Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán
Kultúrtörténeti és esztétikai alapról vitatják építészek és építészettörténészek az ország egyik legjelentősebb intézménye, a Szépművészeti Múzeum bővítését. A koncepció érvényességének kérdése eddig még fel sem merült, pedig egy intézmény funkciójának figyelembevétele nélkül komolytalan bővítési terveket készíteni. Barkóczi István muzeológus írása.
A Szépművészeti Múzeum világon egyedülálló harmóniájú, fenséges tömege a budapesti Hősök-terét uralja. Az épület méltósága gondosan mérlegelt egyensúlyából, kiérlelt arányaiból, visszafogott, klasszicizáló elemeiből, bejáratának lenyűgöző magasságából, belső tereinek nagyvonalú, változatos, mégis emberi léptékű kialakításából adódik.
65 évvel a háború után sajnos még mindig nem a háborúban elszenvedett károk helyreállításáról van szó, hanem olyan nagyszabású beruházásról, mely nem a meglévő értékek helyreállítását tűzte ki célul, hanem egy, a múzeumi alapfunkciókhoz nem szorosan kapcsolódó bővítést, mely még durván be is avatkozna ebbe az egyedülálló épületbe és annak környezetébe.
Egy építkezés két alapvető részből tevődik össze: programból és megvalósítási tervből. Ha egy meglévő intézmény bővítéséről van szó, akkor legelőször is tisztázni kell azt, hogy mennyiben látja el megfelelően funkcióját az eredeti épület; milyen esetleges új funkciók igényelnek helyet, és mennyire indokolt azok közvetlen kapcsolata a meglévő épülettel. A legfontosabb azonban, hogy a bővítés gondolata során olyan teljes és egységes koncepció, azaz megoldás kristályosodjon ki, melyben minden a helyére kerül. Nem lehet azt mondani, hogy most csak ezzel és ezzel a funkcióval foglalkozunk, a többivel pedig később. Ha ez így történne, nagyobb lenne a kár, mint a haszon.
Egy múzeum legfontosabb feladata a gyűjtemények megőrzése, „karbantartása” és bemutatása. A Szépművészeti Múzeum alapvetően a Régi Képtár számára (kis túlzással az Esterházy Képtárnak) épült (ez az első emeleti teremsor), valamint a nagy száma ellenére is aránylag kis teret elfoglaló Grafikai Gyűjteménynek, továbbá szobroknak – azaz a „szépművészet” különböző ágainak, és a hozzájuk tartozó könyvtárnak. (Az Antik és Egyiptomi gyűjtemények csak a 20. század elején kerültek a Múzeumba.)
A tervező, Schickedanz Albert nagyvonalú koncepciójával nem csak gyönyörű, „klasszikus” múzeumot és „modern”, a legújabb technikai vívmányokat is alkalmazó épületet alkotott, hanem építészeti allegóriát is, melyben a különböző stílusú földszinti, nagy csarnokok az európai kultúra folyamatosságát reprezentálják.
Schickedanz szorgalmazására kerültek felbecsülhetetlen értékű, eredeti öntőformában készült szobormásolatok is a stílusban hozzájuk illő csarnokokba – kiteljesítve ezzel a kultúrtörténeti koncepciót. (Ez a gyűjtemény sajnos nem került helyreállításra a II. világháború után és ma vidéki múzeumokban kallódik.)
A múzeum-látogatás tudatos része, hogy egy magas lépcsősor „fáradságos” megmászása után, aránylag sötét előcsarnokból jutunk el a világosságba, a művészetek birodalmába. Felemelő ez az érzés, katartikusnak mondható élménnyel. Ez tehát olyan párját ritkító, egységes építészeti és muzeológiai koncepció melyet csak akkor lenne érdemes megbontani, ha jobb koncepció várna megvalósításra.
A Múzeum első 50 évében, az épülethez kapcsolódóan kikristályosodott egy, az építészetet értő és méltó módon kihasználó muzeológiai gyakorlat, mely a gyűjteményeket egymástól elkülönített egységekben mutatta be a számukra legelőnyösebb módon: iskolánként, időrendben. Ez a rendezés lehetőséget nyújtott a gyűjtemények „teljességének” hangsúlyozására. Ilyen teljességgel ugyanis csak nagyon kevés múzeum büszkélkedhet. A példa kedvéért - most csak a legfontosabb gyűjteményt - a Régi Képtár első emeleti teremsorát alapul véve kiemelnénk, hogy abban Pigler Andor volt főigazgató, az 1950-es évek végén olyan szigorú szakmai rendbe, logikus egymásutániságba, esztétikai kánonba sorolta a képeket, hogy a látogató egy- (vagy több-) órás sétája során teljes és összefüggő képet kapott az európai festészet történetéről – remekműveken keresztül. Ez volt a Szépművészeti világattrakciója, melyet szakemberek is csak a legnagyobb elismeréssel emlegettek. Ennél többet nem lehet az átlag-látogatóért sem tenni.
Az egység azonban felborult az 1990-es években, amikor az alagsori bővítés mellett végiggondolatlan és elhamarkodott módon avatkoztak be a főépület kialakult rendjébe. Indokolatlanul építettek ugyanis új kiállítási tereket pl. hagyományosan raktár-helyre, anélkül, hogy valódi megoldást kerestek ill. találtak volna az égető raktárhelyzet megoldására. (Itt a másfélemeleti Holland Kiállításra utalok.)
Ma a Múzeumba lépve nem tudjuk rögtön hol is vagyunk. Nincs tájékoztató a gyűjteményekről és arról, hogy azok hol találhatóak. Ezt az információt nehéz is lenne megadni, mert szinte minden, mindenhol található (régi képek és szobrok szinte minden teremben és csarnokban láthatóak) – szemben a nagy külföldi múzeumok áttekinthető és évtizedeken át megőrzött, logikusan felépített, rendszerezett kiállítási struktúrájával és az ahhoz kapcsolódó információs rendszerrel. Nagy hiba volt a holland rész kiemelése az első emeleti Képtárból és külön, távoli teremsorba való helyezése az ún. másfél emeleten – a Régi Képtár volt Tanulmányi Raktára helyére. Ezzel megszűnt a Múzeum fő erénye, hogy egyetlen, töretlen sétával bemutassa az európai festészet történetét. A látogatóknak ugyanakkor csak töredéke veszi a fáradságot, hogy felkeresse az egy szinttel magasabban található, a fő útvonalból kieső gyűjteményrészt.
Ez a szakmailag indokolatlan terjeszkedés a minőség rovására is ment. Jelenleg nagyon sok másodrangú kép gyengíti a remekművek hatását. Ezen „másodrendű” művek ugyanakkor nem lebecsülendők, hisz gazdag hátteret nyújthatnának egy látogatható tanulmányi raktárban (ahogy ez korábban már létezett) ill. szakmai időszaki tárlatok alkalmával, melyek a mega-kiállításokhoz hasonlóan (ill. azokat felváltva) vonzhatnák a közönséget – fontos tanulmányi, oktatási szerepet is betöltve.
Az épület és gyűjteményeinek elógiuma után, nézzük meg a bővítés, a főépület előtt tervezett földalatti kiállítási és közösségi helyiségeket tartalmazó blokk indokoltságát és a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket:
1. Elbírja-e az Intézmény, az Ország, a Költségvetés ezt a növekedést – nem csak az építkezést, hanem az új rész későbbi fenntartását is?
2. Megoldja-e a bővítés a gyűjtemények Házon belüli helyproblémáit? Van-e annyi új, elengedhetetlen funkció melyeket már semmilyen más módon nem lehet elhelyezni az ódon falak között?
3. Milyen tanulsággal szolgál a 25 éve tartó „rekonstrukció”? Az eddig végzett munkák vajon időtálló, szakmailag megalapozott új részekkel gyarapították a Múzeumot, egy elképzelt ideális állapotot szem előtt tartva, vagy ötletszerűen, amire éppen pénz volt?
Bővítés csak ezen kérdések tisztázása és konszenzusos elfogadása ismeretében megengedhető. A válaszok maguktól adódnak:
1. A Házon túlnyúló terjeszkedés olyan működési költségtöbbletet jelenthet, melynek fenntartása súlyos és indokolatlan terhet róhat a gazdaságra. (Ezt a terhet nem viselheti az intézmény, hisz vitán kívül áll, hogy egy múzeum önfenntartó legyen.)
2. Házon belül mind a hat gyűjteménynek megvan, ill. meg lehetne a helye, raktáraikat is beleértve. (Természetesen mindez beruházás függvényében.) A jelenlegi állapot azonban nem ezt a képet mutatja. Nincs stratégiai elképzelés az egyes gyűjtemények és funkciók állandó helyére, indokolt méretére – pl. az Állandó Kiállítást nem bővíteni, hanem szűkíteni kell annak érdekében, hogy csak a legkvalitásosabb darabok szerepeljenek ott. Az indokolt méretű, „tanulmányi jellegű”, azaz látogatható raktárak kialakítására sincs elképzelés. Itt a legnehezebb és legfontosabb feladat a Régi Képtár tanulmányi raktárának 25 éve halogatott kialakítása (a régi raktár mennyezete ugyanis akkor megroggyant majd később azt kiállítási területnek állították helyre). Megoldandó feladat a rendkívüli kincseket rejtő Szobor Gyűjtemény állandó helyének kialakítása is, és jelzésszerűen (egy teremben) a másolatgyűjtemény egy összefüggő csoportjának visszahozatala is kívánatos lenne. Muszáj állandóan hangsúlyozni, ezek mind csak házon belül képzelhetők el.
3. Tanulságosak az elmúlt 25 év építkezései, a Házon belül történt munkák és a Szondi utcában megépült Könyvtár és Restaurátori Blokk. A Könyvtár építése idején, 1995-ben, ez a funkció nem volt elég az állami támogatáshoz ezért kibővítették azt új, Restaurátori Blokkal. Leszámítva most annak elfogadhatatlanságát, hogy a restaurálás házon kívülre kerüljön, előre nem látott fejleményként egy évvel az új műhely megépülése után, gazdasági kényszernek engedve, elbocsátották a Múzeum festő-restaurátorait. Az új, hatalmas, egyébként nem szerencsés kivitelű teret külsős munkatársak használják azóta is – főleg külső munkára. A gyűjtemények szempontjából így az kihasználatlan. A kisszámú „házi” restaurátor pedig a Házban van, ahova tartoznak és ahol szükség is van rájuk.
Az 1990-es években a Múzeum logikusan terjeszkedett a pince (tkp. mélyföldszint) irányába. A bővítés stílusa, struktúrája és minősége vitatható, ugyanakkor mégiscsak hasznos tereket nyitott gyűjteményeknek, kiállításoknak, raktáraknak és kiszolgáló helyiségeknek. Azonban ez a terjeszkedés mintha függetlenül folyt volna az eredeti épülettől és funkciótól, és nem aknázta ki megfelelően a helyet – így a mélyföldszint nyújthat még további terjeszkedési lehetőséget.
Határozottan állítható ezért, az eredeti hatalmas csarnokok, valamint a pincében kialakított terek a felmerülő új funkciók elhelyezésére is alkalmasak lennének, úgymint (kisebb) időszaki kiállítások, előadóterem, étterem, ajándékbolt, gyermek és felnőtt foglalkoztatók, ruhatárak és öltöző helyiségek.
A 25 éves „rekonstrukció” alatt sajnos még csak gondolati szinten sem jutottak el az Épület ideális állapotának megtervezéséhez („újraálmodásához”). Akkor miről van itt most tulajdonképpen szó? Bővítményről, amely nem biztos, hogy jogos igénnyel lép fel a gyűjtemények helyzetével szemben? Bővítményről, amely szervesen nem kapcsolódik a múzeumi alapfunkcióhoz (hisz deklaráltan turisztikai szolgáltató helyiségek lennének), illetve melynek kiállító csarnoka minden valószínűség szerint csupán átmeneti igény kielégítésére szolgálna, hisz házon kívül nagyobb indokoltsággal lenne megvalósítható, mint „házon belül”?
Nagyon enyhe szavakkal kifejezve: nem szerencsés megalomániás projektek dédelgetése és megvalósítása, amíg az eredeti épület rekonstrukciója és a múzeum eredeti, legfontosabb alapfeladatainak megoldása csorbát szenved.
A félreértés, illetve a legnyomósabb vélt indok a (földalatti) terjeszkedésre a nagy, nemzetközi (ún. mega-) kiállítások rendezése. A félreértés itt több szintű, de csak két ellenérvet ragadunk ki:
- nem valószínű, hogy hosszú életű lesz ezen kiállítások megszervezhetősége, ugyanis rengeteg szakmai érv szól ellenük, melyeket egyre erőteljesebben hangoztatnak is a külföldi kollégák;
- semmi nem indokolja, hogy a Múzeum falain belül kelljen megrendezni ezeket a kiállításokat, még akkor sem, ha a Múzeum szervezi azokat.
Van ugyanis egy budapesti adottság, hogy egy múzeum és egy kiállítási csarnok egymással szemben épültek – elődeink előrelátásának köszönhetően. A Műcsarnok egyedülálló és „bombasztikus” felülvilágítós termeivel nem lehet és nem is érdemes vetekedni – egyszerűen „kihasználás” után kiáltanak. Politikai döntés okozza a Műcsarnok jelenlegi marginalizálódását. Bár a lehetséges önfenntartás céljából Kft-vé alakult, „alternatív” művészetet bemutató kiállításait alig keresi fel évi 20 ezer látogató. Ez a szám kevés ekkora épület fenntartásához.
A Műcsarnok ugyanakkor elbírna havi 100 ezer látogatót is, így egyebek mellett tökéletesen alkalmas lehetne a Szépművészeti időszaki, „vendég” kiállításainak befogadására.
Érthetetlen, hogy nincs vezetői akarat a háborús károk helyreállítására, hogy a Szépművészeti Múzeum épülete újra eredeti pompájában ragyoghasson. A Román Csarnok a háború óta zárva tart; rekonstrukciója és új funkcióval történő ellátása nagy nyereség lehetne. Az Antik Csarnok dongaboltozatának felépítése pedig a háborús pusztítás legfájóbb maradványának felszámolását jelentené. Számtalan tehát a muzeológiai és építészeti feladat a Főépületen belül, mielőtt gondolni lehetne egy esetleges bővítésre.
A fentiekből kiderülhet, hogy a Szépművészeti Múzeum jelenleg a teljes muzeológiai káosz állapotában található. Ez vonatkozik az egységes koncepciótól megfosztott állandó tárlatokra és az időszaki mega-kiállításokra, a raktárak helyzetére és az egész működésre. Kiutat a Múzeum(ok) jövője szempontjából kizárólag az állandó kiállítások látogatottságának növelése jelenthet. Közönséget nem csak remekművek tucatjaival, de szakmailag előkészített, a gyűjteményekhez kapcsolódó, ezáltal egyedi, csak Budapesten bemutatható tudományosan megalapozott kiállításokkal is vonzani lehet (még külföldről is).
Addig, amíg nincs rend a Múzeumban, nincs minden gyűjtemény állandó kiállításának és raktárának megfelelő szakmai koncepció szerint megtervezett helye a Házban, honnan is tudhatjuk, mire van még szüksége a Múzeumnak? Ezért érezzük jogosnak a kérdést: érdemes itt és most pénzt költeni a Múzeumhoz szervesen nem kapcsolódó funkciók és bizonytalan jövőjű programok helyszínének? Szerintünk mindennél fontosabb a Schickedanz Albert tervezte épület eredeti, páratlan szépségű állapotának helyreállítása.
A turisztikai igényeknek pedig önálló, múzeumtól független intézményt kell létesíteni.
Barkóczi István
muzeológus
névjegy:
Barkóczi István művészettörténész-muzeológus, az ELTE doktora, jelenleg független muzeológus. 1977-ben végzett angol-spanyol-művészettörténet szakon. Több mint 20 évet töltött a Szépművészeti Múzeumban, mint a Régi Képtár muzeológusa, majd 2002 és 2006 között a Műcsarnok főigazgató-helyettese volt. 1997 óta az általa létrehozott, ún. Esterházy Projekt igazgatója. Gyűjtemények kezelésével és szervezésével foglalkozik, valamint a 17-18. századi spanyol és olasz festészeti iskolák kutatásával. Jelentős kiállításai és azok katalógusai: ”Tisztelet El Grecónak” Szépművészeti Múzeum, 1991; ”Treasures of Venice” amerikai vándorkiállítás, 1995-96; ”Te évszázadok kegyence. A festők és Velence” a Szépművészeti Múzeum történetének máig legnagyobb, saját anyagból rendezett bemutatója, 1996; „Esterházy Kiállítás” (Von Raffael bis Tiepolo..) Schirn Kunsthalle, Frankfurt, 1999, a könyvvásárhoz kapcsolódó Magyar Napok keretében. Ennek katalógusa, 1915 óta az Esterházy gyűjtemények első, teljességre törekvő összefoglalása; „Fény és árnyék” Műcsarnok, 2004/2005, amely máig az egyik legsikeresebb magyarországi kiállításnak tekinthető.
Számos előadást és előadássorozatot tartott itthon, valamint az Egyesült Államokban és Spanyolországban, továbbá nemzetközi tudományos konferenciákon: Iraklionban (1990, El Greco szimpózium) valamint a Louvre-ban (1996, Tiepolo konferencia, Velence-Párizs). 1994-ben a granadai egyetemen posztgraduális kurzus keretében oktatta a közép-európai spanyol gyűjtemények történetét. A Szépművészeti Múzeum önkéntes tárlatvezetői csoportjának alapítója (1991), a Múzeum Baráti Körének egyik alapítója (1995), valamint a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Kortárs Magyar Képzőművészeti Gyűjteményének alapító-igazgatója (1995). Jelentős támogatásokat szerzett a Szépművészeti Múzeumnak, többek között egy 150 darabos angol-amerikai kortárs művészeti gyűjteményt 1991-ben (a londoni Mr. Bryan Montgomery ajándékaként).
