„Ne a technológia határozza meg a dizájnt, hanem a dizájn tegye próbára a technológiát!”

Idén tavasszal már megvásárolhatják a gyűjtők az Ekler Dezső által tervezett legújabb Alessi terméket, a Tulip kávés- és teáscsészét. Hogyan és miért kérték fel ismét Ekler Dezsőt az Alessi-től, miként vetette el a magot a tervező, hogy aztán virágok növekedjenek belőle, s mennyiben beszélhetünk a dizájn és az építészet termékeny kapcsolatáról hazánkban.
Interjú Ekler Dezsővel

Idén tavasszal már megvásárolhatják a gyűjtők az Ekler Dezső által tervezett legújabb Alessi terméket, a Tulip kávés- és teáscsészét. Hogyan és miért kérték fel ismét Ekler Dezsőt az Alessi-től, miként vetette el a magot a tervező, hogy aztán virágok növekedjenek belőle, s mennyiben beszélhetünk a dizájn és az építészet termékeny kapcsolatáról hazánkban, ezekről beszélgettünk — most még üvegpoharas teánk mellett.

 

Építészfórum: Csapjunk a közepébe, hogyan jut el az ember Magyarországról meghívott építészként a vezető dizájnerhez, Alessi-hez?

Ekler Dezső: Az Alessi-nek 1983-ban volt az első teás-készlet akciója, amikor meghívtak tizenegy építészt, Aldo Rossi, Robert Venturi, Michael Graves, csak pár név közülük, s a tervezők ötleteiből végül Tea&Coffee Piazza néven születtek remek darabok. 2000-ben az az ötlete támadt Alessandro Mendininek, hogy ezt a sikeres akciójukat meg kellene ismételni, csak most tizennyolc építészt hívtak meg. Őket fél évig válogatta Mendini publikációk alapján, és elmentek konkrétan megnézni a munkáikat is; így hívták meg a 18 szakembert Kazuyo Sejima-tól Toyo Itoig vagy Zaha Hadidig, s köztük engem is. Mindenkit felkértek, hogy tervezzenek kávés- és teáskészleteket. Ez volt tehát az első munkám az Alessinél.

ÉF: Mik voltak az elvárások a készletnél, mennyire volt megkötve a keze?

E.D.: Semennyire. Az volt a kikötés, hogy semmi technikai és anyagi kötöttség nincsen. Ez zajlott 2000 és 2003 között. 2003-ban aztán, egyidőben Milánóban és New Yorkban mutatták be a kész termékeket, s könyvet adtak ki róla. Mind a mai napig a legjobb helyeken állítják ki a munkákat Londonban például a Sir John Soane’s múzeumban, Amerikában a Wexner Centerben, Colombusban, és azóta is járja a világot, mint nagyon delikát kiállítási anyag. Annyi még fontos információ a szettekkel kapcsolatban, hogy ezek limitált kiadások, tehát soha nem készül több belőlük, mint 99 példány. Ezek persze elég drága holmik. Alessi elmesélése szerint Rossi híres ezüst készlete tart most hatvan valahány eladásnál, hiszen csak gyűjtők és múzeumok veszik.

ÉF: Akkor egyértelmű sikerről beszélhetünk, de hogyan indult be a folytatás?

E.D.: 2003-ban szériatermékekre adott felkérést az Alessi, hogy porcelán csészékre, kis kávés, úgynevezett mokkás csészéket kellett tervezni. Utóbb derült ki, hogy nagyjából megint ugyanez a csapat kapta a felkérést. Illetve volt akinek az eredeti ezüstkészletéhez már volt porcelán csészéje, s azok kerültek át szériagyártásra, például Wiel Aretsé , Toyo Itoé, Marshalléké és a Fuksasé is, ezek tehát viszonylag hamar, 2005-ben már piacra kerültek. Majd az is kiderült, hogy a többieket is megkérték kávéscsészékre, ilyen volt Dominique Perrault, vagy Jean Nouvel. Eközben Hani Rashidot is bevonták a tervezésbe, vagy Chipperfieldet, Greg Lynnt is. Ezek a tárgyak szintén hamarabb elkészültek. Most áprilisban, utolsóként kerül a piacra a Sejimá-é a Sanaa, és az enyém.
Ebből kialakult egy úgynevezett Il Caffé Alessi széria, ahol mindegyikből egy dupla példányt lehet venni, tehát párosával vásárolhatóak. Ezzel párhuzamosan most elindítottak egy Il Té sorozatot teáscsészékkel, mely első elemének az én egyik kávésnak tervezett kis csészémet állították be, amit felnagyítottak.

Tudni kell, hogy tavaly óta az Alessi „trade mark”-ja három részre vált. A korábban teljesen egységes céget felosztották egy A diAlessi-re, ami egy ikea-szintű tömegtermékeket produkáló gyártmány, itt szerepelnek a Giovannoni és a Venturini-féle műanyag termékek, a populáris oldal. Középsőként megtartották a klasszikus Alessi kategóriát. A kimondottan luxuskategóriának kiemelték az Officina Alessi termékeket. Itt futnak a mintegy 50 régi és új építész-sztár által tervezett elittermékek. Érdemes megnézni a honlapot, ahol együtt szerepelnek ezek az építészek a Frank O. Gherytől Kaplicky-ig, vagy Fuksastól Richard Meierig.

 

ÉF: Beszéljünk a kávés- és teáscsészékről. Szerintem a tulipánforma esetében valahogy érezhetően adott, ahogy ön hozzányúlt. Jól érzem ezt az evidenciát?

E.D.: Nem volt evidens azért, elég érdekes a történet. Az alapgondolata az, hogy meg lehet-e csinálni azt, hogy két csésze ne legyen egyforma, vagyis hogy ne ismétlődjenek a csészék. Elsőre semmi köze nem volt a virágokhoz ennek az ötletnek. Az alapgondolatból kiindulva azonban elég hamar kiderült, hogy erre az elvre a virágok a legnyilvánvalóbban alkalmasak, hiszen ugyanazt a forma problémát a végtelen változatosságig tudják ismételni. Remek kaland volt az egész tervezési folyamat. Kiderült, hogy a virágoknak nagyon szoros kapcsolatuk van a csészékhez, ugye csészelevélnek hívják a virág alsó szirmait, s innen kezdve azt hiszem elég logikus a folyamat. A csészém kanala, ami még nem készült el, a porzóhoz és bibéhez lesz hasonlatos. No elkezdtem tehát nagyon alaposan virágokkal foglalkozni, tanulmányokat készítettem, melyik virág milyen…

 

ÉF: Tehát az sem volt olyan egyértelmű, hogy a tulipánt választja mind közül?

E.D.: Nem, nem, szó sem volt a tulipánról – mutatom a végeredményt magának – 72 csésze lett a végeredmény tulajdonképpen. Vagyis a végleges terv 72 különböző csésze, amiből elsőként Alessiék választották ki a tulipánt. Közben mutatok pár skiccet, elég hosszú stúdiumok voltak ezek genetikáról, csillagászatról… tudta-e például, hogy a bolygók mozgásának felel meg a virágok alakja, tehát az egyszikű virágok a Merkúrnak a pályáját írják le, a kétszikű virágok a Vénuszét. Ezért öt, hat vagy nyolcszirmú egy virág, s ez genetikailag és matematikailag is meghatározott, igazolt. Pont egy Alessi-kiállítás miatt kint jártam Londonban, s megnéztem a legelső, 11. századi kínai porcelánokat, s igazolódott a feltevésem, hogy miért nincsen olyan tradicionális porcelán ma, amely nem virágdekorral lenne díszítve. Ha megnézik a meiseni vagy a herendi meg az angol, kínai porcelánokat, kiderül, hogy mindegyik alapformája a virág volt. Valamiért a porcelán edényeknek a virág motívum volt az eredete. Az általam használt forma ennek az elrejtett problémának a felszínre hozása, egy ezeréves problémának a kibontása csupán.

Végül is 12 sztárvirágot dolgoztam ki, pipacsot, liliomot, kaliforniai pipacsot, tavirózsát, boglárkát, nárciszt, harangvirágot, magnóliát, rózsát… a kidolgozás képi és elméleti menete megtalálható az Alessiék által összeállított kis könyvecskében, melyet a vásárlók megkapnak a csészék mellé. A virágokhoz lesz egy fiú meg egy lány kanál, ha sikerül befejezni... A 12 virág azért sztárvirág, mert Kínától Európáig mindenhol kedveltek, s ismerik ezeket. Mindegyiknek van hat kinyílási változata, a végleges tervben tehát összesen 72 pohár szerepel. Amit most Alessiék kiválasztottak az egy adott kávés és teás csésze lett. Ha a piac visszaigazolása kedvező, akkor kezdenek majd hozzá sorban a többi virághoz is. Egyébként Szentendrén már kapható.

 

ÉF: Az építésznek alapvető feladata, hogy a formák világával érzékenyebben bánjon. Ön mit gondol arról, hogy a formatervezés és az építészeti tervezés nagyban összefüggő terület?

E.D.: Magyarországon erről egész egyszerűen nem érdemes beszélni. Azért nem, mert Magyarországon az építészeti kultúra is hihetetlen alacsony színvonalon áll általában véve, de a dizájnnal vagy formatervezéssel kapcsolatos közízlés végképp. Magyarországon nincs olyan ipar, amely egyáltalán foglalkoztatná a művészeket, s azt is megkockáztatom, hogy Magyarországon iparművészet sincsen, hát még iparművészettel kapcsolatos közvélekedés.

Az építészet és a dizájn kapcsolatáról azt hiszem a legfontosabb Alberto Alessi történetét elmesélni. Ők ugyanis többnyire építészekkel dolgoznak. Két alapelvük van, az egyik Mendinitől származik, aki az egyik legsikeresebb tervezője az Alessinek, s a dizájn egyik pápájának volna mondható. Nagyon jó barátok. Mendini Aldo Rossi kortársa, meg Paolo Portoghesié, a nagy öregeké. Mendini, aki építész végzettségű, először szerkesztőként dolgozott, ő volt 5 évig a Domus magazin főszerkesztője, majd öt évig a legendás Casabella építészeti szaklap vezetője. Ezek után került egy iparművészeti laphoz, s így került kapcsolatba a fiatal Alessi-vel, akit akkor neveztek ki az iparkamara elnökének, melynek a lapja volt az újság. Alessi ekkor dobta be, hogy „kellene valamit csinálni”, mert nagyon öreges az a dizájn, amit ők ott csinálnak a gyárban.

Mendini egy rendes ’68-as iskolázottságú, baloldali, milánói értelmiségi volt. A hatvanas években nagyon fontos, meghatározó eszme volt az interdiszciplinaritás elve, vagyis az hogy különböző szakmák, különböző tudományágak egymást megtermékenyíthessék. S ezt Mendiniék nagyon komolyan vették, s ezért Mendini azt mondta, „ide figyelj, ne dizájnereket hívjál, hanem hívjunk meg építészeket tervezni”. Hozzáteszem, az építészeknek nem volt elég munkájuk akkoriban.

Mendini elmesélte nekem, hogy milyen boldog volt Aldo Rossi, mikor meghívták, hogy tervezzen teáskannát, amiből aztán az a híres és máig legnagyobb példányszámú gyönyörű vízmelegítő és kávéfőző lett, ami az Alessi gyárat Alessi gyárrá tette. A gyár azóta is követi a hatvanas évek interdiszciplinaritási elvét. Persze foglalkoztatta Castiglionit, Philippe Starckot, Jasper Morrisont meg most Hani Rashidot, a nagy dizájn-gurukat, de nem tántorítható el attól a szándékától, hogy újra és újra építészeket kérjen föl például Mario Botta-t, Norman Fostert, Jean Nouvellt vagy Peter Zumthort stb. Ez tehát az egyik alapelvük a dizájn és az építészet kapcsolatában.

A másik alapelv szintén nagyon egyszerű, én is csak most értettem meg, amikor elmagyarázta a főtechnológus a gyárnál. Amikor már negyedjére alkudoztunk azon, hogy a kávéscsészémen – ki fog nevetni – ezek a mintázatok, ezek a relifek milyen mélységűek legyenek. Én 0,3 mm-es mélységűt akartam először, ők pedig 0,7 mm-eset csináltak, ezeket Kínában gyártják. A kínaiak, a milánói technológusok és köztem 0,2 mm-en ment végül a vita, végül egy 0,5 mm-nél kötöttünk ki három-négy próbagyártás után. Amikor én nagyon szkanderezni akartam ezen, mint ahogy ezt megszoktam idehaza, akkor azt mondta nekem a főtechnológus, higgyem el, hogy ők egy az egyben azt akarják megcsinálni, amit én szeretnék. Hisz nem véletlen, hogy nincsenek gyári alkalmazott tervezőik, mint a többi dizájn cégnek. S azért nincsenek, mert egy alkalmazott tervező pillanatok alatt elkezdi a technológiai kötöttségeket érvényesíteni a terveiben.

Alessi pedig azt szeretné, hogy ne a technológia határozza meg a dizájnt, hanem a dizájn tegye próbára a technológiát. Ezért csak független tervezőkkel dolgozik. És azt képviseli, hogy amit én akarok, a tervező, azt maximálisan megvalósítsa a gyártóval. Ez 80–90%-ban sikerül is. S azt is elmagyarázta, hogy olyan gyártókkal ők nem dolgoztatnak, akik nem kockáztatnak. Csak azokkal, akik ki mernek menni az asztal széléig. Van persze, hogy néha leesnek, mert nem kifizetődő a gyártás, meg sok a selejt, és így tovább, de hogy elérjék a maximumot, ahhoz vagány kivitelezőkkel és gyártókkal kell dolgozniuk. Most éppen ezekkel a csészékkel és a legjobb kínai porcelángyártókkal.

 

ÉF: Tanulságos példa; akkor a mi jövőképünk sem lehet olyan zord, nemde?

E.D.: Úgy érti, az építészetben? Itt a jövőképünk talán az lehet, hogy az erősebb, nagyobb befektetők behozzák az erősebb és nívósabb nyugati építészeket. Ezzel megerősödnek az itthoni tervezőirodák is. Drágábbak lesznek a beruházások, s ezért szellemileg is többet kell rá fordítani. Ez fog teret hódítani, ez törvényszerű.

Az interjút Abonyi Anita készítette