Nagy ívű pályázat, érdemtelen ellehetetlenülés

”A civilek — legyenek magánszemélyek vagy társadalmi szervezetek önkéntes tagjai — véleménynyilvánításukkal a közvetlen demokráciát gyakorolják, valami olyasmit, amelynek a hagyományos keretei, formái Magyarországon kialakulatlanok.” Gerle János írása 

2006. június 1-jén Schneller István, Budapest főépítésze sajtótájékoztatón ismertette lemondásának indokait. Bevezetésül két részletet idézek a nyilatkozatából: „Az elmúlt időszakban az egész magyar építésügyben és településügyben, de a fővárosban is egyre inkább erősödött a politikai és gazdasági szempontú döntéshozatal, igen sokszor szakmai érvek figyelmen kívül hagyásával. Ez összefügg a magyar építésügy általános helyzetével, az önálló Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium hiányával, az építészeti szempontok döntéshozatalban való gyenge helyével, a tervtanácsok, a főépítészek pusztán előkészítő, illetve javaslattevő szerepével”.

És a másik: „Döntésemmel föl akarom hívni a figyelmet az építész-városépítész szakma jelenlegi helyzetének alapvető gondjaira, különös tekintettel arra, hogy elismerve a magántőke szerepét a városfejlesztésben, nem eshetünk át a ló másik oldalára, s nem rendelhetjük alá a közérdeket a magánérdeknek. A közérdek elsőbbségének biztosítása továbbra is közhatalmú feladat, és ha ezt a közhatalom nem tudja ellátni, akkor a civil szervezetek eseti küzdelmévé válik egy-egy negatív döntés következményeinek elhárítása”.

Úgy gondolom, hogy ez a két idézet alkalmas arra, hogy a témámnak, a civil városvédő mozgalmak tevékenységének és lehetőségeinek bemutatásához háttérül szolgáljanak. Az általánossá vált szóhasználat szerint a civil ebben a vonatkozásban az egyes intézkedések által közvetlenül érintett vagy azokról csak távolból tudomást szerző állampolgárok azon körét jelenti, akiknek semmilyen intézkedési jogkörük nincs, ám véleményüknek éppen az intézkedő hatóságok tevékenységének befolyásolása céljából hangot kívánnak adni. A civilek — legyenek magánszemélyek vagy társadalmi szervezetek önkéntes tagjai — véleménynyilvánításukkal a közvetlen demokráciát gyakorolják, valami olyasmit, amelynek a hagyományos keretei, formái Magyarországon kialakulatlanok. Általánosnak tekinthető az a lelki kettősség, hogy ugyanaz a személy hatalmi-hivatalos-szolgáltató helyzetében, mint hivatalnok, bolti eladó vagy éppen autóvezető másképpen gondolkodik és viselkedik, mint amikor civil: ügyfélként, vásárlóként vagy éppen gyalogosként. A határ mégis éles, különösen, ha az erkölcsi értékrendet — megint csak általában — háttérbe szorító magán- vagy kis-csoportos érdek érvényesítéséről van szó. Legalábbis a tényleges cselekedetek, nem pedig a szavak szintjén.

Most azonban a társadalmi helyzetüket tekintve egyértelműen meghatározott körök, döntéshozók és civilek viszonyáról kell beszélnem. Amivel a civilek mint a tűréshatárukat meghaladó tervekkel, eseményekkel szembesülnek, azok érzékelésük szerint — és ez pontosan egybevág a hatalmi szféra bevallottan tudatos taktikájával — nem nyilvános, nem ellenőrizhető, igazi indítékaik tekintetében homályban maradó döntések, amelyeket apró lépésenként, a reakció erősségét tesztelve valósítanak meg, fokozatosan elfoglalva az élet tereit — gyakran az élet elől.

Egy nemrég hallott előadás (Thomas Meyer német történész tartotta Budapesten, a Szabad Gondolatok Házában) részleteivel egészíteném ki ezt a képet. Az ő álláspontja szerint az 1989-ben bekövetkezett változás úgy értékelhető, mint a Kelet-Európában tesztelt bolsevista kísérlet globális kiterjesztése. A világ gazdaságát irányító elit az általa uralt materiális síkra igyekszik szorítani a társadalmi folyamatokat (ennek érdekében a legmagasabb szintű okkult ismereteket és képességeket felhasználva). Ezt szolgálja az oktatási rendszer fokozatos leépítése is, és ennek természetes következménye a környezet folyamatos rombolása, metatermészetté történő átalakítása. A napjainkban zajló történelmi események igazi indítékait hazugságok takarják, elég az évek óta folyó iraki háborút említenem, amellyel kapcsolatban a demokrácia érvényesítésének jelszava valójában Szaddam Husszein dollárt veszélyeztető olajpolitikájának megállítására és a gén-manipulált amerikai vetőmagok elterjesztésére vonatkozott.

A civileknek a környezetük minőségének fenntartásáért folytatott küzdelemben nagyon egyenlőtlen harcot kell vívniuk. Az általános, mozgósító erejű felelősségérzet híján kevesek vállalják ezt a kevés sikerrel kecsegtető, sokszor közönnyel kísért áldozatot, amelyet minden anyagi bázis nélkül, munkaidőn túli munkával, tapasztalatok hiányában kell meghozni. A csak lelkiismeretük szavára hallgató civilek olyan hivatalnokokkal néznek szembe, akik sérthetetlenségükben, célkitűzéseik akadálytalan végigvitelében — és persze hatalmi eszközeik erejében — bízva cinikus fölénnyel fogadják a kezdeményezéseiket. A civilek sok esetben az érvényes jogszabályok, sőt törvények betartása érdekében emelnek szót, amelynek érvénye-sítésére jogi eszközeik nincsenek, hogy budapesti tapasztalataimra hivatkozzam, a közigazgatási és igazságszolgáltatási szervek korántsem bizonyultak készségesnek önkormányzatoknál történt jogsértések, joghézagokkal való visszaélések felderítése és megszüntetése ügyében. Eközben nyilvánvaló, hogy a civil szervezetek nem mondhatnak le arról, hogy a jogrend betartását követeljék, ha ennek sérelmét tapasztalják.

Kevés biztos támogató marad hát, a városi értékrombolások esetében leginkább illetékes Kulturális Örökségvédelmi Hivatal sincs mindig abban a helyzetben, hogy az általa védendőnek ítélt értékeket hatékony védelemben részesítse, ennek törvényi, szervezeti és a civilek által át nem látható egyéb akadályai vannak. Törvénybeli hiányosságra példaként említem, hogy az óbudai Hajógyári sziget eladásakor állami tulajdonból ki nem adható terület került magántulajdonba, amelynek — törvényben biztosított — visszavásárlásáért a tulajdonos az eladási árnál magasabb árat szabott, s ennek orvoslására a törvény nem biztosít lehetőséget. Az eladott terület nagy része régészeti feltárást igényel, itt feküdt Pannonia provincia helytartósági központja, Európában egyedülálló és feltárható leletegyüttes, azonban feltárásáig rá semmilyen védettség nem vonatkozik, így lényegében az ellenérdekelt beruházóra van bízva, hogy hogyan érvényesíti a feltárásra és értékmegőrzésre vonatkozó — törvényi — előírásokat.

Fontos tapasztalat volt, hogy a sajtó — pártos elfogultságoktól mentesen — rokonszenvvel és érdeklődéssel kísérte a különféle civil megmozdulásokat, s így a közvélemény tájékoztatása, a figyelem felkeltése bizonyul a leghatékonyabb befolyásolási módszernek a civil célkitűzések érvényesítésére.

Néhány szempontot ezekkel a célkitűzésekkel kapcsolatban összefoglalásul elmondanék. A növekedés nem azonos a fejlődéssel, sőt azzal gyakran ellenétes. Budapest belterületein, ahol a legnagyobb a laksűrűség, annak megsokszorozása semmiképpen nem elfogadható, különösen nem az, hogy ezt szociális demagógiába öltöztetik. A város léptéke új építkezések esetén is megőrzendő, ezért megengedhetetlenek a telekösszevonások. A műemlékek maguk elveszítik értéküket, ha a közegük nem marad fenn, nincs értelme csak egy-egy épületet védeni, ha a körülöttük lévő városszövet nem részesül a műemléki környezetnek kijáró figyelemben. A házak védelme valójában az élet védelmét kell hogy jelentse, olyan feltételek kialakítását, amelyek az életminőség növelését eredményezik. A régi épületek átalakítása, felújítása, udvarok megőrzése, a laksűrűség növekedésének meggátlása, helyi kereskedelmi hálózat segítése sokkal fontosabb feladata az önkormányzatoknak, mint az ingatlan-befektetők kiszolgálása. Közöttük is lehet válogatni, s ha hosszú távú, jól előkészített tervekhez illeszkedhetnek, nem pedig maguk követelik a nekik legelőnyösebb megoldások engedélyezését, akkor a befektetői tőke irányítható és felhasználható a lakossági érdekek kiszolgálására. A hosszú távú, részletes rehabilitációt szolgáló szabályozási tervek azonban hiányoznak, felülvizsgálatuk, karbantartásuk nem a javítást, hanem a pillanatnyi érdekek kiszolgálását célozza. A jogi környezet mindeh-hez áttekinthetetlen, zavaros, a joghézagok visszaélésekre nyújtanak lehetőséget. Szabálytalanságok esetén legfeljebb a felülről utasított ügyintézőket marasztalják el, az okozott károkon ez már semmit nem enyhít. 

Ennek jegyében számolnék be ma reggeli tapasztalataimról. A pályaudvar, amely a vendégek nagy részét fogadni fogja, távol áll az európai normáktól, bár gyönyörű épülete ilyen átalakításra tökéletesen alkalmas. A Szabadság úton elindulva megdöbbent a sokáig romosan pusztuló, most némileg felújított, ám félbehagyott kis romantikus épület az egykori kiállítás bejárata mellett, Pécs egyik építészeti gyöngyszeme lehetne. Vele szemben Pécs legjelentősebb építészének, Pilch Andornak az egyik rég tönkretett, ám felújítható családi háza áll (középiskolai menza), dísze lehetne a városba vezető útvonalnak, amelynek végén a Zsolnay-ház áll, földszintjén a virító Bazár felirattal. Az egykori terv a felújításáról és ezzel együtt a pincéjébe beépítendő Zsolnay-teázóról régen elfelejtődött, holott a város mai legjelentősebb építészeinek egyike, Dévényi Sándor kivételesen érdekes, nemzetközi jelentőségű elképzeléséről volt szó.

Az utca tengelyében áll Zsolnay Vilmos szobra, bedeszkázva, a mester alakja a szeméig látszik az őt borító palánk alól, miért van letakarva éppen a szeme? A deszkán felirat: a felújítás 2007 októberére készül el; tudva, hogy az alapozás is megroggyant, sok elemét újra kell önteni, ugyancsak itt az ideje nekikezdeni a munkának. Pécs a világhírét Zsolnay Vilmosnak köszönheti, emlékének megbecsülése a kulturális fővárosi akciók természetes középpontja, szervező ereje. A pályázat a valóban elvégzendő munkához képest igen csekély összeget tartalmazott Zsolnay mauzóleumának teljes körű felújítására, ami még szintén nem kezdődött el, holott aligha képzelhető el, hogy kimaradjon a 2010-es beruházásokból. A Zsolnay név őrzése persze elsősorban nem a mester személyének kultuszát, hanem szellemének őrzését jelenti. Vajon lesz-e a gyárban olyan művészeti központ, amely a legtehetségesebb fiatalok kísérleteit vonja be abba a munkába, amely a kerámiaművészet korszerű útjait keresi? Vajon a kísérletezés mellett kialakul-e itt egy továbbképzési forma? Vajon tervezik-e már azokat a művészi értéktárgyakat, amelyek között a városba látogató, innen Zsolnay-kerámiát hazavinni szándékozó turisták válogathatnak? Vajon a legjelentősebb Zsolnay-gyűjtemény — sok sikeres nemzetközi kiállítás után — kap-e Pécsett méltó kiállítóhelyet, amely a vendégeket fogadja, a raktáron álló építészeti kerámiákat, építészeti rajzokat is beleértve? Vajon a felbecsülhetetlen értékű eredeti formakönyvek, amelyek még mindig a felújítások alapdokumentumai, múzeumi gyűjteménybe kerülnek-e végre, hogy ne károsodjanak a mindennapi használattól, hiszen másolattal jól helyettesíthetők?

Visszatérve a városhoz, létezik-e olyan telekről telekre menő vizsgálat — legalább a városfalon belül —, amely feltárná a tennivalókat, hol, kinek, milyen beavatkozása volna szükséges az utcaképek rendbetételére, s amelyhez az önkormányzati támogatások erre a feladatra kidolgozott feltételrendszere hozzárendelhető. Ezen belül különösen fontos a város beépítési jellegének, belső kertjeinek, léptékének megőrzése az utcaburkolatoktól a műemlék épületekig. A legrégebbi épületállományon belül a XIX. századi romantikus épületek felújítása nagyon jelentős értékekkel gyarapítaná a városképet, idetartoznak olyan különlegességek, mint a Vasvári-udvar, s a hozzá tartozó Vasvári-tanya, egyáltalán mind-azok az épületek, amelyek a Zsolnay épület-kerámiák egyedi darabjait őrzik. Érthetetlen például, hogy a Csukás-portál város által jelentős összeggel támogatott felújítása leállt, s most az időjárás viszontagságaink kitett kapuzat tovább pusztul.

A város épületállományának megismerésében nagy jelentősége van a levéltári kutatásoknak, Pilkhoffer Mónika kiváló, igen áldozatos munkával készített könyve 1908-ig terjedően vizsgálta a korábban nem kutatott, vagy nem összesített levéltári anyagokat, munkájának folytatásához azonban nem áll rendelkezésre semmilyen forrás. Könyvének második kötete 2010-ig még elkészülhet, ha a beruházási tervekhez képest elenyészően csekély összeget áldoz rá a programiroda.

A hetvenes, nyolcvanas, sőt kilencvenes évek városszövetet romboló bontásai, a belváros léptékétől idegen tömegű és telepítésű beépítések súlyos sebekként éktelenkednek a város testén. A részletes városképi vizsgálatnak arra is ki kellene térnie, milyen módon, milyen finom beavatkozásokkal lehetne ezeket a sebeket legalább enyhíteni, a megbontott utcáknak visszaadni az utca jelleget, vagy határozott térré formálni őket. Ez az a terület, amelyre a magántőke irányítható.

A találkozón szembesültem azzal a ténnyel, hogy a pályázat fő elemeit képező nagyberuházások előkészítése sem halad a kívánt ütemben és a szükséges szakmai irányítás is hiányzik. Ez a fenti felvetéseimet még reménytelenebb színben tünteti fel. Elengedhetetlennek tartom, hogy a város vezetése felismerje a konferenciákon is megmutatkozó civil részvételi kedvet és szakértelmet. Ennek hiányában Pécs nem tudhatja kihasználni az EKF-ben rejlő lehetőségeket, és ezzel soha vissza nem térő lehetőséget szalaszt el. E felelősség súlyának megfelelő választ várnak Pécs, sőt az egész országot képviselő 2010-es szereplés miatt az ország polgárai.

Mikor ezt a beszámolót írom, került a kezembe Toller László polgármester úr nyilatkozata (Népszabadság, június 9.), amely szerint már kiírták a hangversenyterem és a tudásközpont nemzetközi tervpályázatát. Mint később kiderült, mindebből annyi az igazság, hogy elkészült a hangversenyterem kiírásának szövege. Hogy az egész EKF-ért felelős polgármester az országos sajtóban valótlanságokat állít, miközben a civilek hiába igyekeznek, hogy segítő szándékukat figyelembe vegyék, az nagyon sötét képet fest a kultúra ünnepének színfalai mögött zajló eseményekről.

Gerle János írása megjelent az Echo 2006/3. számában