nyitott szemmel megélt időszak volt számára, s ilyen értelemben a korszak építészettörténeti kutatásai számára érdekesebb is. Itt a hideg tényszerűségen túl számos épületről már határozott véleményt, komoly kritikát is megfogalmaz – mindig a kortárs szakmabeli nézőpontjából. A „kortárs szem” végre valóban az: a fejezet végén a szerző még arra is „veszi a bátorságot”, hogy akkori tapasztalatai fényében pontokba szedje az „archaizáló” építészet pozitívumait és negatívumait. Külön kitér az ún. Weichinger-tanszéken töltött éveire, a KÖZTI-ben vállalt munkáira, a korszak szakmai légkörére.

Talán a legtöbb kevéssé vagy egyáltalán nem ismert részletet, adalékot A sztálinizmus és az archaizáló eklektika alkonya című fejezet tár az olvasó elé. Bonta sorra veszi a szocreál uralmának gyengüléséhez vezető eseményeket és tényezőket – s nem csak a Hruscsov-beszédet, Sztálin halálát vagy az 1954-es és 1956-os kritikai hangú MÉSZ-konferenciákat, de a korszak szellemi vezetője, Kardos György halálát is megemlíti. A szerző rávilágít arra is, hogy a modernhez való visszatérés majdnem olyan összetett folyamat volt, mint a szocreál „hódítás” – érzékletesen vázolja fel a szakmát éveken át uraló furcsa bizonytalanságot, a szocreál igaz híveinek zavarát, a kompromisszumkeresők új utak utáni vágyát, a kénytelen-kelletlen szocreál stílusban alkotók fellélegzését. A fejezet megrendítő emlékeket is rögzít – Bonta így vall: „Nem éreztük át, hogy az általunk propagált irányzat milyen nehéz kompromisszumra kényszeríti az alkotó építészeket. / Nem mondhatom, hogy erről semmit sem sejtettem. De abban a politikai ködben, amely akkor körülvett, elkeseredésük mélységét és indokoltságát nem ismertem fel. Amikor erre visszaemlékezem – és felidézem –, ma már halott kortársaim: Farkasdy Dódi vagy Molnár Péter személyét, mélyen elszomorodom.”

Minden bizonnyal ezek a szövegrészek járulnak hozzá a leginkább ahhoz, hogy a ma még gyakran félreértett, rengeteg sztereotípiával terhelt szocreál korszakot valóban megértsük és ezzel objektív vizsgálatát lehetővé tegyük.

Ugyanakkor kevésbé szolgálja a tisztánlátást, hogy a szerző nem definiálja a címekben (vagyis nagyon hangsúlyos helyen) alkalmazott – feltehetően általa megalkotott – stíluselnevezést, melyet ráadásul két különböző formában is leír („archaizáló stilizálás”, „archaizáló eklektika”). Noha Bonta a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a könyv nem tekintendő történettudományi műnek, az ilyesfajta terminusok mindenképpen magyarázatot igényelnek.

Az 1955-ben tett szovjetunióbeli utazással kapcsolatos emlékek és a saját '56-os élmények („privát történelem”) után az építészek forradalmi szerepére is kitér (bár mint írja, „az építészek nem játszottak hangzatos szerepet...”).

A záró fejezet az általános helyzetképet felvázoló néhány bekezdés után sajnos szinte csak egy megjegyzésekkel bővített épületlistává szűkül – az '50-es évek második felének építészeti „produkcióját” a korábbi korszakokéhoz képest indokolatlanul szűkszavúan tárgyalja – még akkor is, ha tudjuk, hogy ezekben az években a beruházásokat visszafogták. Szembetűnő, hogy ezzel majdnem azonos terjedelmű a könyv témáján már átlépő alfejezet („kitekintés”), mely már az 1960–1970-es évekbeli folyományokat tárgyalja.

Bonta János könyve formai szempontból sajátos műfajközi kísérletnek tűnik: egyszerre memoár és egy építészettörténeti kézikönyv vázlata (ahogy ő fogalmaz, „egy történettudományi mű előkészítője”). A szándék igen figyelemre méltó – a személyes, szubjektív benyomások, tapasztalatok a tényekből összeálló, történészi szemmel megírt korrajzzal lép(het)nek párbeszédbe. E kötetben azonban a mérleg nyelve időnként kibillen, a szerző néha jócskán eltávolodik egyik vagy másik műfajtól, s a „személyes” és a „történeti” elbeszélés közötti izgalmas áttűnések, találkozási pontok felfedezése az olvasó dolga lesz. Ez persze önmagában nem probléma, ha a szöveg finoman, szinte észrevétlenül, mintegy a „sorok között” vezeti az olvasót.

Mindemellett a mű jelentős mennyiségű adatot és képet, s persze sok, eddig homályban lévő tényt gyűjt egybe, s ekképp az egyre inkább sürgető feladat, a háború utáni évtizedek építészetének történeti feldolgozása számára – a szerkesztési-szerkezeti problémáktól, egyensúlytalanságoktól függetlenül – fontos segítség lesz.

Haba Péter